2013. december 31., kedd

Teaser kedd #74
























Szegény Teaser keddre rájár a rúd. Egy hete volt karácsony, most meg ugye szilveszter caplat a nyomunkban. Mindenesetre ez nem igazi ünnep a számomra, így összekötöm a kellemeset a hasznossal, és a rovat mégsem marad el.
Az elmúlt évtizedekben sokfelé vártam már az új esztendőt, utcán, szórakozóhelyen, házibuliban, de összességében elmondható: egyik sem volt valami nagy szám. Az intézményesített jókedv és ívás számomra nem szórakoztató, és igazából sosem volt az. Szórakozom, iszom épp annyit, amennyit kell év közben, és sem a részegek, sem a petárdák nem vonzanak. Kicsit olyan érzésem van, hogy az évnek ezen napján be kell rugni. Hát nekem nem.

Elég meglepő, hogy minden idők legjobb szilveszteri bulija egy barátnőmhöz kötődik, aki a párjával közösen meghívott egy közös barátunkkal együtt magukhoz. Ott töltöttük az éjszakát, amit előtte nagy sétákkal, fonom vacsorával, szolid italozással és társasjátékokkal ütöttük agyon. A pezsgőtől enyhén becsiccsentve felkacagtam Solozás közben: Nem mondtad, hogy makaó!- mutattam rá a hiányosságra.  Hát érthető okokból valóban senki sem mondta, de jót nevettünk rajta, és gyakran szóba kerül manapság is.
Na szóval, nekem ez volt a legjobb szílveszteri bulim, az öszes többiről rossz szájízzel távoztam, így idén úgy döntöttem: nem megyek sehova.
TV-m nincs, így feltehetően olvasni fogok, ezért nagyon békés és csendes átmenet lesz.

Mindenkinek kellemes és boldog 2014-et kívánok, ünnepeljétek úgy ezt a napot, ahogyan csak jól esik, és az idei legjobb legyen jövőre a legrosszabb.

Heti ízelítő:

(...)Én leszek a jóképű párbajhős, aki megküzd a gonosztevővel, te pedig... nos, te lehetsz a másik.
- Néha aggódom miattad, Hadrian.

Michael J. Sullivan: Birodalom születik

2013. december 27., péntek

Rick Riordan: The Demigod Diaries

Oly régóta tartozom ezzel a bejegyzéssel, hogy már nem is tudom, mikor felejtettem el írni róla. Az van, hogy a könyv szokás szerint zseniális. Most már nagyon időszerű lenne az az örökbefogadás, ha máskorra nem is - lévén, hogy vannak szüleim, akiket szeretek-, hát lefekvési időre. Nekem jó lenne felvételről is hallgatni az esti meséket, de úgy tűnik a kedves égiek nem pártolnak, mert nem kapok semmit sem, csupán tökéletes ifjúsági könyveket.  Ami végül is teljesen rendben van.

Mivel a római mitológia területére tévedtünk, ami nagy vonalakban megegyezik a göröggel, szükséges némi áttekintés. A római istenek egy kissé véresebbre, erőszakosabbra sikerültek görög megfelelőiknél, és hogy senki se kavarodhasson meg a nevekkel, használhatja a könyv táblázatát arról, ki ki csoda a különböző mitológiákban.

Ahogyan a The Deigod Files esetében is volt, itt is kapunk érdekességeket, interjúkat, külön sehol meg nem jelent kis történetetek, sőt egyet ezek közül Riordan fia írt. 

Luke Castellan elveszett naplójába olvashatunk bele, még a tábor előtti időkből, és kiderül végre az is, hogy találkoztak Annabeth-tel. 

Valaki elcsaklizza Hermész  caduceusát, és Percyé a megtiszteltetés, hogy megkeresheti. Az ifjú hérosz ennek egy kicsit még örül is, mert a jelek szerint az igen feledékeny fiatalember előnyös üzletet köt a hírvivő istennel. Már csak teljesíteni kell a feladatot.

Leónak, Jasonnek és Pippernek meggyűlik a baj egy menekülő asztallal, és ha a bújócska az erdőben a szökött szálkatárolóval nem lenne elég, még összefutnak a mainaszokkal is ( talán úgy jobban tudjátok, hogy bakkhánsnők), a folyton bulira kész, de szörnyen erőszakos Dionüszosz követőkkel. 

Dr. Claymore az új könyvét reklámozza egy előadásán, ami a halál utáni életről, és úgy általában a halálról szól, amikor találkozik egy fiatalemberrel, aki arra keresi a választ, mi történik azzal, aki kijátssza a halált. Ez a beszélgetés szegény jó doktort meglehetősen fura kaland felé repíti, amiről elsőre nem tudja eldönteni, hogy valóságos, vagy inkább valóságos rémálom. 

2013. december 24., kedd

Nem teaser, de legalább kedd

Mivel ma 24-e van, a szokásos Teaser kedd elmarad, ugyanis a friss, ropogós lapokat, friss, ropogós sütikére cseréltem. Jelenleg nyakig vagyok a főzőcskézésben, és ma valószínűleg degeszre eszem magam, aztán ájultan alszom. Vagyis ez a terv első blikkre, aztán majd kiderül.

Ha már úgyis túléltétek a fafaragást, díszítést és az összes ujjatok a helyén maradt - ez utóbbi rész trükkös lehet-, akkor ideje élvezni a vacsorát. Beszélgessetek egy jót és nevessetek nagyon-nagyon sokat.
Aztán jöhet egy jó kis társas, kártyacsata, vagy egy közös mozizás. A Die Hard sorozat bármelyik része tökéletes választás lehet, és nekem az Utánunk a tűzözön is egyértelműen ünnepi darab. Hoztam magammal Harry Pottert olvasni, mert egy karácsony sem múlhat el nélküle, de egy tuti: a Reszkessetek betörőket kihagyom.

Mindegy ki és mit választ, kinek mi az igazán ünnepi műsor, a lényeg, hogy legyen valami, ami beugrik a bejglin kívül is. Teremtsünk közös hagyományokat a családunkkal, barátainkkal, építsünk fel magunkban egy ünnepi szívet, akkor talán a hangulat is könnyebben megjön.

Mindenkinek nagyon békés és boldog karácsonyt! Hozzon nektek a Jézuska sok-sok könyvet és/vagy könyvutalványt, meg rúgja manó, mindent, amit szeretnétek!
Tudtátok, hogy a Star Warsnak volt ünnepi műsora is? Hát a pasasnak van egy stílusa, de érdekes...






2013. december 23., hétfő

Khaled Hosseini: És a hegyek visszhangozzák - Blogturné Klub

Ez a regény először még nyáron, a kedvenc idegen nyelvű boltomban került a kezembe. Azonnal éreztem, hogy nekem való, hogy úgy vonz, mint lepkét a fény, mégis ösztönösen tartottam tőle. A szépirodalom angolul talán meghaladná a képességeimet, no meg nem olvastam a Papírsárkányokat sem, márpedig valamiért úgy gondoltam, egy író munkásságával illenék sorrendben haladni – aztán kiadták magyarul, és fél perc alatt felülértékeltem minden álláspontomat, mert újra és visszafordíthatatlanul szerelembe estem.

1952-ben, Afganisztán egy szegénységtől és nélkülözéstől terhes falvában két gyerek alváshoz készülődik. Az apjuk, akit a teremető elképesztő fantáziával áldott meg, mesét mond nekik, és miközben hallgatják, tudtukon kívül elkezdődik valami, ami örökre megváltoztatja az életüket.

A kislány, Pari és a bátyja, Abdullah kapcsolata meghatóan szoros. Úgy kapaszkodnak egymásba, mint egy anya a gyermekébe, és ebben van is valamennyi igazság. Édesanyjuk halála után a nagyobb testvér feladata lett gondoskodni a kisebbről, amit soha, egy percig sem érzett terhesnek, így később, amikor a fiú felidézi azokat a dolgokat, melyek összekötik a kishúgával, újra átéli az összes érzést, amit csak egymásnak adhattak, minden emléket, amit közösen éltek meg. Az élet azonban olyan ösvényeket vet eléjük, amikre önszántunkból talán soha nem lépnének rá, de lelépni róla nincs erejük vagy lehetőségük. Kacskaringós útjaikat időről időre öntudatlanul keresztezik néhányan, rokonok, távoli ismerősök és néha még vadidegenek is, de tény, mindenki hatással van a másikra, és valóban igaz: hat emberen keresztül ismerhetsz bárkit a világon, Afganisztántól Franciaországon át egészen Amerikáig.

Már az első fejezet megkérdőjelezhetetlenül belelökött Khaled Hosseini virtuális karjába. Hamar kiderült, hogy ez nem pusztán szépirodalom – olyan magasságokba szárnyal a történet, a szavak úgy sodornak, hogy az szinte felfoghatatlan. Tárgyilagosan mesél, elénk tárja a kapcsolatok kusza hálózatát, miközben egy percre sem engedi elfelejtenünk azt az első estét, amikor minden elkezdődött. Néha döbbenten vagy akár elképedve ismertem fel az összefüggéseket, de ez így volt jó. Nem sokkol, nem akar felháborítani, vad érzelmeket kavarni, helyette feltárja az embert magát, a félelmeit, a vágyait, mindent, amire büszke és azt is, amit szégyell. Ami elsőre megfogott, az a regény nyelvezete, ezután pedig magával sodort a történet törékeny szépsége. Lenyűgözött minden egyes történet, és az összes szereplővel képes voltam azonosulni, még a szélsőségesebbekkel is.

Sokáig nem voltam képes megfogalmazni, mi az, amit olvasás közben éreztem. Kerestem a jó szót,

kifejezést, de minél jobban kerestem, annál kisebbnek látszott az esély arra, hogy megtalálom, ám a végén, teljesen váratlanul rájöttem. Mintha egy festő úgy készítené el élete főművét, hogy közben egyszer sem emeli fel az ecsetét. A szőr végig lágyan simogatja a vásznat, és a végén a művész egyetlen összefüggő mozdulat befejezéseként szignálja is azt. Határozottan éreztem, hogy tartunk valamerre, mindegy, hogy az adott pillanatban láttam-e annak értelmét. Egyik eseményből jött a másik, néha szorosabb, néha lazább kapcsolatokat mutatva az összképpel. Hiába tetten érhető a pókhálószerűen szerteágazó kapcsolatrendszer, a különböző történetek gyakran mégiscsak egy bizonyos ponton keresztezik egymás. Olyan párhuzamosan haladó életek, amik a végtelenben találkoznak. Több emberöltőn, több életen keresztül is, ha kell. Az ötvenes évek végén induló regény egészen napjainkig vezet el, több ember életét alapul véve. A helyszínek, a személyiségek váltakoznak, de mindenki maga ítéli meg a saját történetét.

Vannak pillanatok, amikor akaratlanul is újraértékeljük az addigi életünket. Így történt ez az én esetemben is: mindig arról álmodtam, hogy egyszer majd író leszek, s szilárdan hittem abban, hogy tehetséges vagyok. No nem állítanám, hogy tökéletes lennék, de mondjuk úgy, jó alapanyag, aztán jött ez a könyv, és rájöttem, nagy valószínűséggel sosem leszek hivatásos író. Senki sem fogja összegyűjteni a könyveimet, nem lesz életművem, nem lesznek elismerő kritikáim, és érdekes módon ez már nem is fontos. Ha így nem megy, akkor nem is akarom. Ez a fajta kohézió a szavak között nem is írás, nem mondatokká, bekezdéseké, fejezetekké áll össze, hanem egy gigantikus méretű gondolattá, amit fura mód mindig más és más folytat. Gyakran változik a nézőpont, a beszéd jellege, a beszéd személye, száma, de a gondolat egy és ugyanaz. Szimplán varázslatos.

Néha szenvtelen, nem kavar égető érzéseket, inkább csak beeszi magát a bőröd alá, és csendesen vár, hogy felismerd: ott van. Ártatlan gyermekként hozzád ér, kicsi vékony ujjaival rábök a kulturális és generációs különbségekre, és hagyja, hogy magad vond le a konzekvenciát. Khaled Hosseini nem zárta le precízen a történetet, mert az nem is igényli a sterilitást, az élet ugyanis ilyen. Egy-egy seb néha elfertőződik, tetanuszt és tisztítást igényel, s vannak, amelyek heget hagynak maguk után, de viseljük őket. Magunkkal hordjuk, akárhova kerülünk. Nem mondhatom, hogy ebből a szempontból különböznék a könyv szereplőitől, ahogy más sem, mindenki magában hordja a láthatatlan sérüléseit, és mégis, ha engedjük, elvisznek egy elképesztő közös utazásra, ahol a hegyek tényleg visszhangozzák mindazt, amint néma tanúkként láttak. Köszönet érte!

10/10
Kiadó: Libri Könyvkiadó Kft
Fordította: Nagy Gergely

A szerző mondta: 
"Regényeimnek visszatérő központi eleme a család. Korábbi műveim lényegében az apaságról és az anyaságról szóló történetek voltak. Új könyvem is egy többgenerációs családregény: ezúttal fivérek és nővérek állnak a középpontban, az ő szeretetük, sérelmeik, csalásaik, becsületük, és egymás iránti önfeláldozásuk. Örömömre szolgál, hogy megoszthatom ezt a regényt az olvasókkal."
Khaled Hosseini

Olvassatok bele:

Az az írás megjelent más az ekultura.hu-n is, tehát a hasonlóság nem a véletlen műve.

Olvassátok el, mint gondolt a könyvről
Kelly és Szilvamag.

2013. december 22., vasárnap

Néha én is lazíthatok (Variálós vasárnap #15)


Hát jó, közeledik a karácsony, valójában már itt toporog a küszöbön, és minden évben ebben az időszakban illenék jobban odafigyelni másokra. Illene, és igyekszem is a nap nagy részében, de akadnak olyan pillanatok, amikor illik, sőt, kötelező magunkra is odafigyelnünk, hogy végre mi is szusszanjunk egy csöppet.
A magam részéről hetek óta nem töltöttem itthon értékelhető, pihenéssel eltöltött időt, és bár ma kivételesen nem megyek semerre, karácsonyi előkészületekkel leszek elfoglalva, mint például szejtán  és sós sütemény készítése - mert a vegán bejglimet és a zserbómat vettem, még olyan szinten nem állok, hogy ilyesmiket süssek. Ki kell mosnom, jön majd a bevásárlásom, amit el kell pakolnom, aztán a kenyérsütés is aktuális, vendégem is érkezik, be kéne fejeznem a kimchimet - ami olyan erős lesz, hogy fogalmam sincs, hogyan fogom megenni-, ebédet is kéne rittyenteni, és akkor a takarítás szele még távolról sem érintett meg.

Gyanítom hasonló a helyzet számos háztartásban, de én most úgy döntöttem, elég volt és ellopok a szűkösre szabott keretemből némi időt arra, hogy feltöltődjek, nevessek és szórakozzak. Tehát engedek egy kád forró vizet, fogom a frissen kapott Tövisek császára kötetemet és elvonulok egy laza órácskára. Amikor a bőröm majd kellemesen ráncoskásra ázik, hát kimászom, eszem, és megnézek valami jó kis filmet. Legalábbis ez a terv.
Hobbitot kéne ismételnem, olvasva és nézve is, de jobb híján, mivel 169 percre kiszállni a forgásból azért egyenlőre nincs esélyem, újra megmosolygom az Air New Zealand saját kollégáikkal forgatott reklámfilmjét, amiben nagyon imádom a hobbitlábra tehetetlenül cipőt cibáló alakot, vagy a tündefülű utaskísérőket. Ráadásul kedvemre nézegetem benne Dean O'Gormant (Fili), és hallgatom Sylvester McCoy (Barna Radagast) narrálását.



Egyébiránt a légitársaság, aki különben az ötletes videóiról is híres, már 2012-ben is készített egy rendkívül bájos kisfilmet a biztonságos repülésről, szintén hobbit stílusban. Ebben Peter Jackson is feltűnik egy rövid időre.



De ha nem hiszed el, hogy Középfölde közelebb van mint gondolnád, és esetleg az aktív pihenés híve vagy, akkor tornázhatsz egyet a fürtös Richard Simmonsszal, vagy akár meglesheted az utaskísérőket, miközben nem viselnek mást, csak testfestéket. Döntsd el te, hogy lazítanál, én tutira maradok a könyvemnél, mert az az én drágaszágom.




2013. december 20., péntek

Frankenstein - Uránia, Brit színházi klasszikusok

Az Urániában közvetített Brit színházi klasszikusok 2013/14 évadának általam másodikként választott darabja a Frankenstein lett. A könyvet viszonylag későn, olyan tizenöt évesen olvastam, de akkor egyből a kedvencemé vált. A horrortörténet varázsát számomra nem a teremtés, hanem az erkölcsi kérdések feszegetése, és a morális problémák feltárása jelentette. 
Csak egy aprócskát éreztem megszállottnak magam, amikor kiderült, hogy Benedict Cumberbatch és Johnny Lee Miller a két főszereplő, méghozzá váltott szereposztásban. Két Holmes egy darabban?! Kérdés van?

Dr. Frankenstein zsenialitásában isteni babérokra vágyik, embert teremt a semmiből, a már eltemetett, lélektelen holtakból, azonban a teremtmény öntudatra ébredése megrémiszti. A magára hagyott szörny sok fájdalmat él át, de képes a tanulásra. Mohón vágyik a tudásra, ezért mint egy önző gyerek, elvesz mindent, és mivel adni soha sem tanult meg, igazságra, a saját igazságára szomjazik, melyet temetőjétől remél megkapni.

A darab nemes egyszerűséggel levágja a könyv egy jó részét, egyből a születéssel kezdődik, és nem véletlen használtam ezt a szót, mert megjelenítik nekünk egy képzeletbeli asszony méh nélküli vajúdásának eredményét. Tehát az első tíz perc kissé meglepett, de így utólag nem is tudom, mi mást vártam Danny Boyle-tól (Trainspotting, Gettómilliomos, 127 óra), aki a nézőpontot a teremtőről a teremtményre helyezte át, és ezzel egy egészen új utat nyitott meg Frankenstein szerelmesei előtt. Hiszen pont a szörny megléte hozza elő a legfontosabb kérdéseket.

Hol húzódik a határ ember és Isten között? Felelősek vagyunk-e a tetteinkért? Ha nem, ki okolható értük? És ha igen, jóvá tehetjük azokat? A cél tényleg szentesítheti az eszközt? Ha meg tudjuk magyarázni a tetteinket, ha ideológiát építünk köréjük, valóban igazoljuk azokat? Mitől jó a jó, és rossz a rossz? Ki dönti el a sorsunkat? Eldöntheti bárki, vagy a magunk urai vagyunk?  Miért ítélünk meg valakit a külseje alapján? Aki elüt tőlünk, az nem érdemel szeretetet? Az nem tartozhat sehova? A gonoszság tanulható? És nagyjából még holnap estig folytathatnám, akkor sem fogynék ki a kérdésekből, mert bizony a könyv, ha lehámozzuk róla a borzongás mázát, tétovázás nélkül rámutat a társadalom egyetemes hibáira. 

A lény magányossága, kirekesztettsége mindig mélyen megérint, de ugyanilyen intenzitással értem Victor vágyait, nagyratörését, őrületbe hajló megszállottságát. Benedict Cumberbatch ( Frankenstein) és Johnny Lee Miller(teremtmény) ehhez tökéletes alanyok voltak. A darab előtti kisfilmből kiderült, ki és hogyan készült  a szerepre, hogy néha akaratukon kívül átvettek egymástól, de mégis elkülöníthetően alakítják mind a két karaktert, és miután már ismertem az egyiket, nagyon vágyom arra is, hogy megismerjem a másikat. A tisztelt Holmesokra nincs más szó, mint hogy zseniálisak. 

A felirat azonban... Nos, maradjunk annyiban, hogy nagyon remélem, a hölgy nem ebből él, mert még az én angolommal is kitűnt a fordítás pontatlansága, a ragozásbéli hibákról nem is beszélve. Mintha a fordító nem látta volna az előadást és ezért néha fogalma sem volt róla, ki beszél éppen. Mivel ez a darab felvételről ment, ez szerintem több mint durva hiba. Valakinek csak át kellett volna nézni, hogy legalább a nagyját kigyepálja. De nem hagytam, hogy elrontsa az élményt, csak nagy ritkán néztem a feliratra, és jellemzően akkor is kár volt. 

A Macbeth után ez egy teljesen másfajta élményt nyújtott, hiszen teljesen különböző karakterű darabokról beszélünk,  de hogy mindkettő káprázatos volt, az biztos. Ezért aztán alkalomadtán csak megnézem magamnak Mary Shelley örök klasszikusát fordított szereposztásban is!

10/10
(De a feliratról ne beszéljünk!)



2013. december 17., kedd

Teaser kedd (Há!) #73

 
No nem kell megijedni, nem kerültetek vissza aa jövőbe, és én sem kergültem meg - jó, sosem voltam teljesen normális. Csupán arról van szó, hogy A 39 kulcs biza egy sorozat, aminek újabb részébe kezdtem. Csak mert szeretem.
 
Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.
Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.
Amit tenned kell:
- kapj kézbe egy könyvet;
- üsd fel valahol;
- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;
- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Heti falat:

- A múzeumot nehéz eltéveszteni.
- Pocsék a tájékozódási képességem - mentegetőzött Dan.

Gordon Korman: A császár hagyatéka
(A 39 kulcs sorozat 8. könyve)

2013. december 15., vasárnap

Szebb a napnál (Variálós vasárnap #14)


















Mióta nő él e földön, azóta elégedetlen magával. Azt szoktuk mondani, hogy mindig arra vágyunk, ami másnak van, és lehet ebben is valami: ó, az ő haja olyan szép; milyen formás lába van; de csinos; klassz blúz és folytathatnám a végtelenségig.
Némi időre engem is elkapott ez a láz, aztán már nem emlékszem, hogy pontosan mikor, de egyszerűen nem érdekelt többé.
Amikor vegán lettem, fogytam pár kilót, és nem hazudok, klassz dolog az, de nem volt cél, tudatosan nem törekedtem rá, nem is fogyókúrázom, mert azt gondolom, hogy boldog vagyok így, ahogy vagyok. Tehát továbbra sem teszek semmit a szépülésem érdekében.
Igen, tudom, számos nő szerint erre nem kéne büszkének lennem, de hát én egyszerűen csak jól akarom érezni magam. Jókat nevetni, beszélgetni, enni és inni, és nem arra gondolni, hogy öt kilóval több lettem, hát ideje koplalnom.

Ha már az ember fogyni akar, akkor sportoljon, étkezzen egészségesebben, tegyen valamit a testéért és  lelkéért egyaránt, de el kell fogadnunk, hogy nem egyforma genetikai bázissal születtünk. Ami egyeseknek könnyebben megy, az másoknak nehezebben, vagy esetleg nem megy egyáltalán. A csámpás fogak nem lesznek egyenesek, csak mert azt kívánjuk, ahogyan az orrunk vagy a medencénk sem lesz kisebb. Hogy kinél hol húzódik az a határ, amit még könnyedén át tud lépni, egyénenként változik, de tényleg olyan nehéz lenne elfogadni és tisztelni önmagunkat?

Az alábbi videóban néhány nő betér egy új ruhaboltba nézelődni, és a termékeken lévő címkék vagy az azokat hirdető táblák meglepik őket: undorodom magamtól; ebben nagyon kövér vagyok; kibuggyan a hájam; a cellulitisz kódolva van a DNS-emben; nyaktól fölfelé jól nézek ki és így tovább.
A vásárlók megdöbbentek, mert olyasmiket láttak, olvastak, amiket ők mondanak saját magukra. Mintha valaki a fejükbe látott volna. 

És hogy mi a tanulság? Senki mással nem beszélsz ilyen módon, akkor miért teszed ezt önmagaddal?
Jó kérdés, hölgyeim, miért is?


2013. december 11., szerda

Teaser... majdnem kedd #72

 
Majdnem sikerült! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy tegnap tizenegy után eszembe jutott, egész nap kedd volt/van, azaz írni kéne, de már csak 40 oldal volt hátra a könyvemből, ezért úgy döntettem, inkább befejezem Vámos Miklós Majdnem összesét. Önző vagyok és amúgy sem ápolgatom mostanában megfelelően a blogomat. Épp annyit tartózkodom itt, mint általában otthon, azaz szinte semmit. 
Azért én még bízom abban, hogy az új év némi nyugodalmat hoz magával, de majd kiderül...
 
Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.
Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.
Amit tenned kell:
- kapj kézbe egy könyvet;
- üsd fel valahol;
- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;
- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Heti teaser:

Ami Cahill nem volt babonás. De amikor az égből fekete hó hullott, lábuk alatt baljósan morajlott a föld, öccse nyávogott, és Alistair bácsi rózsaszín pizsamában pipiskedett a parton, be kellett ismernie, hogy az előjelek nem túl kedvezőek.

Peter Lerangis: Viperafészek 
(A 39 kulcs sorozat 7. könyve )

2013. december 7., szombat

Jo Nesbø: Boszorkányszög

Jo Nesbø már rég a látókörömbe került, és végre elérkezett az ideje a skalpvadászatnak is. No nem, nem a Fejvadászok-kal kezdtem, mert láttam a filmfeldolgozását, ahogyan a Jackpot-ot is,  hanem a Harry Hole sorozat ötödik kötetével. Nem játszom a színekkel! Megjegyzem azt sem tudtam, hogy ez egy sorozat, ami egyértelműen az én bűnöm, de azért  a magam védelmében, a borítón én biza nem találtam rá eme információra. Oké, most, hogy megnéztem, láttam ám, Hole-nak vannak korábbi esetei, de csak kettő, nem négy... Na most komolyan, szerintetek számít? Hát nem.

Harryt egy hajszál választja el a kirúgástól, egyre mélyebbre csúszik az alkohol, fájdalom szőtte ingoványban, amikor Oslo hőségtől szenvedő városában egy lakásában meggyilkolt nőhöz riasztják. Partneréül a tökéletes rendőr és őseleség Tom Waalert osztják az égiek, és tudja Isten miért, Harry ki akar szállni az ügyből. Aztán történik valami igazán váratlan, ami a félig meddig elbocsájtott nyomozót az egyik legértékesebb munkatárssá teszi: a tapasztalat felbecsülhetetlen, amikor minden jel szerint is sorozatgyilkos után nyomoznak.

Már az első oldal is elbűvölt, először is megálltam és elgondolkodtam azon, most mit is olvasok. A szóhasználat, a mondatszerkezetek, mind arra utaltak, hogy ez bizony nem egy a ponyvának titulált krimik közül. Ez valami más, valami érdekes.
A történelem lecke is magával ragadott, nem mintha sok ismerettel rendelkeznék Norvégiáról, azonkívül, amit nyáron tudtam meg egy tősgyökeres norvégtól: nem igazán vannak lékkondik, és ha tartósan 25 fok fölé kúszik a higanyszál, akkor az oviból is hazaküldik a gyerekeket. Nem csoda, ha a magyar kánikulát nem igazán viselte jól, de elég az hozzá, hogy a hőségről egészen mások az elképzeléseink. Nos ez épp annyira fontos információ, mint, hogy Harry nevében dupla r van, az érintetteket gyönyörködtetheti, de igazából semmi értelme. Így aztán, az, hogy Oslóban éppen hőség van, nem sokat mondott nekem, de azt vettem észre, mégis értem. Azaz, hogy érzem.

Nesbø igazi szociológiai leírást tár elénk, az alkoholistákról, a kényszeresekről, a boldogtalanokról és kiábrándultakról. A karakterei talán nem feltétlen csapkodják a térdüket a boldogságtól, de nem is depressziós fajták. Normális emberek, akik saját vérmérsékletük szerint reagálnak azonos problémákra. A kicsinyesség és a mohóság természetes emberi érzelem, még ha tagadni akarjuk, akkor is, és olvasás közben bizony ebből is kijut.

Maga a történet érdekes, és sokkal, de sokkal több, mint amit egy krimitől el lehetne várni. Az író végig irányítja a figyelmünket, ami természetesen gyanús is. Tudjuk, valahol a zsigereinkben érezzük, hogy itt valami nem stimmel, de mi-re csak később kapunk választ. Ráadásul két eset fut párhuzamosan egymás mellett, és ebből az egyik átívelő szál lehet az előző kötetre. Kicsit pislogtam is, mert nem értettem mindent, viszont úgy döntöttem, az én hibámat nem róhatom fel az írónak, így elengedtem a problémát, és csak hagytam, hogy a dolgok maguktól álljanak össze. A dolgok pedig szót fogadtak és egyszerűen a helyükre ugrottak.
Ebből számomra az vált nyilvánvalóvá, hogy független a kezdeti ámuldozásomtól, Nesbø bizony jól ír.
Azt nem állítom, hogy tövig rágtam a körmöm, de ez megint csak miattam van, viszont nem találtam ki elsőre a gyilkost sőt másodikra sem, de mindkét esetben figyelembe vettem a gyanúsítottak közül, de aztán el is vetettem.

A skandináv naturizmus természetesen itt is átüt, a stílusok keverése mellett a klasszikus krimi elemek is megjelennek, így aztán szerettem. A gyilkosságokon kívül számtalan egyéb is szórakoztatott, ezért egész biztosan folytatni fogom a vadászatot, csak most esetleg az előzményekkel kezdem majd.

9/10

Magyar kiadó: Animus Kiadó
Fordította: Petrikovics Edit 

2013. december 3., kedd

Teaser kedd #71

forrás
 
Mostanában nem hordok magammal könyvet. Nincs kedvem cipelni, mikor tudom, hogy úgy sem lesz lehetőségem olvasni. Az esélyt sem adom meg magamnak, és ebben igazából csak az bánt, hogy nem találok benne semmi kivetnivalót. Öregszem vagy csak fáradt vagyok, de az is előfordulhat, hogy ebből már mindkettő igaz. Szinte szünet nélkül várom a hétvégéket, de újra és újra ráébredek, hogy ismételten nem töltöm itthon, tehát nincs jelentősége, viszont ezért annak a könyvnek, amit kinyitok, csak hogy két-három hétig olvassam, nagyon jónak kell lennie.  
 
Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.
Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.
Amit tenned kell:
- kapj kézbe egy könyvet;
- üsd fel valahol;
- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;
- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Heti kettes:


Azzal pedig nincs mit tenni, hogy ő és a húga nem tartoznak ilyen módon az asszonyhoz. Ők maradékok, egy másik nőtől.


Khaled Hosseini: És a hegyek visszhangozzák

2013. december 1., vasárnap

Mark Pryor: A könyvárus rejtélye - Hugo Marston-sorozat #1 - Blogturné Klub

A tegnapi napon jelent meg idehaza Mark Pryor: Hugo Marston krimisorozatának első kötete. Mint rendes krimifüggőt, természetesen engem is érdekelt, hiszen a kritikák szerint újszerű, szokatlan és egyértelműen Sherlock Holmesra hajaz.
A szerző rengeteg dologgal foglalkozott az elmúlt években, azonban jelenleg helyettes államügyész a Travis megyei ügyészi hivatalban, a texaszi Austinban. Ezért, ha mást nem is, hitelességet minimum elvárhatunk tőle.   

Hugo Marston, a párizsi-amerikai nagykövetség biztonsági főnöke kénytelen végignézni, ahogy barátját, Maxot elrabolja egy fegyveres ember. Hugo versenyt fut az idővel, hogy megtalálja az idős könyvkereskedőt. A nyomozásban segítségére lesz egy rejtélyes, vonzó újságírónő, egy félig-meddig visszavonult CIA-ügynök és egy kelletlen rendőrnyomozó, akik segítenek Hugónak megküzdeni az őt körülvevő politikai intrikákkal, rendőrségi korrupcióval, az egyre terjeszkedő drogháborúval és a náci kollaborálás szellemével, amely Párizs egyik legjelesebb személyiségét kísérti. A helyzet rosszabbra fordul, amikor egyre több könyvárus tűnik el, testüket pedig a Szajnából halásszák ki, és az ismeretlen gyilkosok már Hugóra vadásznak. Ahogy a kirakós darabkái a helyükre kerülnek, a férfi a nyomokat követve jut el az ellenség barlangjáig... pontosan úgy, ahogy a gyilkosok eltervezték. 
A regény egy modern Sherlock Holmes története, aki a könyvek világában nyomoz. 

Kiadó: Maxim Könyvkiadó Kft
Oldal: 336
Fordította: Bihari György
Megrendelhető: http://olvas.hu/termekek/view/1094/a_konyvarus_rejtelye

Na, ennyit tudtam róla korábban, és miután elolvastam: 

A tartalom szerint A könyvárus rejtélye egy modern Sherlock Holmes történet, ami egyértelmű felhívás minden krimi rajongónak, szóval egyáltalán nem csoda, hogy a deduktív módszer atyjának neve felkeltette az érdeklődésemet. No meg a cím: minden normális betűfüggő felkapja a fejét a könyv és a rejtély szavak egymás utáni használatára.

A történet lassan, komótosan indul, ez pedig azért különleges, mert manapság mindenki az erős kezdésre hajt, néhány hulla az első huszonöt oldalon nagyban segíti növelni az olvasószámot, ellenben ez a kényszer sokszor thrillerbe torkollik. Tudom ám, hogy rokon műfajok, de mégsem teljesen ugyanaz, ezért aztán örömmel csemegéztem Hugo magánéletéből, a gondolataiból, amik felépítik karakterét, a tehetetlenségéből, amitől emberré válik, és nem egy szuper képesítéssel rendelkező ex-bűnüldözővé. Élveztem a csipkelődő párbeszédeket, a humor fanyarságát, a klasszikus emlegetését, és a bepillantás a bouquinistes – könyvkereskedők és antikváriusok – zárt világába.
A szerzőt nem érdekli, mikor jössz rá a tettes valós kilétére – egyszerűen nem csinál titkot belőle. Bár a könyv feléig semmi párhuzamot nem találtam Sir Arthur Conan Doyle emlegetett főhősével, ahogy összeállt a fejemben a kép, akkor és ott rájöttem, a könyv felépítése teszi őket hasonlóvá: nem az a lényeg, ki a gyilkos, hanem az, hogyan tudod elkapni.

Hősünk igazán emberi, a karakterek, akikkel összeakad, szintén azok, de sokfélék, és talán egy aprócskát egysíkúak is. Tagadhatatlanul ez a könyv gyenge pontja, a történet ugyanis szinte kizárólag Hugora épít, őt állítja a középpontba, ami teljesen normális egy sorozat bevezető köteténél, csakhogy ezért nem szükségszerű másokat hanyagolni. A történetvezetés azonban a klasszikus iskolát követi, még akkor is, ha a jelenben játszódik, így néhány dolog, mint a különböző adatbázisok használata, kikerülhetetlen. Senki se számítson hatalmas deduktív sziporkákra, és Doktor Watson megfelelője is kissé szabadosabb lett az elvártnál, de pont ettől lesz igazán érdekes a könyv – az azonosságoktól és a különbségektől, s amit pluszba hoz, az egy csipet múltba révedő tekintetet, a modern háttér és egy regimentnyi könyv, amik mind őrzik a saját titkaikat.

Szerettem, mert nem akart semmi mást eladni, mint amit magába foglalt, szerettem, mert egy rengeteg lehetőséget rejtő sorozat bevezető kötete – nagyon bízom abban, hogy megjelennek folytatásai is –, és a hatodik érzékem azt súgja, Hugo Marston hamarosan csatlakozhat a világirodalom klasszikus nyomozóinak impozáns sorához. Igaz, hogy pipa, nagyító vagy bajusz nélkül. Legalábbis egyelőre.

8/10

Itt olvashattok bele:



Tényleg rendben lenne? (Variálós vasárnap #13)


Akadnak olyan bűnök, amiket egyetemesen elítél mindenki, és mégis hatalmas az elkövetők száma. A gyilkosságokat "megértjük". Persze nem azért, mert értelme lenne, mindig értetlenkedünk, de véletlen balesetek, nem szándékos halálok történnek, és valahogy ez benne van a tudatalattinkba. Kódolva van az elnyomott, ősemberi emlékeket őrző agyunkban. Mind voltunk már dühösek, olyan dühösek, hogy talán meg is tudtunk volna ölni valakit, és ha a családunk élete forogna veszélyben, hát a legbékésebb növényevő is védelmezőbe kapcsolna. Tehát ezt értjük. Az már más kérdés, hogy az erőszak semmilyen formáját nem tudjuk megmagyarázni. Feltéve, hogy azok kívülről érkeznek.

Ha minket támadnak meg az utcán, akkor értetlenkedünk, ha a családunkkal, barátainkkal történik ez, szörnyülködünk, de ha mi követjük el... Legyen az tettleg vagy lelkileg bántalmazás, már teljesen rendben van. Tényleg rendben lenne?
Hiába nem veszünk tudomást valamiről, attól az nem tűnik el, nem szűnik meg, vagy oszlik fel a légbe, és bár azt megértem,  senki sem szeretne arra gondolni, ez vagy az megtörténhet vele, az ő családjával, az ő gyerekeivel is, de nem tenni semmit majdnem olyan, mint cinkosnak lenni.
Ebből lett elege a hollandiai Terre des Hommes alapítványnak (ez különben egy világméretű szervezet, számos országban működnek azonos névvel), és megalkották Sweetie-t, a tíz éves Fülöp-szigeten élő kislányt, aki azért épült fel bitről bitre, hogy beazonosítsa a pedofilokat.

Miközben a világ nagy szervezetei úgy saccolják, hogy minden pillanatban 750 ezer pedofil található online - és ez gyerekek tízezeréit érint-, csupán hat ember ellen emeltek vádat. Nos, ez az arány most megváltozhat.
Két hónap alatt ezer pedofilt azonosítottak be, a dossziét pedig átadták az Interpolnak. Nagyon helyes!

A virtuálisan megerőszakolt gyerekek nem szenvednek el kisebb lelki traumát azért, mert ténylegesen nem érnek hozzájuk, a kérdéses felnőttek pedig nem mindig elégednek meg a nézelődéssel. Ezek az emberek betegek, nem olyan, mintha felindulásból ölnének, mert ez nem választás kérdése, de akkor is be kell őket zárni és örökre eldobni a kulcsot. Minél hamarabb, annál jobb.

 A szervezet most azt szeretné elérni, hogy a világon mindenhol bekapcsolódjon a rendőrség a munkájukba, mert így százezreket buktathatnának le. Ehhez csupán egy petíciót kell aláírnunk, nem kérnek pénzt, támogatást, csak annyit, vegyék őket komolyan, ahogyan a problémát is.

A vasárnapi témáim gyakran provokatívak és felkavaróak, de ezért született meg ez a rovat, hogy elmondjak olyasmiket is, ami különben nem feltétlen illene a profilomba. Mert ezek is a világban történnek, mert ilyenek vagyunk mi.
Tudom, ez a kezdeményezés nem állítja meg a pedofilokat, egy, a családon belülről érkező elkövető talán sosem bukik le, de valahol el kell kezdenünk, és azt sem árt észben tartani, az erőszak áldozatai nagyobb százalékban válnak maguk is elkövetővé. Tehát a kör csak bővül. Ha hagyjuk...