2015. március 31., kedd

Teaser kedd #138


Tudom, hogy mostanában a blog a Teaser keddekre épül, és esküszöm, hogy ez nem volt szándékos. Csupán az történt, hogy a gondosan beütemezett hétvégéimet sorra áthúzza valami. Legutóbb épp egy finom kis gyomorrontás. Jó, ez nem kifogás, de a nagy fehérhez imádkozva valamiért nem éreztem fontosnak az írást, ami azt illeti, az olvasást sem, még csak a filmnézést sem. Valójában a gépemet sem kapcsoltam be két teljes napig, leszámítva, hogy tegnap délután keserves órát szántam arra, hogy legyen ma is verses rovat, hiszen a kötelesség az kötelesség - minden más körülmények között pedig határozottan élvezet. No de nem panaszkodom, csak megosztom a fájdalmamat veletek, főleg azért, mert valami elképesztő történt!

Tavaly nyár óta nem érzek igazi lelkesedést egy könyvvel kapcsolatban, és bár a régi kedvenceim sorra fel és fellángolnak, egyáltalán nem visel meg, ha egy sorozatot kényszerpihenőre küldök. Pont ezen okokból ritkán, igen ritkán vágyom valamire olyan erősen, mint azelőtt, a birtoklási vágyam is alább hagyott, és még Rick Riordant is képes vagyok hónapokon át pihentetni. Nem feltétlen azért, hogy húzzam az időt, hanem mert eszembe sem jut, erre tegnap éjszaka a Térség-sorozat második kötetével elmondtam. Nem tudom honnan jött, nem tudom mi váltotta ki, csak egyszerűen ott volt.
Egy zseniális párbeszéd bontakozott ki a fejemben, és azzal az érzéssel keltem, hogy muszáj, egyszerűen csak muszáj olvasnom. Mert ez briliáns! Nos, még csak tíz oldalra volt lehetőségem, és egyenlőre nem történt meg az a beszélgetés, amire várok, de bizakodó vagyok, mert jól kezdődött.




A szeme kéken izzott, mintha tűz égett volna a fejében.
A üveg felé nyúlt, Mei pedig sikoltozni kezdett. 

James S. A. Corey: Kalibán háborúja



2015. március 24., kedd

Teaser kedd #137 - retró #13


Hazafelé kontrollálatlanul ásítoztam az utcán. Ilyen nem esett meg velem szerintem gyerekkorom óta, és miközben ez bevillant, felrémlett az egyik kedvenc mesém is.
Nem is szaporítom tovább a szót, mert jelenleg erősen koncentrálok arra, hogy ne fejeljem meg a klaviatúrát.


Szegény tojás fölsikolt: Istenkém, jaj, ez mi volt?!
De sírnia sincs idő, máris dagad, máris nő,
alul-felül domborodik, elől hátul dudorodik,
gömbölyödik, dagadozik, tágul, terjeng, magasodik, 
csupa merő duzzadás - égig ér már a tojás -,
s addig püffed, addig puffad, hogy a végén durr, kipukkad!

László-Bencsik Sándor: Mesejáró Rebeka és Tengerjáró Tóbiás

2015. március 17., kedd

Teaser kedd #136


Heathcliff kalandjaival szerencsésen végeztem. Jó, néha érvágás közeli állapotba kerültem, és készséggel elismerem, talán nem a legmegfelelőbb időben ragadtam meg, de összességében azért tetszett. Tudom, ez egy kicsit furán hangzik, de van az úgy, hogy az utálat és a szeretet között himbálózol félúton, és az aktuális érzéseid aszerint változnak, épp milyen hangulatban vagy.

Így aztán lehet, néhány nap után nem erre billen majd a mérleg áruló nyelve, de most szeretem. Azért nem annyira, mint az eheti könyvemet, amire oly rég vártam, és amit erővel kerültem ki angolul. Szerencsére már nem kell megtartóztatnom magam. Akár élvezkedhetnék is, mégis behúztam a féket. Valahogy ebből a sorozatból nagyon hamar kifogyok. A lapok csak úgy elillannak, észrevétlen, és huss... szomorú bloggerként várhatok a következőre. Nincs igazság!



Sarah felém fordul, szeme tágra nyílik a hirtelen támadt szenvedélytől, az arca eltökélten megfeszül... már láttam ezt a pillantást, jól ismerem. Akkor néz így rám, amikor pillanatokon belül közli, hogy veszélyes dologra készül. 

Pittacus Lore: Hetedik bosszúja

2015. március 14., szombat

A szürke ötven árnyalata - film

Már szinte látom, ahogyan több ismerősöm addig vonja felfelé a szemöldökét, míg keresztül nem ugrik a  feje búbján, majd levegőért kapkodva, hitetlenkedve mered rám, de kövezzetek meg érte, nekem ez egészen tetszett. Minden filmfeldolgozást a könyvhöz kell viszonyítani, és most azon ritka esettel állunk szemben, amikor a film jobb lett, mint az alapot adó könyv. Ó, nem, még így sem lett mestermű, mégis kihozták belőle a maximumot – szerintem ugyanis nincs több a sztoriban.

Ana beteg barátnője helyett készít interjút a dúsgazdag, szemtelenül fiatal és elképesztően jóképű Christian Grey-jel. Nem halad minden a tervek szerint, de a visszahúzódó bölcsészlány hamarosan azt veszi észre, hogy fülig szerelmes. A vonzalom kölcsönös, már szólhatna is az ásó-kapa-nagyharang, csakhogy élete párjával valami nagyon nem stimmel.

E. L. James könyve, a valamikori Twilight fanfiction egy meglehetősen elcsépelt alaphelyzetet (gazdag pasi, szegény lányka, viharos szerelmi kaland) dolgoz fel, ezért aztán, ha néhány szituáció ismerősnek tűnik, senki se kapjon a szívéhez, ezt minimum egyszer, de inkább többször valaki már megírta. És mielőtt bárki félreértené, nincs ezzel semmi baj. Nagy rajongói bázissal rendelkeznek a romantikus, avagy annak titulált regények, azonban a film teljesen más műfaj. Összevetve az alapművel, kimaradt belőle az összes belső monológ, a szex-jelenetek nagy része, hála az égnek az ominózus fürdőszobai is (nem, ezt nem fogom kifejteni, aki olvasta, legyen vele boldog, akinél meg kimaradt, ne akarja tudni…), eltűnt csaknem az összes nevetséges káromkodás, és tulajdonképpen csak egy kicsit furcsácska pszichotikus szerelmi dráma maradt. Láttunk már ilyet, ott volt például az 1986-ban Kim Basinger és Mickey Rourke főszereplésével készült romantikus regényfeldolgozás, a 9 és 1/2 hét is. Amit különben olvastam, csak voltam vagy tizenhárom, és komolyan nem sokra emlékszem azt leszámítva, hogy volt valami hajkefe, amivel ugye… Na de hagyjuk is!

Azt gyanítom, a kritikusok, mint  a könyv esetében, most is két táborra oszlottak: akik nem olvasták a könyvet, de kötelezően elküldte őket a gonosz szerkesztőjük, avagy elcibálta őket a barátnőjük, és akik olvasták, szerették és azt is várták vissza. A magam részéről olvastam, különösen nem rajongtam érte, voltak benne érdekes pillanatok, amikkel senki sem foglalkozott, és amikor az értékelésemet írtam, leragadtam ezeknél az eleméknél. Így aztán nem is időztem el azon, hogy milyen botrányosan rosszul megírt darab. Na de a filmen ez nem látszik, pedig a forgatókönyv nem írt felül nagyjából semmit – legalábbis igen csekély, szinte észrevétlen mértékben változtattak bármin is –, viszont brutálisan meghúzták, ami nagyon jót tett neki.

Különben azon érdemes lenne elgondolkodni, más, nagyszerű könyveket miért nem sikerül így feldolgozni. Miért nem elég azokból sem csak kivágni részeket, miért kell átírni, de ez egy másik történet. Mint ahogy az is, hogy a film első negyven perce kissé sutácska. Ez persze nem a készítők hibája, egyszerűen az alap rossz, szóval ahhoz képest még kimondottan jó is lett. A kihagyások miatt nem feltétlen érthető a hősök belső vívódása, de a megjelenítés tökéletes, elhiszem, hogy Ana egy ártatlan, de fülig szerelmes, ezért pedig őrültségekre is kész bölcsész lány, Gray pedig egy veszélyes csábító, és a legsebzettebb rosszfiú. Elhiszem, mert valami csoda folytán jól sikerült a casting.

Emlékszem, hogy amikor híre jött a feldolgozásnak, majd a felkért szereplők sorra dobták vissza a forgatókönyvet, arra gondoltam: nincs épeszű ember, aki ezt elvállalja! Erre jött a kis Dakota Johnson, aki ezerszer hitelesebben harapdálja a száját, mint azt Kristen Stewart valaha is tette, és Jamie Dornan – aki különben egészen kitűnő sorozatgyilkost alakított a Hajszában, és jobb Edward lett, mint Robert Pattinson. Miért? – kérdeztem magamtól, de most már tudom.

És ha már szóba került a megvalósítás, voltak pletykák pornószínészek bevonásáról, de annyira meghúzták a sikamlós részeket, hogy nem igazán lehetett szükség rájuk. Láttunk néhány mell- vagy fenékvillantást, némi fanszőrt sejtettünk, de ennyi. Tisztára a 9 és 1/2 hét, ami akkor beütött a két főszereplőnek. Ezért adott a kérdés: miért ne sikerülhetne a mi sztárjainknak? Dakota máris több filmben látható idén, mint amennyiben az elmúlt két évben összesen (különösen a Black Mass keltette fel a figyelmemet  Benedict Cumberbatch és Johnny Depp szerepelésével), és Dornantól a  The 9th Life of Louis Drax is egészen biztató. Talán nem ragadnak meg a szürke szintjén.

A filmet keretbe fogja egyetlen, ismételt jelenet, ami bár kicsit esetlen az elején, nagyon sokat mond a végén. És én ezt szerettem, sőt, most kapaszkodjon meg mindenki, a már készülő második részt is meg fogom tekinteni. Először is elképesztett a támogató karakterek zseniális válogatása, ahogyan az is, hogy jó néhányan erősen hasonlítanak Alkonyat-béli alteregójukra. Emellett pedig erősen foglalkoztat valami: vajon ki fogja játszani Mrs. Robinsont? Ha a készítőknek van egy csöpp humorérzékük, akkor Kim Basingert kérik fel, és ha ő sem szenved eme tulajdonságban hiányt, el is vállalja. Egy ilyen felállást rendkívüli módon imádnék.

Nem állítom, hogy életem legjobb filmje volt, mégis sokkal, de sokkal jobb volt annál, mint amire számítottam.

7/10



Az írás az ekultura.hu részét képezi

2015. március 10., kedd

Teaser kedd #135


A krimim épp kezdett érdekelni, és mégis, valami belsőkényszer hatására félretettem. Kis olvasási, meg mindenféle válságban leledztem a múlthéten, ezért arra gondoltam, nem olvasok. Majd meg arra: még sem illjék, hogy én nem forgassak semmit kötve! Ezért abban bízva, egy más irány majd felráz, lekaptam valamit a polcról. 

Hát, öööö... Mellé nem nyúltam, érdekel is, meg jól is haladok vele, de csak a huszadik oldalon jöttem rá, mit martam el vaktában. Rég készülök rá, hiszen filmen már megvolt, csak olvasni nem olvastam. A hangulatomhoz annyira nem passzolt, de bánja kánya, csak lesz valahogy!



Gimmerton harangjai szóltak még; a megáradt patak zúgása felhallatszott a völgyből, és kellemesen simogatta fülünket, pótolva a nyári lomb zizegését, mely elnyomja a víz zenéjét Thrushcross Grange körül, mihelyt felöltik díszüket a fák. Szelesdombon mindig ezt a zúgást hallottuk csendes napon, nagy olvadások vagy záporok után. 

Emily Brontë: Üvöltő szelek 

2015. március 8., vasárnap

Játék kontra élet (Variálós vasárnap #31)

A lehetőségeink,  akár a tűrőképességünk végesek. Csakhogy az, kinél és hol húzódik meg ez a határ, már teljesen különböző. Hogy mitől függ? Alighanem mindentől. Hogy hol és milyen körülmények közé születtünk, milyen mintát hozunk otthonról, a szüleink mire tanítottak, hány évesek vagyunk, milyen a fizikai állóképességünk, van-e velünk született rendellenességünk, esetleg pszichológiai zavarunk. Nem mindegy a nemünk és a felekezeti hovatartozásunk sem, sem a munka, amit végzünk, vagy a hobbink, amit élvezünk. Minden tulajdonság egyedi képet rajzol egy emberről, vagy inkább minden érző lényről.  
És miközben a valóság erős öklével döngeti az ajtónkat, jóleső érzéssel bújunk meg a sötétben valamivel, ami álomba ringat, valamivel, amit élvezünk. Lehet ez egy jó könyv, videojáték, film vagy társasjáték, ami azt a célt szolgálják, hogy kiszakadj kicsit a mindennapokból.

És persze minden tulajdonsággal felvértezve ítélkezünk, mert így kényelmes, és mert ekként nem kell szembenéznünk a saját hibáinkkal. Másra bélyeget sütni a legkönnyebb. Ő tehet róla, az ő hibája, ő kérte. Miért nem tesz ellene? Miért nem költözik vagy menekül el? Könnyebb hibáztatni az áldozatot, hiszen a viktimológia is azt tanítja nekünk, miként válik valaki célponttá - ami tévedés, valójában  ez a tudományág az elkövető és az áldozat közötti kapcsolat felkutatásával foglalkozik. Mi pedig azt hisszük, csak az válhat célponttá, aki "tehet" róla. Kihívóan öltözik, gyenge, elszigetelt. Az most mindegy, hogy ez nem feltétlen igaz, és az is, hogy ha én combig sliccel szoknyát veszek fel sincs senkinek joga megerőszakolni. A statisztikák szerint sok gyereket erőszakolnak meg akár pókemberes pizsamában, és ha nyakig felgombolkozik sem kerülheti el senki a sorsát, ha már valaki kinézte. Indiában szinte percenként erőszakolnak meg nőket, pedig a szárik nem combközépig érnek, és a csadorban öltözött nők becsületét sem óvja meg semmi.

Mindenkivel megesett már, hogy valami nem az volt, mint első gondolta, de aligha lepődött meg annyira, mint tavaly egy új videojáték bemutatójának a nézői. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy bár véresnek meglehetősen véres a bemutató, mégsem fantasy, sőt, sokkal inkább valóságos.

A történet szerint az egybegyűltek egy előzetest láthatnak Elika menekülése nevű játékból. Pont úgy kezdődik, ahogy az elvárható hasonló esetben. A házigazda összefoglalja tömören az események, és ecseteli, mostanság mennyire népszerűek ezek a típusú játékok. 
A közönség akkor lepődik meg először, mikor kiderül, egy hét éves kislány bőrébe fognak bújni, és csak rajtuk múlik, hogy túl éli-e a háborús helyzetet, miközben többek között éhezik. 




Mire odaér, hogy az Elika egyik testére meghal, miközben őt védi, a másikat pedig megsebzi egy golyó, nem is beszélve a kolerában haldokló édesanyjukról, már sugdos a terem.
- Velem vagytok még? - kérdezi.
- Nem, már rég elvesztettél - érkezik a felelet.
A lány megszökik és eljut a menekült táborba, ahol nincs élelem, víz, eszközök, sem senki, aki segíthetne, viszont betegségek igen. A hétéves lány pedig eldöntheti mit választ, prostituáltnak áll, hogy etetni tudja a kistestvérét, vagy éhen halnak. Te hogy döntenél? Ezen a ponton néhányan már elhagyják a termet.

A dél-szudáni helyzet sokak gyomrát felfogadta, hiszen ami túlzásnak tűnik egy videóban valahol csak egy átlagos nap. Sokan azt sem veszik észre, ami a szomszédjukban zajlik, és akkor is elfordítják a fejüket, ha a családjukban történik valami, de a határainktól messzebb már végkép ritkán tekintünk, erre jön az UNICEF, és rábök egy térségre, ahol nincs választásod, mert oda születtél.
A valóság sokkal sokkolóbb a kreatív írók által megálmodott forgatókönyveknél, mégpedig azért, mert semmi sem olyan változatos, mint az ember, aki erőszakra készül. Nagyon fantáziadúsak vagyunk a saját igényeink kielégítésében, de borzadva takarjuk el szemünket másé láttán.

Én magam is nézek thrillereket, mert szeretek borzongani, és mert szükségem van arra, hogy miután tövig rágtam a körmöm, valamint percenként felugráltam a székből, biztosan tudjam, a világ egyensúlyban van. Mindenki, aki árthatna nekem meglakol. És persze fogalmam sincs, mihez kezdenék akkor, ha egy könyves találkozón nekem vetítenének, ráadásul teljesen váratlanul valami hasonlót. A való életben egyáltalán nem bírom az erőszakot, nem pártolom vagy szentesítem semmilyen formáját, kezelni is képtelen vagyok, mégis szeretném azt hinni, legalább nem dugom homokba a fejem.

Hálát érzek mindenért, amit átélhettem, azokért a rossz dolgokért is, amik akkor mérhetetlen fájdalmat okoztak, mert most elmondhatom, szerencsés vagyok, pusztán azért, mert ide születtem.
Azt nem tudom, hogy a vetítés egy pontján elhagynám-e a teremet, de egy biztos, azok, akik akkor maradtak, megtanultak valamit saját magukkal kapcsolatban. Te hogy döntenél?


2015. március 3., kedd

Teaser kedd #134 - retró #12













Eredetileg úgy terveztem, hogy ma végre elcsattogok a soron következő Pittacus Lore kötetemért, a Hetedik bosszújáért, és édesen egymásra találunk. Csakhogy munka után valahogy nem volt kedven csámborogni, szépen sütött a nap, és mire észbe kaptam már haza is sétáltam. Így maradt nekem a múltheti krimi, csak nincs energiám angolul olvasni - hiába kezdett épp nagyon érdekes lenni. Az igazat megvallva egyáltalán nincs kedvem olvasni, tehát mi következik ebből? Retró rovat!

A most következő könyvet 399,- forintért vettem legalább nyolc éve, vagy még régebben egy CBA-ban. Az eredeti ára 3480,- volt, mert az Ulpius már akkor is erősen túlárazta a könyveit... Nem igazán tudtam, hogy érdekel-e, de volt a kusza borítójában valami. Valami, ami ott tartott a szemem. Aztán arra gondoltam, ennél sokkal több pénzt is dobtam már ki pocsék könyvre, így hazavittem.
Hogy az akkori hangulatom, vagy magam vagyok érte a felelős, nem tudom, de szinte egy szuszra olvastam el,  és hirtelen én is megakartam tanulni flamencogitáron játszani. Persze ez azóta sem következett be, de a könyvbe fektetett pénzem bizony megtérült.




Az ember gyakran felhagy azzal, amit úgyszólván csinálni szeretne, mert hiányzik belőle a bátorság, hogy megtegye, amit valójában akar. Évekig éltem Olaszországban, mert Spanyolországba vágytam.

Jason Webster: Duende

2015. március 2., hétfő

Kéjlak

Néha csak úgy, minden ok nélkül, megnézek egy filmet. Előfordul, hogy valamelyik színész miatt érzem az erős késztetést, és az is, hogy egyáltalán nem csigáznak fel a szereplők, az alapötlet mégis megfog. A Kéjlak ebből nagyjából minden kategóriának megfelelt: nem tudtam róla semmit, de a címe, mi más, elkapta a szemem, aztán a plakáton kiszúrtam Karl Urbant, végezetül megnéztem az előzetest, és úgy éreztem, éppen itt az ideje egy jó kis thrillernek.

Az öt régi barát, csak hogy elkerülje az árulkodó pénzforgalmat, hotelszámlákat, közös lakást tart fenn. Igazi legénylakást, ahol nem éri őket utol mindent látó feleségeik szeme, és ahova felvihetik az aktuális szeretőiket. Hogy ki és miért megy bele, szinte mindegy is, mind megkapják azt, amit remélni vágynak, egyesek még többet is, a szabályok pedig igen egyszerűek. Szinte észrevétlenül válik napi rutinná a kéjlak használata, ám a férfi-paradicsomban váratlanul viharfellegek gyűlnek, amikor egy ismeretlen, de tökéletesen halott nőt találnak a közös ágyukban.

A 2008-as belga krimi feldolgozása – amit akkoriban egyszerűen csak Loftnak hívtak, névelő nélkül –, nem sokat késett. Már 2011-ben eladták a feldolgozáshoz szükséges jogokat, de meglehetősen szokatlan módon a rendező és a forgatókönyvíró (Wesley Strick átírásaival) is azonos. Arról nem beszélve, a producereknél is találhatunk némi átfedést, de ami mindenen túltesz, hogy Matthias Schoenaerts mindkét feldolgozásban eljátszhatta egyazon karaktert.

Nem láttam az eredeti filmet, de mindenhol azt olvastam róla, hogy zseniális az ötlet, valami mégis hiányzik, magyarul, dacára a kitűnő lehetőségeknek, a készítők elbuktak a megvalósítás rögös útján. Senki sem érti, mikor és hol történt, de váratlanul már nem élt, lüktetett a sztori. Ezért arra gondoltam, mivel az eredeti gárda pátyolgatja az új produkciót is, arra használják fel ezt az új lehetőséget, hogy kiküszöböljék a hibákat – sajnos azt már nem állíthatom, hogy túl fényes eredménnyel jártak.

A történet több idősíkon játszódik egyszerre: azon a reggel, amikor felfedezik a hullát; a jelenben, amikor gőzerővel folyik a rendőrségi kihallgatás, és különböző múltbeli síkokon, csak hogy mindenki számára összeálljon a történet háttere. Ez különösen fontos szál, hiszen ebből jövünk rá, hogy sokan nem azok, akiknek gondoltuk őket. És máris van itt némi furcsaság: ha a szálak közül összevetünk kettőt, jól működnek együtt – például a múlt és a reggeli történetek, vagy ez utóbbi és a kihallgatások szuperek, de együtt a három… Hát nem annyira. Szétszabdalja a figyelmet, megzavar a koncentrálásban, szóval kizökkent a filmből.

A színészekre viszont nem lehet egy rossz szavam sem, Karl Urban nem az a kimondott drámai színész, viszont a karakterét tökéletesen uralta. James Marsden a szívem csücske az X-men óta, Eric Stonestreet szókimondó, tapintatlan, mondjuk ki, igazi sudribunkó alakítása is kiváltotta belőlem a szükséges érzelmeket. Bár Wentworth Miller nem igazán brillírozott A szökés óta, ezután talán mégis kaphat néhány jobb szerepet, no és Matthias Schoenaertsről is zokszó nélkül elhiszem, hogy ő a zűrös és erőszakos testvér. A női szereplőink, legalábbis a feleségek, egyszerűen elképesztőek, még ha epizodisták is, tehát nem, nem várhattunk ennél többet tőlük, és mégis! Miközben ez egy tipikus, férfiközpontú, ironikus viccekkel átszőtt darab – kimondottan szórakoztató –, és szépen játszik a feszültséggel is, mégsem tudom leplezni a csalódottságomat.

Ebben a sztoriban szimplán csak nem volt több. Ugyanazt érzem, mint amit az eredeti filmmel kapcsolatban sorolnak a kritikusok: ez egy nagyon jó sztori, érdekes, izgalmas, feszültséggel teli, valahol valami mégis elcsúszott. A film végén egymást követik a nagy fordulatok, amik nem leptek meg különösebben, és ha nem is találtam ki mindegyiket, addigra már rég elvesztette a figyelmemet Erik Van Looy remeke. Most már mindenképpen meg kell néznem az eredeti darabot, de jelenleg csak arra tudok gondolni, hogy ha lecserélik a rendezőt, és nemcsak amerikanizálják kissé a forgatókönyvet, hanem a főbb elemeket meghagyva átírják azt, mennyivel nagyobbat szólhatott volna. Annyi lehetőség volt a sztoriban, annyi kihasználatlan esély. Talán majd harmadjára…

7/10



Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi.