2011. augusztus 29., hétfő

Siobhan Dowd: Éles és gyors sikoly

Újra és újra szembesülök azzal a kérdéssel, mitől ifjúsági egy irodalom, és hol húzódik a határ, amitől azzá válik. Mint számtalan más esetben, most is úgy gondolom, hiába szerepel tizenhatos karika a könyvön, az érintet korcsoport nem feltétlen képes értelmezni, feldolgozni, a neki megfelelő helyen kezelni, mind a mondanivalót, mind magát az élethelyzetet.

Nem azért, mert velük nem történhet meg, nem is azért, mert a valóságtól elrugaszkodott. Éppen azért, mert túl életszerű. Akivel pedig nem esett meg hasonló, nem ismeri közvetlen tapasztalatból, épp olyan tudatlanságból fakadó nemtörődömséggel kezeli a dolgokat, ahogyan Shell teszi. Legalábbis eleinte.

Főhősnőnk tizenöt éves. Édesanyja elvesztése után rá marad testvéreinek nevelése és a háztartás vezetése.  Csakúgy, mint az ital vigaszában merülő, egyre nagyobb vallásos áhítatba menekülő apja is.

A kisváros lakossága nem figyel a családra, nem törődik velük jobban, mint bármely másik tagjukkal, így Shell a saját gyermeki tudatlanságával, az ismeretlen kizárásával éli mindennapjait. Addig a pillanatig, míg meg nem érkezik Rose atya, a naiv, fiatal pap, aki észreveszi a jeleket, és aki felébreszti a lányban kötödését Jézushoz, azt a fajta vallási kapcsolatot, ami legalább segít felépíteni egyfajta lelki békét, ha tudást nem is adhat. Pedig erre lenne a leginkább szüksége.

Nagyjából ezzel egy időben, Declan szavainak engedve, Shell megtapasztalhatja a testi örömöket is. Hogy mennyire örömteliek valójában ezek az eseménynek arról csupán egy rövid bejegyzés ad támpontot, melyből világosan kiderül, talán kissé korai egy ilyen kapcsolat. A nem várt következménnyel senki sem, legkevésbé Shell nem számol. Fájdalmasan keveset tud magáról, a testéről, az érzelmeiről, a világról. Nincs kihez forduljon, nincs kitől segítséget kérjen. Íme, egy újabb feladat, amit meg kell oldania. Egyedül. Mire ugyanis nyilvánvalóvá válik Shell számára miről is van szó, az ifjú apa Amerikában próbál új életet kezdeni.

Változó teste néhányak számára nyilvánvaló, mások talán csak nem akarják látni, de a lényeg, hogy nem tesznek semmit. Álszemérem, érdektelenség, félelem a következményektől és még sorolhatnánk az okokat. Ugye, hogy nem is annyira ismeretlen a téma?

A híradók, újságok napi szinten borítanak el minket ilyen és ehhez hasonló esetekkel, amikor a környezet soha nem tud semmiről.

Meghízott, sokat gyengélkedett, de hát honnan kellett volna tudnom? – mondják, és talán el is hiszik. Megszült a mosdóban, a szekrénybe rejtette és a többi, ezek azonban csupán következményei annak, hogy a közösség nem figyel tagjaira.

A történet viszont, bár a könyv majd kétharmadánál következik be maga a szülés, még korán sem ér itt véget. Sőt, tulajdonképpen most kezdődik egy jelentős szakasza.

Tudtam, hogy dráma lesz, tudtam, hogy nevetni nem igazán fogok rajta, de érdekelt. Azt gondoltam, mindenképpen el kell olvasnom. Nos igazam volt!

Mást nem olvastam az írónőtő, és talán nem ezzel kellett volna kezdenem, mert túl erős lett ahhoz, hogy az elkövetkezők csak úgy felülmúlják.

A történet szépen felépített. Ahogy haladunk előre, főszereplőnk úgy válik felnőtté. Úgy ért meg egy sereg dolgot, old meg újabb feladatokat. A kusza érzelmek, az emberekhez való viszonya, félelme az ismeretlentől épp úgy jelen van, mint a zárt közösségekre jellemző korkép. Azonban ott vannak a testvérei, akik mellette állnak, és  a hihetetlen lelkiereje is.  Ezekért pedig el sem kell hagynunk Shell világát. Amiben amúgy, az első pillanattól kezdve jelen van az a fajta mélabú is, ami már a borító megpillantásakor elkap.

Sietve kijelentem, imádom. A teljesen fekete alapban fehér rész határolja az alakot, mint egy régi árnykép.  A sárga betűk talán a komorságot hivatottak oldani. Fehérrel túl jellegtelené vált volna, így azonban látszik rajta minden, amiről a könyv szól. Hiszen Shellnek vannak szép, boldog pillanatai és pontosan így halad előre az úton. Sötétségből a fénybe. Átvitt értelemben, hiszen a történet a záró mondattal még koránt sem ért véget, mindenesetre számunkra lezárul.

El kell mondjam, hogy nagyjából négy és fél órát tartott (Érdekesség vagy sem, hogy a Lucas is körülbelül addig, és szintén akkor olvastam, mikor a barátnőmhöz utaztam, aztán tőle haza. A távolsági buszon síró látványomhoz, idővel talán hozzászoknak majd. ). Könnyen olvasható, szépen, többségében kerek mondatokkal fogalmazott, elgondolkodtató mű. Azzal, hogy az írónő nem helyezkedett főhősének bőrébe és csupán elmeséli a történetet, megteremt egyfajta érzelmi távolságot(Nem is volt zokogva sírás, csak egy kis könnyezés.), ugyanakkor lehetőség nyílik olyasmiknek a megismerésére is, amit esetleg Shell maga nem mesélne el nekünk. Sok mondat kezdődik úgy, hogy de. Ezt már szinte megszoktam az idegen nyelvekből fordított szépirodalomnál. Itt sem kezelem hibának. Bevallhatom, én meg hajlamos vagyok merttel kezdeni egy mondatot, az ígyekről már nem is beszélve, ezért nem is igen szólhatok.

Ami viszont tagadhatatlan, hogy bevonult és háromról négyre növelte azon ifjúsági irodalom címszó alá eső könyveim számát, melyek igazi értékeket hordoznak magukban, és melyek ezért többszöri olvasást igényelnek.

9/10

Magyar kiadó: Pongrác Kiadó

Fordították: Rindó Klára és Szabados Tamás - Ezt magyarázza meg nekem valaki! Ketten egy könyvet? Mindenesetre szép munka, csak fura.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...