2017. március 27., hétfő

The Blacklist/Feketelista 1-2 évad

Kerestem valami jó kis sorozatot, mert a régiek vagy véget értek, vagy ebben a pillanatban egyáltalán nem kötnek le, és a Feketelista már jó néhányszor szembejött velem. Az az igazság, és ez nem oly régen számotokra is kiderült, odáig vagyok James Spaderért. Teljesen. Imádtam, mikor lazán hátracsapott szőke haja volt, szerettem szemüvegben és nélkül, romantikus drámákban és thrillerekben, akkor is, amikor a haja elkezdett hullani, mert olyan kisugárzása van a palinak, hogy muszáj nézni!

Raymond "Red" Reddington a keresett bűnözök között is igen előkelő helyen áll. Hazaárulással kezdte húszon éve, de itt nem állt meg. Évek óta hiába keresik, a közelébe sem érnek soha, és akkor, egy szép napon egyszerűen besétál az F.B.I. székházába és megadja magát. Kizárólag Elizabeth Keennel hajlandó beszélni, azzal az ügynökkel, aki profilozóként az első napját tölti. Senki, a lány sem tudja, mit akar tőle Reddington, de a férfi olyan titkokat és bűnözőket ígér, aminek érdekében hajlandóak egyességet kötni a saját lelkiismeretükkel, no meg a minden jel szerint is többszörös gyilkos bűnözővel, és hamarosan már nem lehet biztosan tudni, ki profitál többet a kapcsolatból, de az biztos, Raymond állja a szavát. 

Sorozatfüggőként ismert jelenség számomra, hogy délután egykor megnézek egy pilotot, aztán éjszaka kettőkor azon alkudozom önmagammal, hogy na még egy részt! Szerintem nem vagyok vele egyedül, de a The Blacklist nem ilyen. Ehhez képest végül is gyorsan, egy hónap alatt letudtam az első két évadot, de az évadzáró epizódokat leszámítva nem maradtam fent éjszakába nyúlóan. Két résznél többet egyszerre ritkán fogadott be az agyam, sőt, akadt olyan nap is, hogy egyet sem, ez a sorozat számomra egyszerűen csak más.

Az úgy volt, hogy az első két rész után elismerően cuppogtam, mert hogy lesz még itt valami, a harmadik magasságában éreztem, hogy egy hang formálódik valahol nagyon mélyen, a negyedik után hangosan ki is mondtam: óóóóóóóóó! Olyasformán tudnám összefoglalni, hogy imádod minden percét, elalélsz és borzongasz, de bárhogy kérleled, nem adja meg magát. Sokáig nem csábít ágyba, és amikor aztán mégis szelíd erőszakkal bevonszol, akkor tuti, hogy nem szaténnal ágyaz! Néha durva, sokkoló, esetenként fájdalmas, mégsem tudod levenni róla a szemed. Mert hogy színes, izgalmas, pergő, vibráló és nagyon-nagyon szórakoztató.

Raymond Reddington karaktere túlnő rajtad, maga alá gyűr, és boldogan adod meg magad neki, mert egyszerűen elképesztő. Oly vehemenciával győz le, hogy az agyad is beleszédül. Egyszerűen nem bízol többé önmagadban, és mivel túl sok, hagyod, hogy megpihenjen agyad egy sötét szegletében, ahonnan aztán később előmászik, hogy pimasz félmosolyával kitépje a szívedet. Csak azért, hogy megtaposhassa. Tudod, és ő tudja, hogy tudod, nem jó ember, mégis ott motoszkál a lehetőség, hogy talán tévedsz. Az életet bár sokra becsüli, mégis szemrebbenés nélkül veszi el. Megveszteget, vásárol, félemlít, támad, és ha nem segít semmi, hát zsarol. Ugyanakkor vicces, elképesztően vicces, és szexi, te jó ég, de milyen szexi! (Na jó, tudom, hogy nem mindenkinek, de nekem az!)

Nem is csoda, James Spader hangján szól hozzád, egy picit mélyebben, mint amit a hétköznapokra használ, s épp ezért egyszer csak azon kapod magad, hogy hátradőlsz és hallgatod ahogy azon a mézízű hangon suttog... szörnyűséges dolgokról borzasztóan viccesen. Vagyis így teszel, ha nő vagy és angolul nézed, amennyiben mégsem, akkor ahogy a környezetemben fellelhető pasikat elnézem, elmerülsz a karakter ironikus sötétségében, kegyetlen lovagiasságában, a hős nélküli antihősségében. Akárhogy is, imádod! Nélküle nincs sorozat, nincs semmi. Ez a pali mindenre képes, miközben bárkit levesz a lábáról, nemre és felekezetre való tekintet nélkül, mert ő ilyen. Erre épül a karakter, ez a mozgatórugója, az irányítás. És előbb vagy utóbb mind átadjuk neki a kulcsokat. Cserébe olyan kalandok sorába rángat bele, amikről hallani sem hallottunk soha - a többségét elképzelni is nehezünkre esne.

Ami pedig a többi karaktert illeti... Nos, vannak, és néhányan még jók is, Donald Ressler szerepében Diego Klattenhoff például nagyon biztató. Ahogy haladunk az első évadban számtalan olyan momentum adódik, ami kapcsán bizakodhatunk, és a másodikra egyszerűen nélkülözhetetlenné válik. Legalábbis számomra. Tom Keent megszemélyesítő Ryan Eggold karakterét elég erősnek ítélték egy spin offra, bár azt még nem tudom, hogyan teljesít, Reddigton nélkül nem vagyok elég motivált, de a fiú igen elfoglalt, mert a The Blacklist: Redemption első évada már megy.

Megan Boone bújt Elizabeth Keen bőrébe, és az első évadban ezzel nem is volt semmi gond, a naiv, kissé idealista, az igazságszolgáltatásban bízó lány szépen lassan elveszíti önmagát, és valami olyasmivel tölti fel az űrt, ami egyenlőre még nem is igen létezik. Személyiséggel esetleg? Red újra és újra elnyeri, majd elveszti a bizalmát, lassan, de tényleg nagyon lassan alakot nyer a köztük lévő kapcsolat is, de hogy ennek hihetünk-e, az kérdés. Liz múltja homályos, teli vakfoltokkal, s pont ezért maga  a karakter is olyan vízszerű, minden dráma és változás dacára nem igen ragadja meg a fantáziám, nincs gyökere, hogy úgy mondjam. Remélem, ezen jó irányba dolgoznak a forgatókönyvírók, mert így nehéz megkedvelni valakit. Jelenleg, akármilyen fura, mert mégiscsak az egyik főszereplőről beszélünk, nem sokkolna, ha kiírnák a sorozatból. Távolléte teljes egészében hidegen hagyna, de Redet nyilván nem, és az... Na, az nagyon izgalmas fordulatokhoz vezetne (álmodozó bociszemmel néz, mert a  sok vér...).

A mában maradva azonban elképesztő kalandok, félelmetes bűnözök, brutális gaztettek, no meg Reddington vár. És a kétely, mert soha nem tudod, nem tudhatod, hogy melyik oldalt szolgálod. Időről időre szinte magától felvetődik a kérdés, hogy vajon még a jófiúk oldalán állunk-e, a vékony és illékony határvonal miatt egyikünk sem lehet biztos benne. De aztán eszünkbe jut Red azon tanácsa, hogy ne tegyünk semmi olyat, amit ő sem tenne, és mivel az ő to do listáján jelentősen több és furcsább dolog szerepel, mint a mieinken, vagy legalább az enyémen, azt hiszem, még jól állunk. És akkor megnyugszom magam is, mert oké, rólam köztudott, hogy képes vagyok rajongani olyan sorozatgyilkosokért, mint amilyen Dexter barátunk, de tőle sosem vert ki a frász! Nem úgy eme karaktertől, aki oly eleganciával gyilkol, és annyira emberi, közben olyan önző és érzéketlen, szóval az arányok annyira jók, hogy amikor hangot ad az iróniának, elsüt egy poént, hát én szakadok. Odáig vagyok érte, ha még van bárki akkora balga, hogy ez a tény nem tűnt fel neki!

És hogy kritikával is éljek, az első évad végével nem voltam teljesen megelégedve, a második már jobban a kedvemre való volt, bár mindkettőben sok volt a malaszt, ami kicsit karakteridegennek éreztem, mégis, összességében eddig elképesztő. Olyan tempóval pörög minden, és hihetetlen mértékben túlteng a jó értelemben vett pszichopata faktor... Lehet azt egyáltalán jó értelemben venni? Na, pont ez a bajom! Már azt sem tudom, merre van az előre, csak azt, hogy kimondhatatlanul élvezem! Jóllehet tökéletes közös téma a bátyámmal és néhány barátommal is, azért inkább most egy kis pihenőt tartok. Túltöltöttem Redingtonból, de beismerem, jó két hete egy percet sem néztem. Kellett a szünet, az egymás nélküliség, csak azért, hogy mostanra lassan kézzelfoghatóvá váljon a hiánya. Jó ég, kit akarok becsapni?! Kemény elvonási tüneteim vannak, de csak azért is kitartok!

Azt szoktam mondani, nem lehet minden tökéletes, viszont a The Blacklist lassan-lassan közelít hozzá.

10/10


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése