2016. december 31., szombat

Ez is megvolt, azaz mit olvastam 2016-ban

Pupilla oldalán futottam bele a 2016-ban olvasott könyveinek listájába, és ez erősen elgondolkodtatott. A saját jegyzékem fele olyan hosszú sincs, minden értelemben kevésbé nevezhető impozánsnak, de a tavaly kínkeservvel összehozott húszhoz képest mégis hatalmas javulás. Arról rég nem álmodom, hogy ismét elérek a 8-10 évvel ezelőtti 100-120-as darabszámhoz, de ha ezt tudom tartani, tekintettbe véve, hogy egyre kevesebb könyvet veszek, előbb-utóbb utol érem magam. Majd valamikor 2057-ben, viszont ez akkor is jó eredmény! A 35 olvasott könyv azt jelenti, hogy átlag másfél hetente újabb könyvbe kezdtem. Jupiiii!

Belefutottam néhány nagyon jóba, közepesbe, esetleg erősen túlértékeltbe. Feszegettem a határaimat, amiért a nagylábujjam rendre kikandikált a komfortzónám képzeletbeli vonaláról.
Csakhogy arra is most jöttem rá, igazi biztonsági játékos vagyok, az olvasott könyvek többségét régi kedvencek adták; Rick Riordan, Murakami Haruki, Vámos Miklós, Dan Wells, Pittacus Lore, Jonathan Stroud, Mark Lawrence és Charlaine Harris alkotják a kemény magot. Ők az örök visszatérők, akikben, akármilyen stílust is képviselnek, nem csalódom.

2016. december 29., csütörtök

Juan Díaz Canales - Juanjo Guarnido : Blacksad - Árnyak között - ünnepi könyves poszt

Csupa szépet olvastam Juan Díaz Canales és Juanjo Guarnido nevéhez fűződő noir stílusú képregényről, annyira jókat, hogy bekerült a karácsonyi listámba. Valójában Nima tehet az egészről, mert nála láttam meg először, de később többen csatlakoztak hozzá, és miután egyszer rákerestem, végleg elvesztettem maradék kis ellenállásom utolsó darabjait is.

Blacksad egy régi szerelmét valaki brutálisan meggyilkolta, jóllehet az érzések már rég tovatűntek, hiányuk  azért fáj még kicsit. A szálak magasra vezetnek, a rendőrség szerint nem kéne foglalkoznia az üggyel, de mint olaj a tűzre, úgy hat a segítőszándékú tanács. Ráadásul totálisan felesleges is.

Az 1950-es évek Amerikájában vagyunk, a világ még nem heverte ki a második világháború hatásait, sokan keresik az életük értelmét, benne önmagukat. Az újjáépítési hullám gazdasági fellendülést hozott, új embereknek, új álmokat, egy új, lassan vaduló, szabadulni vágyó valóságban. A lehetőségek országában minden szabad, és hogy egyes emberek mivé válhatnak egy ilyen szituációban, azt ebben a képregényben állati formában láthatjuk. A szereplők fizikai megjelenése már előre elárul néhány dolgot a karakter jelleméről, ez pedig nem csak érdekes, de izgalmas is. Kivéve a női karakterek esetén, mert ők igazi hibridek, inkább emberek. Vajon miért? (A kérdés szigorúan költői!)

2016. december 28., szerda

Turczi István: A fázisrajzoló átmeneti gyötrelmei

Amikor lelkesen jelentkeztem a szerkesztőmnél, hogy én szeretném ezt a könyvet, még igazán jó ötletnek tűnt. A borító értem kiáltott, no és szeretem a verseket. Az olvasás után azonban némi pánikkal kezdtem el nézni az üres papír. Mit fogok írni? Nem tudok semmit Turczi Istvánról, se Für Emilről, nem értek a kortárs költőkhöz, úgy egyébként a költészethez sem. Aztán arról győzködtem magam, hogy egy komplett verses kötetről értékelést írni pont olyan, mint ha egy versről írnék. Igaz? Hiába akarom becsapni magam, még csak nem is hasonlít a kettő egymásra, ezért bevallhatóan némileg bajban vagyok. Minden vers egy külön történet, amit hogyan lehet összefoglalni? Sejtelmem sincs. Csak azt tudom, mit érzetem olvasás közben, hogy milyen gondolatokat váltott ki belőlem néhány költemény vagy rajz. Ezért aztán úgy döntöttem, pont úgy kezelem, ahogyan a verses rovatot. Abból baj nem lehet.

Turczi István (1957-) József Attila-díjas, Babérkoszorú-díjas és Prima Primissima díjas magyar költő, író, műfordító, szerkesztő, egyetemi doktor, irodalomszervező, a Parnasszus költészeti folyóirat és kiadó alapító főszerkesztője. 1980-as évektől kezdve publikál, a jelenkori irodalmi élet egyik legsokoldalúbb alakja. Verseken és regényeken kívül drámákat és rádiójátékokat is írt, fontosnak tartja a kezdő tehetségek megtalálást, és a már ismert szerzők támogatását.

2016. december 27., kedd

Agatha Christie: Karácsonyi krimik - ünnepi könyves poszt

Azt már gyerekként megtanultuk, hogy amíg a karácsonyfát a Jézuska hozza, addig a fenyőtalpat az Ördög, és ennek kapcsán azt is, minden évben rengeteg olyan ajándékokat kapunk, amire nincs szükségünk. Ezért aztán annak, aki megkérdezte, elárultam, minek örülnék igazán. Könyveknek! A fa alá került ajándékok között volt ez a kötet is, és természetesen már ki is pipáltam - mással együtt, de arról majd egy külön posztban...

Agatha Christie-ről egyszer régebben elméláztam, és ahhoz a poszthoz nem is igen tudnék hozzátenni - legfeljebb átírni. Érthető okokból nem jelentethet meg új könyveket, ezért találtam különösen kedvesnek ezt a gyűjtő kötet, amiben 4 ünnepi történet kapott helyet - egy regény, és három novella. Jóllehet ránézésre az összes sztorit ismerem már, mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek. Aztán pikk-pakk a végére is jutottam, és nem bántam meg.

Rögtön megjegyezném, hogy a könyv gyönyörű: keményfedeles, karácsonyi színekben és mintákkal pompázó külső borítóval, de a fedlap maga zöld, fehér díszítéssel, ami a sarokmotívumokat leszámítva megegyezik a védőborítóval. Aztán ahogy kézbe vettem, iránta táplált heves érzelmeim azonnal fellángoltak, reszketve vártam, hogy végre ágyba bújhassunk.

2016. december 22., csütörtök

Charlaine Harris: Dead Over a Fool (Aurora Teagarden Mysteries #5-6)


Aurora Teagarden kalandjai az első négy rész alapján, még akkor is, ha a negyedik picit gyengébbek sikerült, elég meggyőzőek voltak ahhoz, hogy folytassam. Nem vártam tőlük mást, mint egy kis laza szórakoztatást, némi gyilkossággal, fűnyírással, limonádé készítéssel, pletyókkal a könyvtárból, szóval csupa kisvárosi dolgot.

2016. december 21., szerda

Rick Riordan: The Blood of Olympus (The Heroes of Olympus #5)

A sorozat befejező kötete egy éve ült a polcomon, ne kérdezze meg senki, miért nem vettem kézbe. Talán csak nem akartam, hogy vége legyen, mert az biztos, hogy minidig is kedvet éreztem hozzá. Birizgálta az ujjbegyemet, többször kivettem és visszatettem a polcra, hátha szaporodik a sztori, de fájdalmasan rövid marad. Lehet egy ötszáz-valahány oldalas könyv szemére vetni azt, hogy rövid? Teljesen mindegy, mert én most megtettem! Kedves íróbácsi, tessen kedves lenni hosszabb regényeket írni!

Athéné szobrát vissza kell juttatni a görögöknek, ennek érdekében Nico, társaival Reynával és Hedge edzővel együtt versenyt fut az idővel, és a nyomukban loholó vadászokkal. Eközben az Argo 2 fedélzetén utazó héroszok információra, óriásokra pályáznak, és egy olyan lehetőségre, ami megakadályozza Gaiát ébredésében. A hetek ennek érdekében ellátogatnak Nike-hoz, majd felkeresik Apollónt és Artemiszt is. A rómaiak a Félvér tábor küszöbén toporognak, és készülnek a támadásra. Egyesíthetik az istenek görög és római felét a nagy csata előtt, vagy maguknak kell megküzdeniük az alvilágból megszökött ellenséggel?

2016. december 10., szombat

Robert Galbraith: The Cuckoo's Calling (Cormoran Strike #1)

Bizonyára - sokan másokkal együtt - nem kezdek bele ebbe a sorozatba, ha nem derül ki, hogy Rowling írta. Bár ő erősen szabadkozott, szerette volna, ha még nem derül ki a titka, de ennél jobb reklámot keresve sem kaphatott volna Cormoran Strike, a kérdés csak az, beváltotta-e a hozzáfűzött reményeket...

Cormoran veteránkánt katonai nyomozóból magánynyomozónak áll, az üzlet nem igazán pörög, néhány kicsi, keveset hozó ügye akad, mégis szüksége lenne egy személyi asszisztensre, aki lebonyolítaná az iroda ügyeit. Robint az ég küldte, a nő okos, ügyes, rendkívül tehetséges és élvezi a munka szokatlanságát. Egy ügynökség közvetítette ki átmeneti időre, és a férfi tudja, nem engedheti meg magának. Bármennyire szeretné, nem alkalmazhatja. Nem elég  hogy híres énekes apjától kapott kölcsönt is vissza kell fizetnie, magánéletének kaotikussága miatt kénytelen az irodában aludni. 
Ebben a helyzetben bukkan fel egy új megbízó, akit még gyermekkorából ismer, és pénzügyi mentőövet dob azzal a kéréssel, derítse ki, mi történt a rendkívül sikeres és gazdag modell húgával. A rendőrség szerint öngyilkosságot követett el, a férfi nem hisz ebben, és ez a rögeszméje sok pénzt hozhat a konyhára. Strike nem veszi félváról a munkát, és ahogy egyre mélyebbre ássa magát az elhunyt életében, egyre biztosabban tudja, valami nem stimmel.  

2016. december 6., kedd

Teaser kedd #150


Jóllehet már január óta nem hoztam új részt a rovatba, hiába olvastam egy-két jó könyvet, tegnap este hangosan nevettem az egyik kedvenc sorozatomon, és az végre ide kívánkozott. Jó, tudom, csak néhány mondat fér bele, és kiragadva koránt sem annyira - ha egyáltalán - vicces, mint szövegkörnyezetében, no de Rick Riordan tényleg egy istenkirály zseni, Percy... nos, ő pedig Percy. Mindkettőjüket muszáj imádni!





'Look, Miss Victory …’ Percy tried for a smile. ‘We don’t want to interrupt your crazy time. Maybe you can just finish this conversation with yourself and we’ll come back later, with, um, some bigger weapons and possibly some sedatives.’


Rick Riordan: The Blood of Olympus

2016. december 4., vasárnap

Érdemrendes elmélkedés - (Variálós vasárnap #41)


Bizonyára találkoztatok már a hírrel, mivel nincs benne semmi új és meglepő, de november 22-én, az amerikai elnöktől 21 meghatározó személy Elnöki Szabadság Érdemrendet kapott. A lista rendkívül színes, tévés személyiségek, sportriporterek, felfedezők, milliárdosok, színészek, sportolók, matematikusok, építészek, doktorok és még sorolhatnám, de van bennük valami közös, olyasmit képviselnek, vagy képviseltek, ami a hasznára vált, vagy mind a mai napig válik az államoknak. Nos, a listát elnézve, a legtöbb személyt világszerte ismerik, és a hatásuk elvitathatatlan.

Persze nem is magyarok lennénk, ha nem fanyalognánk egy kicsit, mert ugye az nagyon megy, az elismerés meg nem igen, és jó szokás szerint mondhatnánk, hogy a leköszönő elnök még utoljára hozzávágott a kedvenceihez egy-egy kitüntetéssel, de az a helyzet, hogy a jelenlévők közül senki sem utasította vagy küldte vissza postán. Politikai és egyéb állástól függetlenül nem volt senki, aki úgy gondolta volna, a jelenlévők nem érdemlik meg az elismerést, és olyasmiért lapogatják őket háton, ami megosztó lenne.

2016. november 27., vasárnap

Pittacus Lore: Egyek a végsőkig (Lorieni Krónikák #7)

Borzasztóan vártam a sorozat befejező kötetét. A hatodik rész környékén ugye fanyalogtam, mert ezzel túllépték a tervezettet, ami bennem rendszerint rossz vért szül, de aztán egyértelművé vált, hogy abba a könyvbe már fizikailag sem fért több, ráadásul a vége után csak pislogni tudtam, sűrűn és szaporán. Egyszerűen elképesztő, mennyire nem tömegfogyasztó barát Pittacus Lore neve mögé bújt író páros: James Frey és Greg Boose – aki egyébkén Jobie Hughest váltotta a harmadik kötet után, csak akkor még ezt senki sem tudta... 

John egy titkos katonai bázison várja, hogy visszatérjenek Hatodikék a szentélyből. Hatalmas árat fizettek azokért a talentumokért, amit a földi védők kaptak, de a háború nem válogat, és teljes erőbedobással tombol. Legalább az vigasztalhatja  avédőket, hogy a nagyvárosok feletti csatahajók nem indítottak még totális támadást, és Setrákus Ra fizikai valójában nem jelentkezik. Azt rég tudják ugyani, aki időt nyer, az jelen helyzetben is életet nyer. 

2016. november 20., vasárnap

Jonathan Stroud: The Hollow Boy (Lockwood & Co. #3)

Megmondom őszintén, hogy a könyv megrendelése előtt még úgy gondoltam, ez lesz a befejező kötet. Mindenhol azt olvastam, hogy trilógia, és amikor számomra hirtelen változik a terv, az érzékenyen érint. Sosem tudom eldönteni, hogy miről van pontosan szó, az író nem akarja/tudja összetömöríteni a mondanivalóját, vagy csak egy gazdasági húzás.

Lockwoodnak és társainak annyi munkájuk van hogy már nincs idejük semmire. Nem tudnak normálisan felkészülni egy ügyre sem, vagy aztán kipihenni magukat. Mintha az egész világ megörült volna. Aztán kiderül mi a túlterheltségük oka, a nagyobb ügynökségek már nem fogadnak utcáról bejövő ügyfeleket, minden energiájukat leköti ugyanis a DEPRAC koordinálásával folytatott nagy vadászat, mivel soha nem látott mennyiségben felbukkanó látogatót terrorizálják a környék lakosait.
Bár őket nem hívták meg, muszáj átszervezni az ügynökség életét, szükségük van valakire, aki leveszi a vállukról a felesleges terheket. Az ötlet jó, a megvalósítás...

2016. november 19., szombat

Lee Child: Killing Floor (Jack Reacher #1)

Bár a széria most tart a 21. részénél, nekem nagyjából két éve árválkodott a polcomon az első könyv, és végül is az új film érkezése lendített a szekerén annyira, hogy kézbe is vegyem. Persze utólag nagyon nehéz megérteni, miért vártam vele eddig, de már mindegy. Biztos, ami tuti, beszereztem a következő részt is.

Jack alig néhány órája tartózkodik Margrave-ben, ahova egy régen elhunyt zenész szelleme hozta, mikor letartoztatják gyilkosság vádjával. Gyorsan átlátja a helyzetét, és rájön arra is, mivel a gyilkosság idejében bizonyíttatóan még a környéken sem tartózkodott, hamarosan úgyis elengedik. A halott ember cipőjében találtak egy helyi telefonszámot, a reménybeli gyanúsított helyett azonban egy kocsonyaként remegő pénzügyi szakembert találnak. Mint volt katonai nyomozó, Reacher figyelmét felkelti az eset, menne és maradna is, de a kérdés továbbra is az, vajon kicsoda az elhunyt, és neki mi köze van ehhez az egészhez?

2016. november 6., vasárnap

Charlaine Harris: Midnight Crossroad (Midnight, Texas #1)

Charlaine Harris mindig is a szívem csücske volt. Laza krimiket ír, szórakoztatóakat, könnyen olvashatóakat, ebből a szempontból pedig egyáltalán nincs jelentősége, hogy pararomantikus, avagy klasszikus kisvárosi krimik, az aprólékosság az életből merített mindennapi csetlések és botlások szerethetővé teszik a legtöbb figuráját.
Amikor megtudtam, hogy újabb sorozatából készítenek filmsorozatot, méghozzá egy általam még nem ismertből, két dolog vált egyértelműen biztossá:
1. nézni fogom;
2. de előtt olvasnom kell, mert ha úgy járok vele, mint a True Bloddal, arról előre tudni szeretnék.

2016. november 1., kedd

Könyvelő Jack - filmekről röviden


Két akciófilmet néztem meg mostanában, amik meglepő módon teljesen különbözőek voltak. Oké, hát lőttek, ütöttek és rúgtak bennük, még az okok és okozatok sem leptek meg, de a körítés annyira elütött egymástól, én pedig annyira élveztem mindkettőt, hogy muszáj írnom róluk.

2016. október 30., vasárnap

A tökéletes pillanat


 Az adrenalin üvöltve száguldott ereiben, így próbálta rábírni a hirtelen cselekvésre. Egész testében megfeszült, az agya már alig bírta visszatartani izmait, amik sikoltoztak a mozgásárt, a tétlen megfigyelés után izgalmas nyújtózkodásra vágytak. Valamire, amivel megnyugodhatnak. Akármennyire érezte a késztetést, tartotta a pozícióját, mert a sikere azon múlt, mennyire alaposan ismeri azokat a részleteket, amiken elcsúszhat. Lassan, kiegyensúlyozottan lélegzett, hagyta, hogy újra ellazuljon. 
 Berozsdásodott az elmúlt években, határozottan ki jött a gyakorlatból, nem mozog olyan könnyedén sem, mint régen, ezért biztosra akart menni, ezért negyedik napja figyelte a környéket és a célpontot. Mostanra már mindent tudott. Hogy mikor eszik, végez házimunkát, alszik, dolgozik, tényleg mindent, és csakis arra volt szüksége, hogy elcsípje a tökéletes pillanatot.
 Nagyszerű búvóhelyet talált magának, és épp ezért nem mozoghatott sokat, felhívná magára a figyelmet,  márpedig ezt akarta  a legkevésbé.
 Soha sem értette, miért építenek az emberek játszóházakat a gyerekeiknek. Idővel kinövik, szinte sosem néznek felé sem, de a hátsóudvarról és a fa tetejéről tökéletes rálátás kínálkozott mindenre. Egyszerűen logikátlan és értelmetlen volt, ráadásul nem is biztonságos. Elmondaná, ha megkérdezné valaki, de mindenki csak utoljára, a saját kárán tanulja meg a leckét.

2016. szeptember 15., csütörtök

A félelmeink olyan történetek, amelyeket önmagunknak mesélünk #13 - a nyomozó


- Elképesztő, mennyivel másabb arcát mutatja ilyenkor ez a város. Az ember azt hinné, csupa szorgos hangya lakja. Éjszaka a tücskök hegedülnek? 
 Jamie lelkesedése máskor talán képes kirángatni a gondolati közül, ez a nap azonban más volt. Az angol nyár koránt sem olyan szép és napos mint a trópusokon, de kellemes volt üldögélni, és nézni a rohanó várost. Az ebéd néhány szendvicsből, erős kávéból  és pár szem mandulából állt. Az elsőt még az őrsön szedték fel, sehol sem olyan jó az uborkás szendvics, mint ott, a közeli kávéházból származott a fekete, és a mandulát egy szendvicsért cserélték a házmester tíz év körüli fiával. Az apjának dolga akadt, valahol nincs víz. A legényke nem tudta megmondani, mikor jön vissza, és bár felajánlotta, várják meg bent, mégis inkább kiültek a szemközti parkba.     
 Valami határozottan furcsa! Egész reggel érzett valami különös bizsergést a tarkója környékén, mintha figyelnék. Hogy miből táplálkozik a meggyőződése, az rejtély, de többször azon kapta magát, társával ellentétben nem a nyüzsgést keresi, hanem épp ellenkezőleg, a mozdulatlanságot, vagy azt, ami kirí a környezetből. Mint a szemközti játszótéren olvasgató nyugdíjas korú férfit, vagy a kutyapórázzal sétáló nőt. A környéken egyáltalán nem látott kutyát.
Reggel, amikor beszálltak a kocsiba, kótyagosnak érezte magát. Alig aludtak, és persze sokat dohányoztak, inni is ittak szépen, ezért a gyomra némileg jelezte nemtetszését, de miközben a kocsiban várt Jamie-re, aki felszalad a lakásába átöltözni, a gyomorforgás szép csendesen átadta a helyét egy alattomos tarkószúrásnak. Nem tudta eldönteni az okát, de miután megjárták a rendőrkapitányságot, ahol különben szünetelt a kényelmetlenség, és újra útra keltek, már biztos volt benne, nincsenek egyedül.

2016. szeptember 12., hétfő

Rick Riordan: The Serpent's Shadow (Kane Chronicles #3)

Az a helyzet, hogy kisebbféle olvasási válságon megyek át. Kisebb, mert már ha lassan is, de legalább olvasok. Két hónapja még dísznek hordtam magammal a könyveket, aztán már annak sem, és akkor támadt egy ötletem, ha Rick Riordan nem billent ki ebből a méla punnyadásból, akkor senki! Kibillentett. Az első 150 oldalt több mint egy hónap alatt olvastam el, a maradékra elég volt másfél hét is. Ha nem is lábaltam ki teljesen, mostanra egész jól vagyok.

Mondhatnám, hogy Sadie és Carter élete maga a mennyország, de akkor hazudnék. Apóphisz továbbra sem adta fel a nap felfalását, és ennek érdekében elpusztít mindent, ami segíthetne őt legyőzni. Versenyt futnak az idővel, és bár találnak egy megoldást, félő, hogy mindkettőjük életébe kerül majd. Arról nem is beszélve, az egyetlen személy, aki nélkül nem boldogulnak, egy gyilkos természetű szellem, akit végleges halálra ítéltek az alvilágban, mert gonosz, minden hájjal megkent csínyjei egyformán veszélyt jelent istenekre és emberekre. A helyzet korántsem nevezhető rózsásnak...

2016. szeptember 7., szerda

Erről azért nem volt szó

Pont tegnap olvastam egy cikket arról, hogy különböző alvászavarok hátterében milyen betegségek állhatnak. Mert ezek természetesen számtalanok lehetnek, az alvajárástól kezdve, a tizenkét órákat durmolókon át, egészen a korai ébredést követő tartós ébrenlétig, azaz a visszaalvás esélytelenségéig. Néhány éve komoly problémáim voltak. Napi három-négy órát aludtam, mindenre felébredtem, soha nem pihentem ki magam. Majd eljött a pillanat, amikor  a fáradságtól már alig funkcionáltam, s ilyenkor átestem ama paripa másik oldalra, azaz napi tíz órát durmoltam legalább egy hétig.

Tudtam én, hogy ez nem jó, azt is, mi tart ébren, szóval igyekeztem megoldani az életem, aztán három éve vegán lettem, és ezzel nagyjából megszűnt minden hasonló tünetem. Lehet nagyon meleg, süvölthet a szél, frontok válthatják egymás, szakadhat az eső, vihar tépheti a redőnyöket, kopoghat a jég, én bizony édesdeden csicsikálok. Általában.

2016. szeptember 4., vasárnap

The Following 3. évad

A The Following, azaz a Gyilkos hajsza, egy igazi, hátborzongatóan nekem való sorozatnak bizonyult már a kezdetek kezdetén is, és az elmúlt években egészen összenőttünk. Mint a kés a vajban, úgy siklottam át a harmadik évadon, szóval hadd berzenkedjem egy kicsit: Ki volt az a degenerált, aki elkaszálta?! Hát már senkinek sincs egy cseppnyi józan esze?!

Ryan Hardy újra szerelmes, Mike Weston az egész világot bejárva űzi az életben marad iker, Mark Gray nyomát. Max Hardy csatlakozott az FBI-hoz,  Joe Carroll a kivégzésére vár, és tanára/mestere, Dr. Arthur Strauss kilátásai sem túl fényesek. 

2016. augusztus 28., vasárnap

Robert Harris: Tiszt és kém – Dreyfus-ügy – kémkedés és összeesküvés

Létezik néhány olyan típusú regény, amit bár nagyon szeretek, mégis ritkán olvasok – az egyik ilyen a történelmi kalandregény. Sok hasonló könyvet találtam ugyanis korábban unalmasnak, hiszen gyakran nagyon aprólékosak, elvesznek a részletekben, így magának a történetnek alig marad hely, és persze az is igaz, számos kalandregény kiszámítható: mikor már az ötvenedik oldalon tudom, mi lesz a regény nagy fordulata, hiszen a vége megjósolható, nem találok benne semmi szórakoztatót. Ezzel szembenRobert Harris könyvét a tartalom ismerete nélkül választottam, mégpedig azért, mert a Dreyfus-ügy visszahozott egy régi emléket, egy dokumentumfilmet, amit tizennyolc évesen láttam, és annyira érdekesnek találtam, hogy most, huszonegy évvel később is emlékeztem rá.

2016. augusztus 21., vasárnap

Kevin Hearne: Staked (The Iron Druid Chronicles #8)

Az előző kötetben annyi minden történt, és annyi minden nem, hogy szépen és komótosan vágtam a centiket a 8. részig. Közben olvastam ezer mást, de kicsit csalódva konstatáltam, mióta Hearne felért a nagyok közé, azaz kemény táblás kiadásban jön ki, először is bitang drága, másodszor pedig egy évet kell várni a következő kötetig. Szerencsére a britek egyből puhatáblában dobták ki, de az az év akkor sem kevés...

Atticus gőzerővel dolgozik a vámpír problémán, Granuaile továbbra is a családjára és a környezetre koncentrál, Owen készen áll letelepedni végre, és beteljesíteni sorsát, azaz újra druidákkla népesítené be a földet. Természetesen nem a hőseinkről lenne szó, ha minden simán menne, problémák ütik fel a fejüket itt is meg ott is, újabb szövetségek kötetnek, néhány régi ellenség is visszatér, és mindennek a tetejében a Ragnarök is gőzerővel közeledik. Már ahogy ez a világvégéknek szokásuk. 

2016. augusztus 4., csütörtök

Semmi extra, csak én és egyéb katasztrófák

Eredetileg a Suicide Squad-ról terveztem írni, de a reggeli események aprócskát felülírták a prioritásokat. Történt ugyanis, hogy ébredés után bekapcsoltam a gépem, feltettem az ebédem főni, majd leültem pötyögni.  Néhány perc után rájöttem, hogy el kéne mennem fürödni, ezért elcsattogtam a fürdőszobába, megengedtem a vizet, visszafelé elzártam a gázt, majd megfáradván visszaültem írni. Ebben ugye még nincs semmi rendkívüli, csupán a napi rutin. Multitaskban különben is, és ezt szerénytelenség nélkül állíthatom, igen jó vagyok. Ebből élek, no meg különben is a kisujjamban van az egész ide-oda koncentrálás. 

Épp ott tartottam: "Nézzétek meg az Öngyilkos Osztagot, mert egy totálisan agyatlan, karakter és szituációs poénokra építő, tökéletes, és tényleg tökéletes zenékkel megtámogatott tömegfilm. Színes, élénk, nem akarja megváltani a világot, és Harley Quinn jelenlétéből is érezhetően teljesen nélkülözi a józan észt."amikor elkalandoztam kicsit. Például találtam növényi sajtoltót, izibe meg is rendeltem, majd folytattam az írást. Kicsivel később rákerestem a Suicide Squad ost-re, de még sehol nincs meg teljesen, tehát ismét az írásba temetkeztem. Itt bevillant, hogy befizetem a számláimat, ezért bankoltam kicsit. Mindezzel nincs is semmi gond, ámbár most kiderült, hogy az idő - ahogy a karma is - egy mocsadék,  mert azon kaptam magam, hogy szó szerint elfolyt közben egy órácska.

2016. július 25., hétfő

Ellen DeGeneres: Szórakozol velem?!

Végig azon gondolkodtam, hogyan fogom elmagyarázni, le- és körbeírni azt az egyszerű tényt, mit is jelent nekem Ellen. Fogalmam sem volt arról, miként sikerülhet, mert bár itthon is vetítették a sorozatát, valamikor nagyon-nagyon régen, és most már bárki megnézheti online a showját, de mégis… Hogyan mondjam el, nekem, személy szerint mit jelent?! Ez nem egy krimi vagy dráma, nem foglalhatom csak úgy össze a tartalmat, meg hát még csak nem is adott személyről, hanem egy jelenségről beszélünk. Szóval, akkor hogyan?

Nem olyan rég történt, hogy néhány kedves ismerős megkérdezte tőlem, nem megyek-e hozzájuk dolgozni. Csípőből válaszoltam: Nem tudtok megfizetni!, és ez azóta is eszembe jut, mert rendben, hogy szeretem a munkám, rendben, hogy jó vagyok benne, és még az sem meglepő, hogy a szerénység nem feltétlen az az erény, amit minden helyzetben gyakorlok, de azért ennyire elszállt és pökhendi sem szoktam lenni. Tudom, hogy mit érek a főnökömnek, de azt is, hogy pótolhatatlan ember nincs! Mégis akkor, abban a pillanatban erről fogalmam sem volt, és az, ami kiesett a számon halálosan komoly volt, így gondoltam. A jelenlévők szeme elkerekedett. Nem is feltétlen a mondattól, hanem a stílustól, és ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor bevallom, az enyém is kerekedett volna.

2016. június 7., kedd

Noble, My Love

Tudom, tudom! Ezer éve nem írtam semmit, erre a sok kiváló fantasy és egyéb regény helyett, amikkel még mindig adós vagyok, sajnos maradok is, egy tingli-tanglit hozok! Nincs mit tenni! Amikor már semmihez nincs kedvem, de komolyan semmihez, a krimik és az ifjúsági regények sem kötnek le, nem gondolok az írásra, hiába örök szerelem, akkor baj van. És amikor baj van, szokatlan megoldásokat kell bevetni. 

Lee Kang Hoon a D.O.L nagyvállalat igazgatója, rendkívül sikeres, jóképű, minden lányos apa álma, egyetlen probléma van vele, eszébe sincs házasodni. Különben sem igen kedveli az embereket, a természete közelít a kiálthatatlan szinthez. Amikor elrabolják, menekülés közben belebotlik Cha Yoon Seonba, a különben életvidám, kissé szeleburdi, felvágott nyelvű állatorvosba. A nő, bár embereket nem kezelhet, mégis ellátja a sérüléseit. A minden jel szerint gengszter pasas reggelre eltűnik, ami miatt nem is sír különösen, csakhogy a neheze ezután következik; a "páciensének" az lesz a fixa ideája, hogy meg kell hálálnia a segítséget. Minden áron. Akkor is, ha a doktornő ezt nem akarja. És ha nem megy szép szóval... nos, maradjunk annyiban, talál másik megoldást.  

Ha már régóta szeretnél valami vicces, egyáltalán nem komolyan vehető, viszonylag kevés drámát tartalmazó sorozatot, ráadásul szereted az ázsiai filmkészítést, ez a dél-koreai darab érted kiállt. Hoztam én már korábban is olyan doramát, amit a környezetemben több férfi is a párjával nézett végig, és mindkét fél nagyszerűen szórakozott rajta, és szerintem a Noble, My Love is ide tartózhat. Bár 20 részes, de mivel egy webtoonbol készült websorozat, a részek hossza 16-20 perc közé esik, és ezért kicsit több mint öt óra alatt le is darálható. Ugyanakkor benne van minden, ami a romantikus vígjáték kategóriába eső doramákat jellemzi.

2016. május 3., kedd

Nagycsoportos vagyok


Az áldóját, megint megfeledkeztem a blog születésnapjáról! Már ötéves, nagycsoportba lépett. Képes az összetett gondolkodásra, jó helyen és jól káromkodik, persze csak ha nagyon akar, de általában eszébe sem jut.
Képes hosszabb versek megtanulására, már virtuóz módon járatja a száját és néha ezzel az agyamra is megy, ráadásul alig hallani, hogy alul hiányzik egy metszőfoga. Állandóan zaklat, hogy írjak, és a szemre veti, amiért nagyjából 20 könyvvel vagyok adós. Próbálok vele türelmes lenni, de néha, bevallom, leküldöm a virtuális játszótérre homoktortát sütni.

Szóval igen, keveset írok, kevesebbet olvasok, több filmet néznek, több moziba, színházba járok, de a beszámolók rendre elmaradnak. Nincs lelkiismeret furdalásom miatta, ha majd a napok 32 órából állnak, és én nem akarom megfejelni az asztalt a tizenötödikben, na, majd akkor többet írok. Most egyelőre élvezem az életem. A kiegyensúlyozottságom, aminek hála derűsen tudom üdvözölni az újabb napokat, a hosszú sétákat, kiváló társaságot, nevetéseket, privát, csak nekem íródott történeteket, a zenét, ami kizárólag az én lelkemben képes úgy rezonálni, ahogyan sehol máshol.

Kipróbálok új dolgokat, és elhagyok néhány régi megszokást. Az életem, ahogyan az elmúlt években is, a szüntelen változásról szól, még akkor is, ha vannak olyan dolgok, amik örökre megmaradnak. Én magam alakulok, és bár kevesebb időm jut mindenre, a Napi Falat nem zárja be a kapuit. Most úgy tervezem, soha. Ha havonta egy bejegyzés születik is, ha újra visszajutok a kezdeti időkig, amikor csupán egy maroknyian olvasnak, akkor sem.
Amíg velem vagytok, addig köszönöm nektek, mert nagy szerepetek van abban, hogy eddig eljutottam. Legyetek velem türelmesek, és szeressétek az életeteket. A dolgok gyakran nem úgy történnek, ahogyan előre eltervezzük, ennek ellenére elképesztően sok csodára lelhettek benne, amikor végre elengeditek az elvárásaitokat.




2016. április 17., vasárnap

Absolutely He Never Mr. Right - filmekről röviden

















Ahogy egy újszülöttnek minden vicc új, úgy én is rácsodálkoztam egy sereg filmre, amikről korábban nem is hallottam. A mai választottaim mind 2015-ben készültek, és bár az utolsót biztosan adják itthon, az első kettőben nem vagyok biztos. Mindenesetre, jóllehet változó intenzitással, de kellemesen szórakoztam rajtuk.

2016. április 10., vasárnap

Grantchester, azaz a krimik meg én

Ahogy az ifjúsági irodalom megvéd és elvarázsol, úgy a laza krimik szórakoztatnak. Nem kell rajtuk gondolkodni, a gyilkost mindig elkapjak a végén, a világ újra megmenekül, hála aaaaaaa pandúroknak. Minden évben, vagyis az utóbbi két évben szinten folyamatosan küzdök azzal a jelenséggel, aminek során nemigen tudok folyamatosan koncentrálni, ilyenkor szeretem olyan történetekkel körbevenni magam, ami kikapcsolnak, nem igényelnek elmejátékot, szellemesek, és hát izé, gyilkolnak benne. Az elmúlt hónapokban ezen megfontolásból, s mert az olvasás nem kötött le, ledaráltam a Father Brown és a Death in Paradise eddig fellelhető részeit. Egyik sem volt rossz választás, gyakran nevettem rajtuk, élveztem a karaktereket és a krimiket is, csakhogy mindkét sorozatból kifogytam. Na, ekkor jött velem szembe a Grantchester!

Sidney Chambers (James Norton) Grantchester anglikán lelkésze. Fiatal, szereti a munkáját, bár némileg kaotikus a szerelmi élete, és nem mindig egyszerű kijönni a házvezetőnőjével sem. Amikor gyanakodni kezd, hogy a közösségének állítólagosan öngyilkos tagját inkább meggyilkolták, felkeresi Geordie Keating (Robson Green) felügyelőt. A férfi először természetesen nem hisz neki, aztán mégis azon kapja magát, a lelkész oldalán űzi a tettest. A nyomozó hamar rájön arra, az emberek hamarabb mondanak el dolgokat egy egyházfinak, mint egy rendőrnek, tehát ez olyan kapcsolat, amiből profitálhat.

2016. április 9., szombat

Mark Lawrence: A Hazug kulcsa (A vörös királynő háborúja #2)

Bolondok hercege olvasása után biztosan tudtam, hogy Mark Lawrence új trilógiája is érdekes lesz, úgyhogy némi nosztalgiával ugyan, de mostanra végleg elköszöntem Jorgtól, és élveztem a hozzá képest szinte tökéletesen ellentétes karakter nyújtotta izgalmakat. Elvégre a gyáva, alakoskodó, örök túlélő Jalan komplett filozófiát épített a túlélés köré, ami minden időben és helyzetben megállja a helyét – és bár az ember folyamatosan gyanakszik, hogy mégsem lehet egy ember ennyire felszínes, hamarosan rájön, de igen, és ami a legmegdöbbentőbb, ennek ellenére szórakoztató.

Jal jól érzi magát a hideg északon, saját kocsmája van, és minden éjszakára jut egy-egy széplány is az ágyába. Épp ez lesz a veszte: sietve távozna, amire egyetlen lehetősége adódik, Snorri csónakja. Mire észbe kap, Tuttuguval együtt hárman hánykolódnak a tengeren, nyomukban csörtet a Holt Király és Kék Hölgy minden csatlósa.  És ha ez nem lenne elég baj, az északi a fejébe veszi, hogy kinyitja a Halál ajtaját, és visszahozza a családját. A makacs emberekkel nincs mit kezdeni, így Jalan megfogadja a saját tanácsát – mindig a pénzt válaszd –, és úgy tervezi, kiszáll inkább Vöröshatárnál. Aztán mire kettőt pislog, már egy völva és egy elárvult parasztgyerek sorsa is nyomhatná a lelkét… Már ha lenne neki hasonló.

2016. március 15., kedd

Vámos Miklós: Beatles és én

Az utóbbi években gyakorlatilag a tartalom ismerete nélkül mondok igent Vámos Miklós könyveire. Eljutottam ugyanis arra az olvasói álláspontra, hogy számomra mindegy miről ír, biztosan szeretni fogom – ha másért nem, hát azért, ahogyan ír. Azért ennél a könyvnél, őszintén megvallva, először rezgett a léc…

Aligha akad ember, aki ne ismerné a The Beatles számait, és aligha akad bárki is, aki ne tudna közülük néhányat eldúdolni. Az átkosban ilyesmit hallgatni talán sikk volt, de koránt sem veszélytelen, a nyugati dekadenciát megtestesítő gombafrizurások ugyanis csak a fiatalság körében voltak népszerűek, az idősebbek veszélyt láttak bennük, és az őket körülvevő jelenségben. Bomlasztónak és erkölcstelennek titulálták, így aztán vonzónak tűntek a Szabad Európa Rádión, szigorúan titokban nevelkedett közönségnek. Tehát a cím alapján egy korrajzra, és számtalan bulizós sztorira számítottam, ám az elvárások sokszor nem találkoznak a realitásokkal. Azt késséggel elismerem, mindezek megjelentek ebben a könyvben, de akad más is: valami, amire nem készültem fel.

2016. február 29., hétfő

Charlaine Harris: The Aurora Teagarden Mysteries: Omnibus 1 (Aurora Teagarden Mysteries #1-4)

Charlaine Harrist a Sookie Stackhouse sorozat  - gyengébbek kedvéért True Blood - miatt került a figyelmem középpontjába. Nem titok, hogy imádom, a filmsorozattal ellentétben sokkal lassabb, mindig is érezhető volt, hogy az író más műfajban kezdte. Szinte az összes részben akad egy két kinyomozni való, amolyan szórakoztató, ráérős, déli módon, és ezért számomra a sorozat akkor sem vált unalmassá vagy lapossá, amikor Alexander Skarsgårdra izgult nézők mérgesen a falhoz vágták. Annyira, hogy az utolsó részt, bár többször majdnem neki álltam, mindig félretettem, nem akarom, hogy véget érjen.

Szóval valahogy így. Akcióban 10 fontért vettem meg ezt az omnibus, azaz gyűjtő kötetet, amiben a 8 részből álló sorozat első fele található, és nagyjából 3 évet csücsült a polcomon. Aztán tavaly ősszel kellett valami lazítós. Bevallom, Agathába kicsit beleuntam - valószínűleg azért mondom ezt magamnak, mert kifogytam a könyveiből -, logikus döntésnek tűnt, főleg, miután kiderült, az első két rész nemrégiben megfilmesítették, és a 2003-ban véget ért szériához az írónő hamarosan kijön egy új, 9. résszel.
A leírások spolert tartalmaznak az előzményekre nézve! 

2016. február 27., szombat

Pittacus Lore: Tizedik küldetése (Lorieni Krónikák #6)

Annyira vártam ezt a részt, hogy még a The Iron Druid Chronicles 8-részét is csúsztattam. Hiába, az ötödik kötet vége után egyszerűen muszáj volt megtudnom, mi történt, és rendkívüli módon büszke voltam, amiért nem vetettem rá magam az angol kiadásra. Pedig ugye...

Negyedik és Sam embereket ment, közben teljesen kiégetik önmagukat, Hatodikék még nem értek vissza a Szentélytől, Sarah-ról sincs semmi hír, és Kilencedik mindenről megfeledkezve Ötödiket gyilkolja. A Mog invázió gőz erővel folyik, aki ellenáll, meghal, a többiek talán szerencsések, és fogolyként folytathatják az életüket. A kormányok tanácstalanok, senki sem tud semmit, amit igen, az megrémíti őket. Bízzanak egy csapat idegen tinédzserben? És vajon a Lorien  bajnokai bízhatnak bennük?  

Azt a leborult szivarvégét! Ezt nevezem én reea kínzásnak! Szerintem nem ís írok a könyvről semmit, mert minden ártatlan utalás spoilerek tucatjait rejti magába. Már az 5. rész is nagyon izgalmas volt, azaz én az összeset imádtam, de kellően izgi volt. Azt tessék megszorozni hárommal, és akkor járunk a valóság közelében. Az események olyan szédítően pörögnek, hogy rajongó legyen a talpán, akit nem kavarnak meg.

2016. február 6., szombat

Dan Wells: Az ördög egyetlen barátja

Volt ugye a Nem vagyok sorozatgyilkos trilógia, és van most a John Cleaver-trilógia, ami miatt ugyan némi zavart érzek – már hogy akkor most mi a sorozat neve –, de az fix, hogy ez egy új, három részből álló sorozat első darabja. A történet az előző trilógiát folytatja, és ha szabad megjegyeznem, oly hevesen jelentkeztem érte, hogy majdnem leestem a székemről.

A Nem akarlak megölni értékelésem írása közben is jeleztem, lehetne ezt a sztorit folytatni, és egyenesen kínzásnak neveztem a befejezését, mégis, amikor egy sikeres sorozat véget ér, majd előkapják a kalapból a folytatását… – nos, én erősen kétkedem. Talán tovább lehet csavarni a szálakat, de a kérdés mindig az: érdemes egyáltalán? És hogy ne áruljak zsákbamacskát: de még mennyire!

John, Brooke-kal együtt az FBI elit egységénél dolgozik, de egyikük felett sem múlt el nyomtalanul a Senkivel folytatott kaland, nap nap után nyögik a győzelem árát. Városról városra járnak, hogy levadásszák a Sorvadtakat, de a fiú egyre inkább kényszernek érzi ezt az életet. Minden megváltozott, többé nem egyedül dolgozik, be kell tartania a szabályokat, pedig az ő módszere nem azért olyan hatékony, mert hagyja, hogy mások mondják meg, mi legyen, hiszen nála kevesen tudnak többet a sorozatgyilkosokról. Hogy most természetfeletti, avagy emberi szörnyetegekről van szó, szinte mindegy is! Az új városban a szokásosnál több ellenségbe ütköznek, ráadásul a csapatmunka megtagadja tőle a munkája igazán jó részét, a cserkészés izgalmát. És ha nem lenne elég baja, hamarosan megérkezik Vadász is, aki azon kívül, hogy összerágott emberi tetemeket hagy maga után, a bűnüldöző szervekkel folytatott fogócskában is nagypályásnak tűnik.

2016. január 31., vasárnap

Az emberi természet margójára - (Variálós vasárnap #40)














Kiültek a vénasszonyok a padra, a padra.
Úgy is tudom, hogy rólam folyik a pletyka, a pletyka.
Nem kérem én a jó Istent csak arra, csak arra.
Ragassza le valamennyit a padra, a kispadra.

Ismeritek ezt a nótát? Nem? Szerencsések vagytok. Én nem csak hogy ismerem, de kimondottan a bőrömön érzem. A pletyka ugyanis, bár elkerülhetetlen minden olyan helyen, ahol többen dolgoznak összezárva, természetéből adódóan rombolja a közösséget, és az emberek hangulatát.
Az a szörnyeteg, akinek levágott feje helyett, akárcsak a hidrának, kettő nő. Különös természete, hogy futótűzként terjed, az érintet tudja meg utoljára, és kivétel nélkül mindenki részt vesz benne, akár így, akár úgy. A terjesztők,  a hallgatók egyformán bűnösek, még akkor is, ha igyekeznek egymásra mutogatni.
Azok az emberek, akik pusztán rosszindulatból kombinálnak, megmérgezik a levegőt maguk körül, de maradjunk annyiban, a pletykák mindig rosszindulatúak. Még akkor is, ha eredetileg nem áll ártó szándék mögötte. Hiszen megbánthatunk vele másokat, és meg is bántunk.

2016. január 29., péntek

Buglyó Gergely: Oni: A bábu és a Talizmán

Sokat vártam a befejező kötettől: hogy az első és második részben nagy csokorba összekötött infókat segítsen feldolgoznom; mutasson többet az író kvalitásaiból; mint ifjúsági kategória dobjon fel az égbe, pörgessen meg, de leginkább azt, hogy sajnáljam, amiért a zárókötettel el kell válnunk egymástól. Ezekből néhányat teljesített, másokat nem, mindenesetre hozta a kötelezőt, és ennek én rendkívül örültem, mert képtelen vagyok mást írni, mint amit érzek.

Áron a testvéreivel és Annáékkal Japánba utazik, hogy beépüljenek a Virrasztók közé, és megmentsék apjukat. A kiképzés egyik szürkevérűnek sem válna hátrányára, a küldetés mégis veszélyes. A tét tovább nő, amikor kiderül, hogy a titkos szervezet berkeiben sincs minden rendben, és a srácok hamarosan már nem csupán a családi örökségük körüli rejtélyeket szeretnék kibogozni, hiszen az életük is veszélyben forog. Parszifál, Anna ősrégi, vérköves bábuja is furán kezd viselkedni, már ha tud egyáltalán ilyet egy élettelen tárgy… de ha nem, akkor mégis mi történik?

2016. január 16., szombat

Az 5. hullám - röviden

Az ötödik hullám egy YA könyvsorozat bevezető kötete és sorozatcíme is egyben. És miért lett volna jó, ha ezt előre tudom? Mert hogy akkor meg nem nézem, az tuti! Utálóm a klisés YA-kat, és az a helyzet, ez ráadásul egy disztópiás fajta is, szóval mondjuk ki kereken, ramaty.

Azt hittem, lesz benne egy csomó földönkívüli, akikkel harcolnak, ehhez képest a film első egyharmada tömény dráma volt, semmi akció, semmi pörgés. Nem volt ezzel gond, mert bár másra számítottam, élveztem és értékeltem. Úgy tűnt, a sztori alaposan fel van építve, haladunk valamerre, ember embernek farkasa, morális válságok, túlélés minden áron, a halovány szerelmi száll elenyészett a történések súlya alatt, magyarul érdekesnek találtam. Aztán félrenéztem egy pillanatra, és mire újra  a vászonra szegeztem a tekintetem, egy másik filmen ültem. Megértettem ki kivel van, mert látszottak az olcsó húzások, az alacsony színvonalú, mondhatni szánalmas fordulatok. Nem hogy nem lepődtem meg, de egy tipikus, olvashatatlan YA-ba csöppentem, méghozzá két pasi egy nő felállással. Ezután már az is fájdalmasan valóságosnak látszott, hogy mi ezért bizony fizettünk.

A történet olyan szinten szétcsúszott, hogy többen felálltak és elhagyták a mozit, én azonban úgy éreztem, a magam szarkasztikus módján, már tudni akarom mi a vége. Jippiiiii! Mert hogy tudtam. A mellettünk ülő pár férfitagjánál olyan 5 perccel korábban szakad el a cérna, és elkezdtük széttrollkodni, ugyanis annyira élvezhetetlen borzalom volt, hogy némi röhögéssel feloldottuk. Nem tudom, ki és mennyire örült a jelenlétünknek, de mi legalább jól szórakoztattuk önmagunkat, ha már a film erre képtelen volt. Az összes fordulatot előre kitaláltuk, a szerelmi szál annyira YA, hogy az már szinte fájt, és Liev Schreiber jelenléte sem tehetett ez ellen semmit. Ha egy mondatban kéne összefoglalnom, azt mondanám: kidobott pénz, kidobott idő, kihasználatlan lehetőségek. Az egyetlen pozitívumot az jelentette, hogy legalább jó társaságban szenvedtem végig, és ezért hálás vagyok.

2/10

2016. január 10., vasárnap

Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

A héten megérkezett hozzánk is a tél. Hóval, meg csúszkálásokkal, ami azt jelenti, tökéletes az idő Murakami olvasására. Persze mindig tökéletes az idő egy jó könyvre, pláne, ha Murakami Harukiról van szó, mégis, hűvösebb időben jobban élvezem. Hogy is mondjam csak, igazán különös!

Tazaki Cukuru 36 éves, de képtelen komoly kötődésre, barátai sem igen vannak. Persze megvan mindennek az oka, nem tud túllépni gyerekkori barátai emlékén, akik alig húszévesen egyszerre döntöttek úgy, többé nem kíváncsiak ötödik barátjukra. A fiú mindig is úgy érzete, kevesebb, mint társai, Fekete, Fehér, Kék és Vörös, mert nincs szín a nevében, de ez az elutasítás kis híján a halál karmaiba lökte. 16 évvel később sem képes túltenni magát a fájdalmon. 

Pont tegnap írtam Nimának, ha Murakamira úgy tekintünk, mint festőre, akkor első ránézésre a képei rendben vannak. Érthető, világos, vidám és élénk. Aztán egy bizonyos szögből, egy adott pillanatban egyszerűen csak szétcsúszik, és hirtelen már egy Dali kép előtt ácsorgunk lelkesen. Semmi sem az, aminek látszik. Olyan ez, mint gyerekként nézni a látszólag mozdulatlan égbolton tovaúszó felhőket, és egymás után sorakoznak fel katonák, elefántok, denevérek és egy sereg más alak. Ezért némileg váratlanul ért, hogy a regény sok szempontból megérintett.

2016. január 4., hétfő

Stephen W. Hawking: A mindenség elmélete

Bizarr képzavar azt állítani, hogy Hawking az elméleti fizika fenegyereke. Egy üstökös, aki mindenhova tudást visz, és csóvájában sütkéreznek azok, akik értik is, miről beszél. Bizarr, de attól még nem kevésbé igaz.
Számomra  a matematika és a fizika mindig is egy megfoghatatlan, misztikus valami volt. A művelői pedig azok, akik a tudomány szellemeit irtják, sóval, kénnel, meg ami még van. Épp annyira éreztem lehetetlennek, mint kínaiul beszélni máról holnapra; talán elsajátíthatok egy-egy írásjelet, szót és kifejezést, de ezzel még a felszínt sem kapargatom meg. Nagyjából úgy, mintha fokpiszkálóval mennék dinóra. Elég az hozzá, teljesen sötét vagyok, sötétebb a fekete lyukaknál - amik biza sugároznak - upsz, spoiler veszély!-, mert én az iskolában elhittem, hogy ezt sosem fogom megérteni, és mind ez idáig szilárdan tartottam magam ehhez. Ezért aztán nem értem, igazán nem, mi ütött belém másfél éve, amikor megvettem ezt a könyvet. No de ha a legnagyobbak is tévedhetnek, én miért ne tehetném? 

"Elképzelhetjük, hogy az Isten teremtette a világot tetszőleges múltbeli időpontban. Elképzelhetjük ugyanígy, hogy a Nagy Bumm idején teremtette a világot, vagy egy tetszőleges későbbi időpontban oly módon, hogy az úgy nézzen ki, mintha a Nagy Bumm idején keletkezett volna. De értelmetlen lenne azt feltételeznünk, hogy Isten a Nagy Bumm előtt teremtette a világot. A táguló világegyetem nem zárja ki a Teremtőt, de behatárolja az időt, amikor munkáját befejezte." 

Rendszerint, ha nem teaser keddezem, akkor nagyon ritka, hogy idézzek egy könyvből, de most fizikai kényszer éreztem néhány kedvencem megosztására. Nem tudom megtagadni magam, szóval nem álltam ellen.

2016. január 2., szombat

Új év, új fogadalmak. Vagy nem...

forrás


















Már egy jó ideje nem érzem magam bloggernek. Vagyis, pontosítok, rendes bloggernek. Mindenki évzáró és kezdő posztokat ír, én meg csak arra gondolok, hogy nincs kedvem ilyesmikhez. Fogadkozni sem fogok. Minek? Úgysem tartom be.
A tavalyi próbalista olvasásomból három könyvet teljesítettem, egyébként sem olvastam sokat. Időm, energiám sem volt rá, ezért aztán elhanyagoltam az írást is. Viszont rengeteg filmet láttam, eljutottam többször színházba, és egyéb rendezvényekre, mint pl. koncertek, amik tagadhatatlanul jót tettek a szociális életemnek, de nem igazán használtak a Napi falatnak.

Persze az egyensúlyozás az oldalaim, a magánéletem, az íráshoz szűkséges ismeretek beszerzésé, a munka és pihenés között helyenként szinte lehetetlennek tűnt, így aztán azt mégiscsak megfogadtam, hogy ezért nem vagyok hajlandó rosszul érezni magam.
Az első pillanatoktól kezdve nehéz az oldal profilját meghatározni, mert mindig is hoztam sztorikat, könyveket, filmeket, témákat a nagyvilágból. Soha nem akartam keretek közé szorítani önmagam, és nem szerettem volna öt blogot indítani ahhoz, hogy kiírhassam mindazt, ami foglalkoztat. Nos, ez az idén sem lesz máshogy. Szeretnék többet olvasni, no de ha nem jön össze, akkor majd találok mást, amiről elmélkedhetek.

2016. január 1., péntek

Jonathan Stroud: The Whispering Skull (Lockwood & Co. #2)

A 2016-os év első értékelése mi más is lehetne, mint egy ifjúsági regény, méghozzá a kiváló fajtából. Jonathan Strouddal csupán most ismerkedem, és bár bőven akad behozni valóm, a Lockwood & Co. példásan bizonyítja, a jó dolgokra érdemes várni.

Amikor egy temetőket biztonságossá tévő társaság a segítségüket kéri egy illegális sír feltárásához, a trió igent mond. A munka rutinnak tűnik, az eset érdekes, aztán kiderül, egyenesen veszélyes, amikor a feltárás után a koporsót sírrablók fosztják ki, és elvisznek egy különös tükröt. És az intő jelek csak szaporodnak. A csapatnak nem sok lehetősége van, a DEPRAC (Department of Psychical Research and Control) megkeresését nem illik visszautasítani, még akkor sem, ha a leginkább utált Quill Kippsszel, és csapatával kell együttműködniük. A Scotland Yard keretei között működő szervezet ezúttal, nem állítja őket a falhoz, bűnbakot sem farag belőlük, ellenben fizetést ígér a munkájukért, amivel csodálatos módon esélyt kínálnak arra is, hogy bebizonyítsák, mennyivel jobbak a Fittes ügynököknél. Amikor az első hulla előkerül, a dolgok némileg felgyorsulnak.