2016. szeptember 15., csütörtök

A félelmeink olyan történetek, amelyeket önmagunknak mesélünk #13 - a nyomozó


- Elképesztő, mennyivel másabb arcát mutatja ilyenkor ez a város. Az ember azt hinné, csupa szorgos hangya lakja. Éjszaka a tücskök hegedülnek? 
 Jamie lelkesedése máskor talán képes kirángatni a gondolati közül, ez a nap azonban más volt. Az angol nyár koránt sem olyan szép és napos mint a trópusokon, de kellemes volt üldögélni, és nézni a rohanó várost. Az ebéd néhány szendvicsből, erős kávéból  és pár szem mandulából állt. Az elsőt még az őrsön szedték fel, sehol sem olyan jó az uborkás szendvics, mint ott, a közeli kávéházból származott a fekete, és a mandulát egy szendvicsért cserélték a házmester tíz év körüli fiával. Az apjának dolga akadt, valahol nincs víz. A legényke nem tudta megmondani, mikor jön vissza, és bár felajánlotta, várják meg bent, mégis inkább kiültek a szemközti parkba.     
 Valami határozottan furcsa! Egész reggel érzett valami különös bizsergést a tarkója környékén, mintha figyelnék. Hogy miből táplálkozik a meggyőződése, az rejtély, de többször azon kapta magát, társával ellentétben nem a nyüzsgést keresi, hanem épp ellenkezőleg, a mozdulatlanságot, vagy azt, ami kirí a környezetből. Mint a szemközti játszótéren olvasgató nyugdíjas korú férfit, vagy a kutyapórázzal sétáló nőt. A környéken egyáltalán nem látott kutyát.
Reggel, amikor beszálltak a kocsiba, kótyagosnak érezte magát. Alig aludtak, és persze sokat dohányoztak, inni is ittak szépen, ezért a gyomra némileg jelezte nemtetszését, de miközben a kocsiban várt Jamie-re, aki felszalad a lakásába átöltözni, a gyomorforgás szép csendesen átadta a helyét egy alattomos tarkószúrásnak. Nem tudta eldönteni az okát, de miután megjárták a rendőrkapitányságot, ahol különben szünetelt a kényelmetlenség, és újra útra keltek, már biztos volt benne, nincsenek egyedül.

2016. szeptember 12., hétfő

Rick Riordan: The Serpent's Shadow (Kane Chronicles #3)

Az a helyzet, hogy kisebbféle olvasási válságon megyek át. Kisebb, mert már ha lassan is, de legalább olvasok. Két hónapja még dísznek hordtam magammal a könyveket, aztán már annak sem, és akkor támadt egy ötletem, ha Rick Riordan nem billent ki ebből a méla punnyadásból, akkor senki! Kibillentett. Az első 150 oldalt több mint egy hónap alatt olvastam el, a maradékra elég volt másfél hét is. Ha nem is lábaltam ki teljesen, mostanra egész jól vagyok.

Mondhatnám, hogy Sadie és Carter élete maga a mennyország, de akkor hazudnék. Apóphisz továbbra sem adta fel a nap felfalását, és ennek érdekében elpusztít mindent, ami segíthetne őt legyőzni. Versenyt futnak az idővel, és bár találnak egy megoldást, félő, hogy mindkettőjük életébe kerül majd. Arról nem is beszélve, az egyetlen személy, aki nélkül nem boldogulnak, egy gyilkos természetű szellem, akit végleges halálra ítéltek az alvilágban, mert gonosz, minden hájjal megkent csínyjei egyformán veszélyt jelent istenekre és emberekre. A helyzet korántsem nevezhető rózsásnak...

Mint mindig, Riordan ezúttal is remekelt, bár nekem most kicsit lassan indult be a sztori. Ez azonban aligha az író hibája, ugyanis a történet ezerrel pörög. Egyből egy mágikus csatával kezd, szóval nem ez a gond. Azt hiszem, azzal volt a bajom, hogy hiányzott belőle az a fajta könnyedség, amit megszoktam. A váltott szemszögből történő mesélés, a két testvér szurka-piszkája most is szórakoztató volt, csak eltolódtak az arányok.

Az utolsó olimposziban a világ megmentése mellett, és a veszteségek dacára is ünnepelték az életet, pont az átélt fájdalmak miatt jobban tudták hőseink értékelni mindazt, ami az adott pillanatban sajátjuk volt. A The Heroes of Olympusból már bizonyos szempontból hiányzik ez az érzés, nyilván a karakterek fejlődése miatt, de a vicc, szarkazmus folyamatosan jelen van. A The Kane Chronicles utolsó részében szerintem túl nagy szerepet kapott Sadie kusza háromszöges szerelmi élete, ami engem már egy picit frusztrált, és a kedvenc írom mindenre fittyet hányva kihozott ebből egy alternatív véget. Ha ez eszébe jutott volna akármelyik YA írónak, megspóroltak volna maguknak néhány kellemetlen vitát a különböző táborokkal. Nem mondom, hogy petúniára csüccsentem tőle, de amikor elkezdett körvonalazódni, még a második kötetben, aztán szépen épült a harmadikban, elismertem az író bátorságát, és aztán megtanultam értékelni is.

A végét mégis némileg elnagyoltnak éreztem. Carterből az én véleményem szerint nem lett igazi vezető, volt pár alkalom, mikor úgy éreztem, szegény hősünk nem tud semmit, folyton valaki más menti meg, és adott esetben lehetett volna dühítő is. Aztán rájöttem, hogy nem így van, ő mutat példát, és határozottsága erőt ad másoknak is, segít, hogy szembenézzenek önmagukkal.
Ez azonban egy teljesen kétszemélyes show, a sok szereplő ellenére mégis csak a testvéreket követjük nyomon, az ő fejlődésüket, s ezért kialakult párok másik tagjával vajmi keveset törődünk. Pedig folyik ott is egy-két dolog.

A kötet végén ajándékként elhelyezték a The Son of Sobek-et, ami az első kereszt történet az egyiptomi és a görög istenek világa között. A sztori szerint Percy és Carter véletlen találkoznak, a céljuk azonban közös, egy hatalmas krokodil szörnyeteg terrorizálja a békés lakosokat, amit, vitán kívül meg kell állítani.
A mesélő Carter, de a két fiú annyira jó együtt, és olyan sok lehetőséget vet fel, arról nem beszélve, mennyire zseniális darab, így hát őszintén remélem, lesz ebből nagy regény is... Muszáj, hogy legyen!

Jóllehet maga a könyv most nem volt túl erős, ennek ellenére jó néhány szórakoztató pillanatot tartogatott az hűséges olvasóknak. A sorozat tagadhatatlanul is zseniális, élvezet volt találkozni egy új kultúrával, annak isteneivel, ahogyan megismerkedni a mágusok világával is, így a pontozás szokás szerint nem csak ennek a könyvnek jár, hanem az egész trilógiának.

9/10


2016. szeptember 7., szerda

Erről azért nem volt szó

Pont tegnap olvastam egy cikket arról, hogy különböző alvászavarok hátterében milyen betegségek állhatnak. Mert ezek természetesen számtalanok lehetnek, az alvajárástól kezdve, a tizenkét órákat durmolókon át, egészen a korai ébredést követő tartós ébrenlétig, azaz a visszaalvás esélytelenségéig. Néhány éve komoly problémáim voltak. Napi három-négy órát aludtam, mindenre felébredtem, soha nem pihentem ki magam. Majd eljött a pillanat, amikor  a fáradságtól már alig funkcionáltam, s ilyenkor átestem ama paripa másik oldalra, azaz tíz órát durmoltam legalább egy hétig.

Tudtam én, hogy ez nem jó, azt is, mi tart ébren, szóval igyekeztem megoldani az életem, aztán három éve vegán lettem, és ezzel nagyjából megszűnt minden hasonló tünetem. Lehet nagyon meleg, süvölthet a szél, frontok válthatják egymás, szakadhat az eső, vihar tépheti a redőnyöket, kopoghat a jég, én bizony édesdeden csicsikálok. Általában.

2016. szeptember 4., vasárnap

The Following 3. évad

A The Following, azaz a Gyilkos hajsza, egy igazi, hátborzongatóan nekem való sorozatnak bizonyult már a kezdetek kezdetén is, és az elmúlt években egészen összenőttünk. Mint a kés a vajban, úgy siklottam át a harmadik évadon, szóval hadd berzenkedjem egy kicsit: Ki volt az a degenerált, aki elkaszálta?! Hát már senkinek sincs egy cseppnyi józan esze?!

Ryan Hardy újra szerelmes, Mike Weston az egész világot bejárva űzi az életben marad iker, Mark Gray nyomát. Max Hardy csatlakozott az FBI-hoz,  Joe Carroll a kivégzésére vár, és tanára/mestere, Dr. Arthur Strauss kilátásai sem túl fényesek. 

2016. augusztus 28., vasárnap

Robert Harris: Tiszt és kém – Dreyfus-ügy – kémkedés és összeesküvés

Létezik néhány olyan típusú regény, amit bár nagyon szeretek, mégis ritkán olvasok – az egyik ilyen a történelmi kalandregény. Sok hasonló könyvet találtam ugyanis korábban unalmasnak, hiszen gyakran nagyon aprólékosak, elvesznek a részletekben, így magának a történetnek alig marad hely, és persze az is igaz, számos kalandregény kiszámítható: mikor már az ötvenedik oldalon tudom, mi lesz a regény nagy fordulata, hiszen a vége megjósolható, nem találok benne semmi szórakoztatót. Ezzel szembenRobert Harris könyvét a tartalom ismerete nélkül választottam, mégpedig azért, mert a Dreyfus-ügy visszahozott egy régi emléket, egy dokumentumfilmet, amit tizennyolc évesen láttam, és annyira érdekesnek találtam, hogy most, huszonegy évvel később is emlékeztem rá.

2016. augusztus 21., vasárnap

Kevin Hearne: Staked (The Iron Druid Chronicles #8)

Az előző kötetben annyi minden történt, és annyi minden nem, hogy szépen és komótosan vágtam a centiket a 8. részig. Közben olvastam ezer mást, de kicsit csalódva konstatáltam, mióta Hearne felért a nagyok közé, azaz kemény táblás kiadásban jön ki, először is bitang drága, másodszor pedig egy évet kell várni a következő kötetig. Szerencsére a britek egyből puhatáblában dobták ki, de az az év akkor sem kevés...

Atticus gőzerővel dolgozik a vámpír problémán, Granuaile továbbra is a családjára és a környezetre koncentrál, Owen készen áll letelepedni végre, és beteljesíteni sorsát, azaz újra druidákkla népesítené be a földet. Természetesen nem a hőseinkről lenne szó, ha minden simán menne, problémák ütik fel a fejüket itt is meg ott is, újabb szövetségek kötetnek, néhány régi ellenség is visszatér, és mindennek a tetejében a Ragnarök is gőzerővel közeledik. Már ahogy ez a világvégéknek szokásuk. 

2016. augusztus 4., csütörtök

Semmi extra, csak én és egyéb katasztrófák

Eredetileg a Suicide Squad-ról terveztem írni, de a reggeli események aprócskát felülírták a prioritásokat. Történt ugyanis, hogy ébredés után bekapcsoltam a gépem, feltettem az ebédem főni, majd leültem pötyögni.  Néhány perc után rájöttem, hogy el kéne mennem fürödni, ezért elcsattogtam a fürdőszobába, megengedtem a vizet, visszafelé elzártam a gázt, majd megfáradván visszaültem írni. Ebben ugye még nincs semmi rendkívüli, csupán a napi rutin. Multitaskban különben is, és ezt szerénytelenség nélkül állíthatom, igen jó vagyok. Ebből élek, no meg különben is a kisujjamban van az egész ide-oda koncentrálás. 

Épp ott tartottam: "Nézzétek meg az Öngyilkos Osztagot, mert egy totálisan agyatlan, karakter és szituációs poénokra építő, tökéletes, és tényleg tökéletes zenékkel megtámogatott tömegfilm. Színes, élénk, nem akarja megváltani a világot, és Harley Quinn jelenlétéből is érezhetően teljesen nélkülözi a józan észt."amikor elkalandoztam kicsit. Például találtam növényi sajtoltót, izibe meg is rendeltem, majd folytattam az írást. Kicsivel később rákerestem a Suicide Squad ost-re, de még sehol nincs meg teljesen, tehát ismét az írásba temetkeztem. Itt bevillant, hogy befizetem a számláimat, ezért bankoltam kicsit. Mindezzel nincs is semmi gond, ámbár most kiderült, hogy az idő - ahogy a karma is - egy mocsadék,  mert azon kaptam magam, hogy szó szerint elfolyt közben egy órácska.

2016. július 25., hétfő

Ellen DeGeneres: Szórakozol velem?!

Végig azon gondolkodtam, hogyan fogom elmagyarázni, le- és körbeírni azt az egyszerű tényt, mit is jelent nekem Ellen. Fogalmam sem volt arról, miként sikerülhet, mert bár itthon is vetítették a sorozatát, valamikor nagyon-nagyon régen, és most már bárki megnézheti online a showját, de mégis… Hogyan mondjam el, nekem, személy szerint mit jelent?! Ez nem egy krimi vagy dráma, nem foglalhatom csak úgy össze a tartalmat, meg hát még csak nem is adott személyről, hanem egy jelenségről beszélünk. Szóval, akkor hogyan?

Nem olyan rég történt, hogy néhány kedves ismerős megkérdezte tőlem, nem megyek-e hozzájuk dolgozni. Csípőből válaszoltam: Nem tudtok megfizetni!, és ez azóta is eszembe jut, mert rendben, hogy szeretem a munkám, rendben, hogy jó vagyok benne, és még az sem meglepő, hogy a szerénység nem feltétlen az az erény, amit minden helyzetben gyakorlok, de azért ennyire elszállt és pökhendi sem szoktam lenni. Tudom, hogy mit érek a főnökömnek, de azt is, hogy pótolhatatlan ember nincs! Mégis akkor, abban a pillanatban erről fogalmam sem volt, és az, ami kiesett a számon halálosan komoly volt, így gondoltam. A jelenlévők szeme elkerekedett. Nem is feltétlen a mondattól, hanem a stílustól, és ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor bevallom, az enyém is kerekedett volna.

2016. június 7., kedd

Noble, My Love

Tudom, tudom! Ezer éve nem írtam semmit, erre a sok kiváló fantasy és egyéb regény helyett, amikkel még mindig adós vagyok, sajnos maradok is, egy tingli-tanglit hozok! Nincs mit tenni! Amikor már semmihez nincs kedvem, de komolyan semmihez, a krimik és az ifjúsági regények sem kötnek le, nem gondolok az írásra, hiába örök szerelem, akkor baj van. És amikor baj van, szokatlan megoldásokat kell bevetni. 

Lee Kang Hoon a D.O.L nagyvállalat igazgatója, rendkívül sikeres, jóképű, minden lányos apa álma, egyetlen probléma van vele, eszébe sincs házasodni. Különben sem igen kedveli az embereket, a természete közelít a kiálthatatlan szinthez. Amikor elrabolják, menekülés közben belebotlik Cha Yoon Seonba, a különben életvidám, kissé szeleburdi, felvágott nyelvű állatorvosba. A nő, bár embereket nem kezelhet, mégis ellátja a sérüléseit. A minden jel szerint gengszter pasas reggelre eltűnik, ami miatt nem is sír különösen, csakhogy a neheze ezután következik; a "páciensének" az lesz a fixa ideája, hogy meg kell hálálnia a segítséget. Minden áron. Akkor is, ha a doktornő ezt nem akarja. És ha nem megy szép szóval... nos, maradjunk annyiban, talál másik megoldást.  

Ha már régóta szeretnél valami vicces, egyáltalán nem komolyan vehető, viszonylag kevés drámát tartalmazó sorozatot, ráadásul szereted az ázsiai filmkészítést, ez a dél-koreai darab érted kiállt. Hoztam én már korábban is olyan doramát, amit a környezetemben több férfi is a párjával nézett végig, és mindkét fél nagyszerűen szórakozott rajta, és szerintem a Noble, My Love is ide tartózhat. Bár 20 részes, de mivel egy webtoonbol készült websorozat, a részek hossza 16-20 perc közé esik, és ezért kicsit több mint öt óra alatt le is darálható. Ugyanakkor benne van minden, ami a romantikus vígjáték kategóriába eső doramákat jellemzi.

2016. május 3., kedd

Nagycsoportos vagyok


Az áldóját, megint megfeledkeztem a blog születésnapjáról! Már ötéves, nagycsoportba lépett. Képes az összetett gondolkodásra, jó helyen és jól káromkodik, persze csak ha nagyon akar, de általában eszébe sem jut.
Képes hosszabb versek megtanulására, már virtuóz módon járatja a száját és néha ezzel az agyamra is megy, ráadásul alig hallani, hogy alul hiányzik egy metszőfoga. Állandóan zaklat, hogy írjak, és a szemre veti, amiért nagyjából 20 könyvvel vagyok adós. Próbálok vele türelmes lenni, de néha, bevallom, leküldöm a virtuális játszótérre homoktortát sütni.

Szóval igen, keveset írok, kevesebbet olvasok, több filmet néznek, több moziba, színházba járok, de a beszámolók rendre elmaradnak. Nincs lelkiismeret furdalásom miatta, ha majd a napok 32 órából állnak, és én nem akarom megfejelni az asztalt a tizenötödikben, na, majd akkor többet írok. Most egyelőre élvezem az életem. A kiegyensúlyozottságom, aminek hála derűsen tudom üdvözölni az újabb napokat, a hosszú sétákat, kiváló társaságot, nevetéseket, privát, csak nekem íródott történeteket, a zenét, ami kizárólag az én lelkemben képes úgy rezonálni, ahogyan sehol máshol.

Kipróbálok új dolgokat, és elhagyok néhány régi megszokást. Az életem, ahogyan az elmúlt években is, a szüntelen változásról szól, még akkor is, ha vannak olyan dolgok, amik örökre megmaradnak. Én magam alakulok, és bár kevesebb időm jut mindenre, a Napi Falat nem zárja be a kapuit. Most úgy tervezem, soha. Ha havonta egy bejegyzés születik is, ha újra visszajutok a kezdeti időkig, amikor csupán egy maroknyian olvasnak, akkor sem.
Amíg velem vagytok, addig köszönöm nektek, mert nagy szerepetek van abban, hogy eddig eljutottam. Legyetek velem türelmesek, és szeressétek az életeteket. A dolgok gyakran nem úgy történnek, ahogyan előre eltervezzük, ennek ellenére elképesztően sok csodára lelhettek benne, amikor végre elengeditek az elvárásaitokat.