2016. augusztus 21., vasárnap

Kevin Hearne: Staked (The Iron Druid Chronicles #8)

Az előző kötetben annyi minden történt, és annyi minden nem, hogy szépen és komótosan vágtam a centiket a 8. részig. Közben olvastam ezer mást, de kicsit csalódva konstatáltam, mióta Hearne felért a nagyok közé, azaz kemény táblás kiadásban jön ki, először is bitang drága, másodszor pedig egy évet kell várni a következő kötetig. Szerencsére a britek egyből puhatáblában dobták ki, de az az év akkor sem kevés...

Atticus gőzerővel dolgozik a vámpír problémán, Granuaile továbbra is a családjára és a környezetre koncentrál, Owen készen áll letelepedni végre, és beteljesíteni sorsát, azaz újra druidákkla népesítené be a földet. Természetesen nem a hőseinkről lenne szó, ha minden simán menne, problémák ütik fel a fejüket itt is meg ott is, újabb szövetségek kötetnek, néhány régi ellenség is visszatér, és mindennek a tetejében a Ragnarök is gőzerővel közeledik. Már ahogy ez a világvégéknek szokásuk. 

2016. augusztus 4., csütörtök

Semmi extra, csak én és egyéb katasztrófák

Eredetileg a Suicide Squad-ról terveztem írni, de a reggeli események aprócskát felülírták a prioritásokat. Történt ugyanis, hogy ébredés után bekapcsoltam a gépem, feltettem az ebédem főni, majd leültem pötyögni.  Néhány perc után rájöttem, hogy el kéne mennem fürödni, ezért elcsattogtam a fürdőszobába, megengedtem a vizet, visszafelé elzártam a gázt, majd megfáradván visszaültem írni. Ebben ugye még nincs semmi rendkívüli, csupán a napi rutin. Multitaskban különben is, és ezt szerénytelenség nélkül állíthatom, igen jó vagyok. Ebből élek, no meg különben is a kisujjamban van az egész ide-oda koncentrálás. 

Épp ott tartottam: "Nézzétek meg az Öngyilkos Osztagot, mert egy totálisan agyatlan, karakter és szituációs poénokra építő, tökéletes, és tényleg tökéletes zenékkel megtámogatott tömegfilm. Színes, élénk, nem akarja megváltani a világot, és Harley Quinn jelenlétéből is érezhetően teljesen nélkülözi a józan észt."amikor elkalandoztam kicsit. Például találtam növényi sajtoltót, izibe meg is rendeltem, majd folytattam az írást. Kicsivel később rákerestem a Suicide Squad ost-re, de még sehol nincs meg teljesen, tehát ismét az írásba temetkeztem. Itt bevillant, hogy befizetem a számláimat, ezért bankoltam kicsit. Mindezzel nincs is semmi gond, ámbár most kiderült, hogy az idő - ahogy a karma is - egy mocsadék,  mert azon kaptam magam, hogy szó szerint elfolyt közben egy órácska.

Némileg megilletődve és vak pánikkal rohantam a fürdőszoba felé. A dolgok itt, ahogy mondani szokták, pöttyet felgyorsultak, merthogy az előszoba közepén, mivel a kő meglehetősen csúszós állapotban leledzett az addigra már két centi vastagon álló víztől, vad táncba kezdtem. Egyensúlyomat vesztve  - kit akarok becsapni, sosem volt igazán - megcsúsztam. Már épp piruettezni álltam, mikor az egyik lábam egyik irányba, míg  a másik totálisan ellenkezőre indult - csak úgy magától, szörnyen önálló mindkettő. A hűtőszekrény megakasztotta egyre táguló francia spárgámat, amit természetesen semmilyen körülmények között nem tudok önerőből produkálni, és nemes egyszerűséggel rázuttyantam a bal térdemre.

2016. július 25., hétfő

Ellen DeGeneres: Szórakozol velem?!

Végig azon gondolkodtam, hogyan fogom elmagyarázni, le- és körbeírni azt az egyszerű tényt, mit is jelent nekem Ellen. Fogalmam sem volt arról, miként sikerülhet, mert bár itthon is vetítették a sorozatát, valamikor nagyon-nagyon régen, és most már bárki megnézheti online a showját, de mégis… Hogyan mondjam el, nekem, személy szerint mit jelent?! Ez nem egy krimi vagy dráma, nem foglalhatom csak úgy össze a tartalmat, meg hát még csak nem is adott személyről, hanem egy jelenségről beszélünk. Szóval, akkor hogyan?

Nem olyan rég történt, hogy néhány kedves ismerős megkérdezte tőlem, nem megyek-e hozzájuk dolgozni. Csípőből válaszoltam: Nem tudtok megfizetni!, és ez azóta is eszembe jut, mert rendben, hogy szeretem a munkám, rendben, hogy jó vagyok benne, és még az sem meglepő, hogy a szerénység nem feltétlen az az erény, amit minden helyzetben gyakorlok, de azért ennyire elszállt és pökhendi sem szoktam lenni. Tudom, hogy mit érek a főnökömnek, de azt is, hogy pótolhatatlan ember nincs! Mégis akkor, abban a pillanatban erről fogalmam sem volt, és az, ami kiesett a számon halálosan komoly volt, így gondoltam. A jelenlévők szeme elkerekedett. Nem is feltétlen a mondattól, hanem a stílustól, és ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor bevallom, az enyém is kerekedett volna.

2016. június 7., kedd

Noble, My Love

Tudom, tudom! Ezer éve nem írtam semmit, erre a sok kiváló fantasy és egyéb regény helyett, amikkel még mindig adós vagyok, sajnos maradok is, egy tingli-tanglit hozok! Nincs mit tenni! Amikor már semmihez nincs kedvem, de komolyan semmihez, a krimik és az ifjúsági regények sem kötnek le, nem gondolok az írásra, hiába örök szerelem, akkor baj van. És amikor baj van, szokatlan megoldásokat kell bevetni. 

Lee Kang Hoon a D.O.L nagyvállalat igazgatója, rendkívül sikeres, jóképű, minden lányos apa álma, egyetlen probléma van vele, eszébe sincs házasodni. Különben sem igen kedveli az embereket, a természete közelít a kiálthatatlan szinthez. Amikor elrabolják, menekülés közben belebotlik Cha Yoon Seonba, a különben életvidám, kissé szeleburdi, felvágott nyelvű állatorvosba. A nő, bár embereket nem kezelhet, mégis ellátja a sérüléseit. A minden jel szerint gengszter pasas reggelre eltűnik, ami miatt nem is sír különösen, csakhogy a neheze ezután következik; a "páciensének" az lesz a fixa ideája, hogy meg kell hálálnia a segítséget. Minden áron. Akkor is, ha a doktornő ezt nem akarja. És ha nem megy szép szóval... nos, maradjunk annyiban, talál másik megoldást.  

Ha már régóta szeretnél valami vicces, egyáltalán nem komolyan vehető, viszonylag kevés drámát tartalmazó sorozatot, ráadásul szereted az ázsiai filmkészítést, ez a dél-koreai darab érted kiállt. Hoztam én már korábban is olyan doramát, amit a környezetemben több férfi is a párjával nézett végig, és mindkét fél nagyszerűen szórakozott rajta, és szerintem a Noble, My Love is ide tartózhat. Bár 20 részes, de mivel egy webtoonbol készült websorozat, a részek hossza 16-20 perc közé esik, és ezért kicsit több mint öt óra alatt le is darálható. Ugyanakkor benne van minden, ami a romantikus vígjáték kategóriába eső doramákat jellemzi.

2016. május 3., kedd

Nagycsoportos vagyok


Az áldóját, megint megfeledkeztem a blog születésnapjáról! Már ötéves, nagycsoportba lépett. Képes az összetett gondolkodásra, jó helyen és jól káromkodik, persze csak ha nagyon akar, de általában eszébe sem jut.
Képes hosszabb versek megtanulására, már virtuóz módon járatja a száját és néha ezzel az agyamra is megy, ráadásul alig hallani, hogy alul hiányzik egy metszőfoga. Állandóan zaklat, hogy írjak, és a szemre veti, amiért nagyjából 20 könyvvel vagyok adós. Próbálok vele türelmes lenni, de néha, bevallom, leküldöm a virtuális játszótérre homoktortát sütni.

Szóval igen, keveset írok, kevesebbet olvasok, több filmet néznek, több moziba, színházba járok, de a beszámolók rendre elmaradnak. Nincs lelkiismeret furdalásom miatta, ha majd a napok 32 órából állnak, és én nem akarom megfejelni az asztalt a tizenötödikben, na, majd akkor többet írok. Most egyelőre élvezem az életem. A kiegyensúlyozottságom, aminek hála derűsen tudom üdvözölni az újabb napokat, a hosszú sétákat, kiváló társaságot, nevetéseket, privát, csak nekem íródott történeteket, a zenét, ami kizárólag az én lelkemben képes úgy rezonálni, ahogyan sehol máshol.

Kipróbálok új dolgokat, és elhagyok néhány régi megszokást. Az életem, ahogyan az elmúlt években is, a szüntelen változásról szól, még akkor is, ha vannak olyan dolgok, amik örökre megmaradnak. Én magam alakulok, és bár kevesebb időm jut mindenre, a Napi Falat nem zárja be a kapuit. Most úgy tervezem, soha. Ha havonta egy bejegyzés születik is, ha újra visszajutok a kezdeti időkig, amikor csupán egy maroknyian olvasnak, akkor sem.
Amíg velem vagytok, addig köszönöm nektek, mert nagy szerepetek van abban, hogy eddig eljutottam. Legyetek velem türelmesek, és szeressétek az életeteket. A dolgok gyakran nem úgy történnek, ahogyan előre eltervezzük, ennek ellenére elképesztően sok csodára lelhettek benne, amikor végre elengeditek az elvárásaitokat.




2016. április 17., vasárnap

Absolutely He Never Mr. Right - filmekről röviden

















Ahogy egy újszülöttnek minden vicc új, úgy én is rácsodálkoztam egy sereg filmre, amikről korábban nem is hallottam. A mai választottaim mind 2015-ben készültek, és bár az utolsót biztosan adják itthon, az első kettőben nem vagyok biztos. Mindenesetre, jóllehet változó intenzitással, de kellemesen szórakoztam rajtuk.

2016. április 10., vasárnap

Grantchester, azaz a krimik meg én

Ahogy az ifjúsági irodalom megvéd és elvarázsol, úgy a laza krimik szórakoztatnak. Nem kell rajtuk gondolkodni, a gyilkost mindig elkapjak a végén, a világ újra megmenekül, hála aaaaaaa pandúroknak. Minden évben, vagyis az utóbbi két évben szinten folyamatosan küzdök azzal a jelenséggel, aminek során nemigen tudok folyamatosan koncentrálni, ilyenkor szeretem olyan történetekkel körbevenni magam, ami kikapcsolnak, nem igényelnek elmejátékot, szellemesek, és hát izé, gyilkolnak benne. Az elmúlt hónapokban ezen megfontolásból, s mert az olvasás nem kötött le, ledaráltam a Father Brown és a Death in Paradise eddig fellelhető részeit. Egyik sem volt rossz választás, gyakran nevettem rajtuk, élveztem a karaktereket és a krimiket is, csakhogy mindkét sorozatból kifogytam. Na, ekkor jött velem szembe a Grantchester!

Sidney Chambers (James Norton) Grantchester anglikán lelkésze. Fiatal, szereti a munkáját, bár némileg kaotikus a szerelmi élete, és nem mindig egyszerű kijönni a házvezetőnőjével sem. Amikor gyanakodni kezd, hogy a közösségének állítólagosan öngyilkos tagját inkább meggyilkolták, felkeresi Geordie Keating (Robson Green) felügyelőt. A férfi először természetesen nem hisz neki, aztán mégis azon kapja magát, a lelkész oldalán űzi a tettest. A nyomozó hamar rájön arra, az emberek hamarabb mondanak el dolgokat egy egyházfinak, mint egy rendőrnek, tehát ez olyan kapcsolat, amiből profitálhat.

2016. április 9., szombat

Mark Lawrence: A Hazug kulcsa (A vörös királynő háborúja #2)

Bolondok hercege olvasása után biztosan tudtam, hogy Mark Lawrence új trilógiája is érdekes lesz, úgyhogy némi nosztalgiával ugyan, de mostanra végleg elköszöntem Jorgtól, és élveztem a hozzá képest szinte tökéletesen ellentétes karakter nyújtotta izgalmakat. Elvégre a gyáva, alakoskodó, örök túlélő Jalan komplett filozófiát épített a túlélés köré, ami minden időben és helyzetben megállja a helyét – és bár az ember folyamatosan gyanakszik, hogy mégsem lehet egy ember ennyire felszínes, hamarosan rájön, de igen, és ami a legmegdöbbentőbb, ennek ellenére szórakoztató.

Jal jól érzi magát a hideg északon, saját kocsmája van, és minden éjszakára jut egy-egy széplány is az ágyába. Épp ez lesz a veszte: sietve távozna, amire egyetlen lehetősége adódik, Snorri csónakja. Mire észbe kap, Tuttuguval együtt hárman hánykolódnak a tengeren, nyomukban csörtet a Holt Király és Kék Hölgy minden csatlósa.  És ha ez nem lenne elég baj, az északi a fejébe veszi, hogy kinyitja a Halál ajtaját, és visszahozza a családját. A makacs emberekkel nincs mit kezdeni, így Jalan megfogadja a saját tanácsát – mindig a pénzt válaszd –, és úgy tervezi, kiszáll inkább Vöröshatárnál. Aztán mire kettőt pislog, már egy völva és egy elárvult parasztgyerek sorsa is nyomhatná a lelkét… Már ha lenne neki hasonló.

2016. március 15., kedd

Vámos Miklós: Beatles és én

Az utóbbi években gyakorlatilag a tartalom ismerete nélkül mondok igent Vámos Miklós könyveire. Eljutottam ugyanis arra az olvasói álláspontra, hogy számomra mindegy miről ír, biztosan szeretni fogom – ha másért nem, hát azért, ahogyan ír. Azért ennél a könyvnél, őszintén megvallva, először rezgett a léc…

Aligha akad ember, aki ne ismerné a The Beatles számait, és aligha akad bárki is, aki ne tudna közülük néhányat eldúdolni. Az átkosban ilyesmit hallgatni talán sikk volt, de koránt sem veszélytelen, a nyugati dekadenciát megtestesítő gombafrizurások ugyanis csak a fiatalság körében voltak népszerűek, az idősebbek veszélyt láttak bennük, és az őket körülvevő jelenségben. Bomlasztónak és erkölcstelennek titulálták, így aztán vonzónak tűntek a Szabad Európa Rádión, szigorúan titokban nevelkedett közönségnek. Tehát a cím alapján egy korrajzra, és számtalan bulizós sztorira számítottam, ám az elvárások sokszor nem találkoznak a realitásokkal. Azt késséggel elismerem, mindezek megjelentek ebben a könyvben, de akad más is: valami, amire nem készültem fel.

2016. február 29., hétfő

Charlaine Harris: The Aurora Teagarden Mysteries: Omnibus 1 (Aurora Teagarden Mysteries #1-4)

Charlaine Harrist a Sookie Stackhouse sorozat  - gyengébbek kedvéért True Blood - miatt került a figyelmem középpontjába. Nem titok, hogy imádom, a filmsorozattal ellentétben sokkal lassabb, mindig is érezhető volt, hogy az író más műfajban kezdte. Szinte az összes részben akad egy két kinyomozni való, amolyan szórakoztató, ráérős, déli módon, és ezért számomra a sorozat akkor sem vált unalmassá vagy lapossá, amikor Alexander Skarsgårdra izgult nézők mérgesen a falhoz vágták. Annyira, hogy az utolsó részt, bár többször majdnem neki álltam, mindig félretettem, nem akarom, hogy véget érjen.

Szóval valahogy így. Akcióban 10 fontért vettem meg ezt az omnibus, azaz gyűjtő kötetet, amiben a 8 részből álló sorozat első fele található, és nagyjából 3 évet csücsült a polcomon. Aztán tavaly ősszel kellett valami lazítós. Bevallom, Agathába kicsit beleuntam - valószínűleg azért mondom ezt magamnak, mert kifogytam a könyveiből -, logikus döntésnek tűnt, főleg, miután kiderült, az első két rész nemrégiben megfilmesítették, és a 2003-ban véget ért szériához az írónő hamarosan kijön egy új, 9. résszel.
A leírások spolert tartalmaznak az előzményekre nézve!