Ha őszinte akarok lenni, akkor rögtön az elején bevallom,
fogalmam sem volt arról, mit is várok a trilógia befejező részétől. Jalan
annyira más, az egész sztori annyira más a kezdetektől, összevetve Lawrence
előző
trilógiájával,
hogy nem igazán volt a fejemben egy kép, amit majd a végén várok. Persze a Tövisek
hercegével egybeeső véget képzeltem el számára – valamit, ami tökéletesen
passzol Jorg végzetéhez, legfeljebb egy másik perspektívából.
A pokol nem túl vicces helyszín, akkor sem, ha a vörös
királynő unokája az ember, és meglépni onnan szintén nem egyszerű, azonban
Jalan minden vágya a túlélés, ezért nincs lehetetlen. Szokatlan helyen, a
sivatagban bukkan elő, onnan meg hosszú az út hazafelé mindenhogyan, még
hajóval is, a herceg legkevésbé kedves eszközén. Csakhogy nem egyedül utazik,
és mikor átlép a palota kapuján, a nagyanyja épp a távozást fontolgatja.
Mondhatni, egy halszálnyit minden kicsit zavaros, és a tetejében, nagyon úgy
tűnik, még Osheimbe is el kell mennie. Azért ez már tényleg több a soknál!