2013. április 27., szombat

Vivien Holloway: Pokoli szolgálat

Ha azt mondom: Vivien Holloway, talán nem tudjátok, kiről beszélek, de ha úgy mondom Wee, akkor sokaknak ismerősen csenghet a neve. Mert hát ő az, akivel szegény Dresden barátunkat szeretnénk köztudatba hozni. Egyelőre olybá tűnik, sikeresen, de majd kiderül. Szóval Wee, azaz Sasvári Vivien első könyvéről lesz most szó, ami a Pokolháború trilógia bevezető kötete, és várhatóan május elején, ötödike körül jelenik meg.
Amikor az Atlantic Press Kiadótól megkerestek és feltették a bűvös kérdést, nincs-e kedvem előolvasni a Pokoli szolgálatot, csak rövid ideig gondolkodtam. Nagyjából fél percig, aztán rákérdeztem a határidőre, mert olyan sorállás alakult ki az olvasnivalók polcán, mint vattacukros előtt a búcsúban, de azért igent rebegtem.

Lilian csak aláírt egy szerződést, sokan megtették már előtte, néhányan még rá is faragtak, de kevesen jártak úgy, mint ő. Pechjére Luciferrel szerződött, és persze erre jó oka volt, de az apró betűt senki sem olvassa el. Nem tudta, nem tudhatta micsoda árat kell fizetnie ezért, lélektolvaj lesz, a legjobbak közül való, de az egyik küldetése örökre megváltoztat mindent. Hatalmas a tét, már nem csupán az ő élete forog kockán, így hát meg kell szöknie. Bármi áron. Egyszer már feláldozott mindent, most újra képes lenne rá, csakhogy egyedül van, senkire sem számíthat, a Sátán pedig kellemesen elszórakozik azon a kisebb fajta tornádón, amit a lány számára kavart. 

A legnagyobb félelmem az volt, hogy elolvasom, és nem fogom szeretni. Akkor mi lesz? Hogyan fogom megmondani Weenek, hogy hát én... izé... Ha olyasvalaki munkáját kapod meg, akit ismersz, mindig nehezebb. Nem egy amerikai író vagy írónő a távolból, hanem egy olyan személy, akinek a virtuális szemébe nézve mondanod kell valamit. Akármit, csakhogy én nem szeretek füllenteni. Vajon elvárás, hogy feljebb kerekítsem a pontokat? Úgy döntöttem, nem. És ha mégis, majd kiengesztelem őt valamivel. (Palacsintát esetleg?)   
És akkor ennyit a félelmekről, amik lehetnek jogosak, de az van, hogy két éjszaka alatt felfaltam a könyvet és igen, élveztem.

A történet szépen felépített, logikai buktatót nem leltem benne, bár néhány szálat kissé elnagyoltnak érzek. Szívesebben olvastam volna a bevezetőt kicsit bővebben, annál is inkább mert a főhősünk majdhogynem érzelemmentes végig. Legalább is egy-egy fellángolástól eltekintve, mert itt a túlélés a cél, és az érzelmek olyan luxus, sok mással egyetemben, amit nem engedhet meg magának. Az elején azonban ez még nem így van. Az alku megkötése kulcsfontosságú momentum, ezzel indul minden, mégis csak néhány oldal az egész. Értem, hogy csak egy prológus, és mint olyan rövidre kell fogni, de kerekebb lett volna még 2-3 oldallal. 
Aztán időt és síkot váltunk. 
Lil már dolgozó nő, aki nem igen szereti a munkáját, ezt mondjuk meg tudom érteni, és rendelkezik egy csomó nyitott kérdéssel. Ez a része kimondottan jó. Miközben a jelenben járunk újra és újra visszautalnak nekünk a múltra, így végül is mindent megtudunk, ami elmaradt, viszont itt is volt egy aprócska dolog, ami zavart. Bár ez inkább szerkesztési, de nem jelölték a visszaemlékezéseket külön, szépen folyamatosan beolvadtak a szövegbe és ezért néha meg kellett állnom. Ugyanis két gondolat között eltelt pár évecske és nehezemre esett elkülöníteni a múltat a jelentől. Viszont érdekes módon egészen megszoktam, és hamarosan nem volt annyira fontos szerepük a visszaemlékezéseknek sem, tehát többé nem jelentett problémát. 

Viszonylag kevés sablonnal operál, ami különösen tetszik, jóllehet, és ezzel aligha árulok el titkot, a háromszög, vagy valami hasonló azért megjelenik. Azért mondom, hogy hasonló, mert a párosítások érdekesek, de egyelőre nem hangsúlyosak. Azaz nem borítja meg az egyensúlyt a történetben, nincs nyáladzás egy karakter után, és a főszereplő miatt olvasható, nem a mellé helyezett pasikért. Különben nálam ez az a pont, ahol könnyedén elveszthetem az érdeklődésemet. Nem vágyom szexre egy csapat mitikus lénnyel, hanem izgalmas olvasmányra, ami miatt megéri ébren maradni éjszaka.  

Ami tény, hogy könnyen olvasható, szépen megírt és érdekes történet. Nem állítom, nem  merném állítani, hogy tökéletes lenne, de az elejétől eltekintve igazából nem tudok semmit hibaként kiemelni. Lil gondolatai szórakoztatóak, szarkasztikusak, szomorúak vagy éppen elgondolkodtatóak, az aktuális helyzettől függően, és meglepő módon élvezetesek. Természetesen csak nekem meglepő módon, mert hihetetlen, de jól esett a fejében lenni. Ő racionálisan, hidegen, érzelmek nélkül gondolkodik, akkor is, amikor pont az érzelmei inognak meg. Róla el tudom hinni, hogy igaz kemény csaj, és ez egy újabb olyan momentum, ami miatt szintén búcsút vehetek egy sorozattól (ahogy tettem ezt például Anita Blake esetében is), de a Pokoli szolgálatban ez is jó arányban van.
Tehát ez egy magyar írónő regénye, ami lekötött, és aminek kíváncsi vagyok a második részére is.

A pontozás, nos nem adhatok rá maximumot, mint olyan sokan előttem.  Nem adhatok, mert reálisan kell néznem, és mert tudom, hogy a második könyv ennél jobb lesz. Ezt pedig arra alapozom, hogy olvasás közben úgy éreztem, Wee stílusa most állt össze, volt egy olyan pillanat, amikor felismertem, innen megváltozik minden, no és persze olvastam a második rész előzetesét. 
De komolyan tartottam a témától, mostanában elég kevés ilyen típusú fantasyt olvasok, no meg találkoztam már olyan karakterekkel, ahol valaki az Ördögnek vadászott lelket, így aggódtam, hogy nem tud újat mondani. Ráadásul én vagyok az is, aki Moning Tündérkrónikák sorozatának 3. kötetére hét pontot adott, és elkaszálta a Cassandra Palmert is (igen, lehet dobálni a köveket, de ez van), tehát, ha mindezeket figyelembe vesszük, akkor ez a könyv bizony egész jó lett.

Nem marad más hátra, mint megköszönni a lehetőséget, nem bántam meg, hogy éltem vele. Wee, csak így tovább!  
 
8/10

Kiadó: Atlantic Press Kiadó
Író: Vivien Holloway/Sasvári Vivien

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...