2015. január 31., szombat

Joker - film



Rendező: Simon West
Kategória: akció-dráma, akció
Hossz: 92 perc
Szereplők: Jason Statham, Dominik García-Lorido, Michael Angarano, Stanley Tucci
Eredeti cím: Wild Card
Forgatókönyvíró: William Goldman
Operatőr: Shelly Johnson
Producer: Steve Chasman
 

Két olyan dolog hangzott el az általam látott első trailerben, ami egyértelművé tette, hogy ezt bizony látnom kell: Jason Statham,majd ezután közvetlenül: a Feláldozhatók 2. és a Fegyencjárat rendezőjétől. Most komolyan, létezik olyan akciófilm-rajongó, akinek ettől nem indul meg a nyálelválasztása?!

Nick mindenre képes testőrként tengeti életét Las Vegasban. Állása, ha nem is a legjövedelmezőbb, állandó bevételt, és széles ismeretséget jelent számra. Érdekes jellem, de fő jellemzői, hogy a város rabja, játékfüggő és bárkit kicsinál akármivel. Amikor Holly bosszúszomjasan a segítségét kéri, először igyekszik kibújni a feladat alól, de egy maffiafőnök kisfia és a barátság között egyértelmű, mi a racionális, jobban mondva az egyetlen választás.

Én egy nagyon egyszerű tömegfogyasztó vagyok, nagyon egyszerű igényekkel. Azaz tömegben fogyasztom a filmeket, és nagyjából mindegy, milyeneket. Jöhet dráma, akció, vígjáték, krimi, thriller, sci-fi, meg ami még van, de amikor fáradt vagyok, akkor semmi sem esik annyira jól, mint egy akciófilm. A tartalomból, az előzetesből arra következtettem, hogy ez egy színtiszta hirigelő darab lesz, de tulajdonképpen nem az.

A drámai jelző nem véletlen, Nick, mint minden „normális” függő, szét van kicsit csúszva, szürreális elképzelései vannak, tévképzetek, de ez még nem zárja ki azt, hogy a munkájában tökéletes legyen. Ez csak azért fontos, mert amíg nem rendeztem magamban ezt az egyszerű tényt, zavarosnak éreztem a sztorit, aminek az átlátásához – legyünk őszinték – nem szükséges diploma; megírni sem tarthatott fél óránál tovább, no de nem ezért szeretjük a műfajt. Ami kellemes meglepetést, és határozott pluszt jelentett, az a szokatlan megoldás, ahogyan a drámai részeket fantasztikus akciójelenetek, és sziporkázóan fanyar humor köti össze. A film végig hullámzik, alapvetően kicsit lassan csordogál a sztori, aztán jön egy kis akció, megint csordogál, és megint százra ugrik. Rendszerint kedvelem ezt a fajta kettőséget, és most sem alakult másként.

Jason Statham nem hozott se többet, se kevesebbet, mint amit megszoktunk tőle. Talán most egy hajszálnyival nagyobb teret kapott a színészmesterség: határozottan nem egy Orson Welles, azért csak megugorja a kötelezőt. A Blöffben például klasszisokkal jobb volt, de látni őt akció közben még mindig az egyik legjobb dolog ebben az iparágban. Michael Angarano Cyrus szerepében a tipikus támogató karakter, akinek a történet szempontjából talán nincs nagy jelentősége, de édes, szállítja a poénokat, és tulajdonképpen ellensúlyozza az erőszakos világot. Dominik García-Lorido Hollyja azonban csalódást keltett, bár nem kizárt, hogy csak a karakterét nem kedveltem. Ő a gyufa, ami feltüzeli az eseményeket, és miközben pontosan érthetőek az indokai, egy igazi manipulatív alkat. Ha áldozatként nézem, mert mégiscsak az lenne, a legnagyobb problémám a hiteltelenségével volt.  Stanley Tucci viszont most is sziporkázó, még akkor is, ha a szerepe nyúlfarknyi, és alig öt percre tűnik fel. Azért írhattak volna neki még minimum tíz sort.

Készségesen elismerem, hogy nagy valószínűséggel nem szavazom meg az év akciófilmjének, mindent összevetve mégis érdemes volt megnézni. Ha pedig megkérdeznétek tőlem, miért, két dolgot emelnék ki. Egy, Statham most is zseniális, és szeretjük – rendben, én szeretem – amikor úgy igazán odacsap; és kettő, tanultam valami újat a vajazó kés és a kanál használatáról is. No meg a bonusz ráadás: a film zenéjét ezúttal is mesterien válogatták össze, de én még sosem hallottam csontokat ropogni egy karácsonyi dal alatt. Komolyan mondom, már csak ezért megérte. Annyira bizarr, annyira szokatlan, imádtam. Úgyhogy most meg kell néznem még egyszer.

8/10



A bejegyzés az ekultura.hu részét képezi

2015. január 27., kedd

Teaser kedd #129 - retró #11


Rólam köztudott, hogy bár imádom az ifjúsági irodalmat, kimondottan lányokat célzó darabokat nemigen forgatok. Persze itt erős a feltételes mód, mert azért van néhány kedvencem. Például A végzet ereklyéi sorozat első három részét kimondottan szeretem. A negyediket, és a spin-offot nem. Annyira nem, hogy bár mindkettőben belekezdem, az első részek után nem folytattam egyiket sem. Gyengék voltak.
Tehát nem is az irányzattal, mint inkább a sablonossággal, erőszakos pénzkihúzó manőverekkel van bajom, és persze nem is én vagyok a célcsoport. Bár azt hiszem, már gyerekként sem voltam az. Miközben a fiús YA-kat nagyon élvezem, a másik oldalt igyekszem nagy ívben ki-, és elkerülni, de azért néha én is megbotlom.

Ne tessék megkövezni, de ugye elkezdtem a Szent Johanna gimit, és bár az első rész után még erős volt a késztetés, azt hiszem, a második után végleg leálltam, nem igazán teremtettünk egymásnak. Itt van még a Virals, ami viszont mindennel együtt érdekel, idővel újra egymásra találunk majd. Nos, még van egy sorozat, ami öt részből áll, és amiből még csak a harmadiknál tartok. Hogy több mint egy év alatt nem volt időm befejezni, az nem jelent semmit, mert alkalomadtán be fogom, de általában nem hiányzik.
Ennek ellenére határozottan a jobbak közül való. Aztán nem is oly rég megvilágosodtam, hogy a SZJG-t, meg a Hívószám 1-800 sorozatot is egyszerre kezdtem el, mégpedig akkor, mikor elég durván lebetegedtem és itthon voltam olyan két hetet. Ha jól számolom, ennek már vagy két éve. Legalább!
Utána nevetve és visítva vontam le a következtetést, lázasan hajlamos vagyok csacskaságokra.


Mr. Goodhart letette a kagylót, majd elővett néhány papírzsebkendőt, amit azoknak a balfácánoknak tart a fiókjában, akik naphosszat a szerencsétlen családi életük meg más effélék miatt siránkoznak neki. Én is ilyen balfácán vagyok, gondoltam, és nagyot trombitáltam a zsebkendőbe.

Jenny Carroll (Meg Cabot álneve): Tudom, hol vagy! 

2015. január 25., vasárnap

Álmodozni szabad (Variálós vasárnap #30)












Nem is olyan rég beszélgetünk egy barátommal arról, néha milyen kellemetlen helyzetbe kerülünk, pusztán csak azért, mert a velünk szemben lévő ember más, mint mi. Gyerekként ugyanis nem készítettek fel arra a helyzetre, amikor a beszélgetőpartnerünk siket, vak, rokkant, szellemi fogyatékos, vagy akármilyen szempontból enyhén sérült. 
A legtöbben nem találkoztunk olyan emberekkel, akiket bármi is a felsoroltak közül érintett volna, és sokszor akaratunkon kívül vagyunk tapintatlanok, mert egyszerűen nem tudunk normálisan reagálni.

Gyakran elfeledkezünk a lényegről, nevezetesen, hogy akivel diskurálunk, szintén ember. Nehéz szembenézni a szituációval, talán mert kellemetlenül érint, és arra gondolunk, csak nehogy olyat mondjak, amivel megbánthatom a másikat. És ezzel persze megbántunk másokat.

Néhány éve, pontosan 2012 nyarán összefutottam egy paralimpikonunkkal. Mindketten a vonatra vártunk, én a padon, ő a kerekesszékeben ülve. Az édesanyám akkor robbant le, nem tudott menni, felkelni sem, ami azt illeti, és rendkívül el volt keseredve. Arról beszélt, hogy ha lebénul, azt nem fogja tudni elviselni, és az akkori gondolatai nagyon nyomasztóan hatottak rám. Nem volt kivel megosztanom, senkit nem akartam elkedvteleníteni, és erre ott termett a semmiből egy nő, egy úszó, aki nem adta fel az életét. Aki képes volt folytatni, és azon kaptam magam, hogy ömlik belőlem a szó.
Utólag persze arra gondoltam, milyen tapintatlan voltam, amiért lerohantam, és arról meséltem neki, hogy valaki nem képes elfogadni annak a gondolatát, ami számára normális. De most már úgy érzem, mégis kitől kérhettem volna tanácsot, ha nem attól, aki ennyire ismeri ezt az életet? Találkoztam egy pozitív példával, aki talán inspirálhatja a családomat, ha rosszra fordulnak a dolgok. A lehető legjobb pillanatban sodorta az élet az utamba. A lehető legjobbkor.

Persze nem igazán válogattam meg a szavaimat, talán mégis megbántottam a beszélgetőtársamat, aki ennek ellenére üde színfoltja volt a napomnak, és akire azóta is nagyon sokat gondolok. Amit mégis szégyellek az az, hogy nem mutatkoztam be és az ő nevét sem kérdeztem meg - még akkor sem, amikor már arról beszélgetünk, milyen eredményre számít a néhány hét múlva esedékes Paralimpián, hogy vajon miért kell Paralimpiának hívni a rendezvényt, miért nem futhat Olimpia név alatt, és milyen kevés támogatást kapnak  - ha kapnak egyáltalán - az államtól, összevetve az olimpikonokkal.
Ettől valóban úgy tűnik, mintha csak kihasználtam volna a szituációt, amiben talán van is némi igazság, legalábbis a beszélgetés elején, de egy olyan nagyszerű nőt ismertem meg a személyében, akivel nagyon boldogan találkoztam volna máskor is.


Azt hiszem, ő hozzá volt szokva az ehhez hasonló helyzetekhez, de a részemről, akit nem neveltek udvariatlanságra, valami másról volt szó. Csak utólag jöttem rá, hogy zavarban voltam. Szellemi fogyatékos van a családunkban, gyengén látó az ismerősi körömben, de rokkant egy sem. Nem voltam felkészülve a helyzetre, pedig hát ugyanolyan ember, mint bármelyikünk. Értékes, a gondolatai lebilincselőek, az ahogy az életét éli az példaértékű, és mégis szerencsétlenkedtem.

Ez az emlék adta a létjogosultságát a lenti videónak, ami arra világít rá, hogy azért mert valaki vak, nem süket, azért mert valaki siket, nem jelenti, hogy vak is. Amit először észre kell vennünk, hogy emberek, és csak utána jöhet minden más.
Talán kevesen látják be, hogy egy vakvezető kutya folyamatosan dolgozik, és koncentrál a gazdájára. Mondhatni, szimbiózisban élnek, mert míg a kutya az emberre, az ember a kutyára figyel. Ha megzavarjuk őket, mindkettőjüknek bajt okozunk. És a sor végtelen, hiszen egy mankó, egy fehér bot, egy kerekesszék szükséges ahhoz, hogy a használójuk teljes életet élhessen. Kis túlzással ugyan, de intim kapcsolatban állnak az eszközeikkel, mert az szinte vagy ténylegesen is a testük része, egy végtagjuk. Valami, ami segíti az életüket. 



A Vakok Állami Intézete mellett dolgoztam tanuló koromban, és oda, nincs is ebben semmi meglepő, sok vak járt vásásrolni. Akadt, aki megkért, hogy a kosarát töltsem meg az adott holmikkal, mások pedig arra, hogy megfogva a könyökömet, vezessem őket körbe és csupán segítsek. Pontosan tudták, mit és merre találnak, csak hát nem tudták elolvasni a különböző csomagolásokat.  Volt olyan pillanat, mikor egyszerre két-három embernek is segítettem, és nem csak vásárolni, fizetni is. Az akkori pénzeken ugyanis nem volt Braille-írás - bár az újakról is gyorsan elkopnak.

Megbíztak bennem, és ezt kell szerintem szem előtt tartani, ha segíteni szeretnél valakinek, akkor értsd meg, hogy ő teljes bizalommal fogadja a közeledésünket, de ne segítsünk, ha azt nem igénylik. Sokszor előfordul, hogy odamegyek és megkérdezem, segíthetek-e. Ha azt mondja nem, akkor elköszönök, ha pedig igennel felel, a következő kérdésem, ha csak nem egyértelmű, hogy miben. Mert nem biztos, hogy a zebra mellett várakozó át szeretne menni az úton. Meglepően sok olyan történettel találkoztam már, amikor felsegítettek valakit a rossz buszra, vagy átkísérték az úton, miközben ő az ellenkező irányba tartott.
És persze illő bemutatkozni is. Csak a keresztnevemet szoktam mondani, de bevallom, amikor csak 3-4 lépésre megyünk, gyakran elmarad ez is, mert nincs rá idő. 

Némi odafigyeléssel elkerülhetőek a kellemetlen szituációk, ráadásul nevelhetjük a jövő generációját is körültekintőbben, így nem kerülnek majd olyan helyzetbe, mint én. Ha pedig minden jól alakul, nem építenek többé olyan alul-, felüljárót, ahova nem lehet le- vagy feljutni, de lesznek olyan épületet, ahová bárki képes belépni, köztéri táblák Braille-írással, hogy a vakok is tudják, merre járnak, és a talán a BKV-nál sem fordulhat majd rendszeresen elő, hogy nem megfelelő sorrendbe mondják be a megállók neveit, több lesz a lépcső nélküli járat, és a MÁV-nak sem kell előre bejelenteni a régi vonaton utazó kerekesszékeseket.
Hiszen álmodozni szabad, és folyton fejlődni, nyitottabbá válni is.

A félelmeink olyan történetek, amelyeket önmagunknak mesélünk #10 - az ügyvéd


 Nem maradt más megoldás. Ezért a tömeges hallgatásért nagy árat fizetne, márpedig erre nem hajlandó. Jelenleg minden nappal csak növelte a távolságot az igazság és a hazug hallgatás között. Úgy döntöttek, akármennyire kemény menet lesz, talán kihat majd az ügyvédi engedélyére is, felvállalja a konfliktust. Nincs értelme várni, a jövőbeli terveiket veszélyeztetheti ez a rendkívül kényes szituáció. Semmi sem tiltja, hogy olyan ügyben lássa el a védő szerepét, amiben tanúként hallgatták meg, mindenesetre nem szerencsés helyzet, aminek a takarásában kihátrálhat. Mert más dolog tanúként megjelenni, és megint más, ha a nyomozás akadályozása miatt megvádolják. 
 Jól ismerte Aylwardot, tudta, hogy észrevette a furcsaságokat, és azt is, nem tud velük mit kezdeni. Az agyában ott ülnek a piciny darabok, amik nem illeszkednek sehova. Csupán egy aprócska lökésre van szüksége, és máris összeáll a kép. Biztosra kellett mennie. Szívesség egy ügyvédkollégától, kis udvarlás a vendéglátó feleségének, a leggyengébb láncszemnek, és máris biztosra vehette a győzelmet. Vagy a bukást. Persze minden csak nézőpont kérdése. 
 Szinte látta maga előtt a pillanatot, amikor a nyomozó ráharapott a csalira, sokkoló lehetett a számára. Vagy nem. Végül is, mosolygott magában, ismerik egymást már néhány éve, és most felfelé tart a lifttel. Már csak néhány perc. 
 Elszakította tekintetét a kilátásról, amivel egyszerűen képtelen volt betelni, és visszafordult az íróasztalához, ahol precíz rend uralkodott. Néhány éve még nem a saját érdeme volt. Akkor azon típusú emberek közé tartozott, akik élvezték és igényelték maguk körül a rendet, de ennek fenntartásához nem sokban járultak hozzá. Próbált mindent visszatenni a helyére, nem szétdobálni a dolgait, csakhogy az, hogy próbált a legtöbb esetben nem volt elegendő. Most azonban olyan akkurátus, ami már-már kórosnak tartandó.
 Összeszorított öklére nézett és megpróbált lazítani. Még ha az arca merev és érzelemmentes is, a teste folyton árulkodik az átélt traumáról, ahogyan a rémálmai is. Valószínűtlen és érthetetlen ez a félelem, főleg, hogy ismeri a fogva tartóját, de nem dédelgetett magában ábrándokat, egyértelműen nem dolgozta fel az esetet, és talán soha nem is fogja. Lassan mégis felismerte, a legnagyobb gyengéje egyben az erőssége is. Rákényszerítette, hogy máshogy tekintsen maga körül a világra, és lehetővé tette, hogy a jövőben valami egészen mással, valami sokkal élvezetesebbel foglalkozzon.  
 De előbb a nyomozó van soron.

 Aylward feltűnésmentesen nézett körbe. Még sosem járt az irodájában, holott jól tudta, hol van. Mindenki tudta. Kényelmesen elhelyezkedett a hatalmas karosszékben, ujjai finoman, szinte észrevétlen simították meg a karfa borítását. Szeme óvatosan pásztázta a környezetét, egy pillanatra megakadt a kilátáson, aztán tovább siklott. Mindent észrevett, a neves fotóművészek képeit a falon, hogy nincs egyetlen festmény, hivalkodó diploma - mert az egy képkeretben a könyvespolcon csücsül, alig észrevehetően -, vagy hírességekkel közös kép, de még csak családi fotó sem. Szemre vette a könyvek gerincét, az egyszerű berendezést, és legvégén őt magát, ahogyan a vagyonokat érő asztala mögött ül, előtte szigorú rend, emblémás papírok, Montblanc tollak - bár  a kedvence nincs köztük -,és egy olyan kávéscsésze, amiből egy darab többe kerül, mint egy állami bérből élő rendőr havi fizetése. Végül újra körbenézett, hogy biztosan meggyőződjön róla, minden egyszerű és letisztult, a fotel sem bőr, de a pénzért kapható legjobb minőségű, ahogyan minden más is méregdrága.
 Látta, ahogy a nyomozó fejében mindez összeáll, hiszen ha valaki, akkor ő nagyon is jól ismerte a fényűzést. Temérdek pénzt örökölt, egy régi kastélyban lakik, saját sofőr fuvarozza, aki a rangja miatt természetesen megilleti. Noha  nem hivalkodik az örökölt vagyonával, de már rég nem érzi azt sem, hogy szégyellnie kellene. Saját bőrként viseli, úgy, ahogyan kevesen képes, és jóllehet hivalkodónak tarthatná az ő modern gazdagságát, a szeme mégis elismerően villant. Mert egy kevés pénzt ő is kapott a szüleitől, de ez a gazdagság, ez sosem volt a jó nevű, módos apjáé, aki még mindig görcsösen ragaszkodik a régimódi ügyvédi irodájához. Ezért is alapított külön céget.
 Vendége előhajolt, és magától érthető eleganciával felvette a saját csészéjét. A neveltetése védelmet nyújtott a legtöbb helyzetben, a munkája, amit szerelemből csinált, pedig a maradékban. Ezzel az öntudattal keverte meg a teáját, miközben a kanala véletlen sem koccant porcelánhoz.
  – Remélem ízlik   – szólalt meg percek óta először, amire a nyomozó finom félmosollyal válaszolt.
  – A Silver Tips még soha sem okozott csalódást.
 Már nem is csodálkozott azon, hogy a nyomozó felismerte a márkát. Bár azt mondják, a sok dohányzás eltompítja az ízlelőbimbókat, azért jól esett a ki nem mondott elismerés. Ha nem is a világ legdrágább teájáról van szó, azért előkelő helyen áll a sorban, és eddig senki, egy vendége sem tudta beazonosítani.
 – Nos, minek köszönhetem a szerencsét, nyomozó? Jelenleg, ha jól emlékszem, nincs olyan ügyfelem, aki az ön érdeklődésére számot tarthatna.
 – Azért ez erős csúsztatása a tényeknek, mindenesetre a jelenlétem oka nem érint harmadik felet. 
 Udvariasan beszélgetnek, mosolyognak, szép kerek mondatokban diskurálnak, miközben pontosan tudják, mire gondol a másik. Hiába, ezt a játékot így szokás játszani. Senki nem kiállt fel megelőzve a kérdést: Igen, én voltam! Bűnös vagyok! Terelnek, hárítanak, ködösítenek, nem ismernek be semmit, és miközben várják az alkalmas pillanatot, csak bájolognak. Épp úgy, mint két felettébb nyájas ember. Persze ez a jelző egyikőjükre sem igaz. Aylward ravasz vén róka, ismeri jól a dörgést, nem is számít könnyű győzelemre, ez az amit annyira kedvel benne. Mindig felkészült és harcra kész. Ha csupán rajta múlna, nem okozna csalódást, csakhogy kénytelen lesz. Sajnálatos módon lassan kifut az időből.
  – Tehát a személyes varázsom szólította ide, nyomozó? Igazán... megtisztelő.  – A futólag felfelé kunkorodó szájsarok és a hangszín pontosan sejtette, nincs ebben semmi megtisztelő. Nyíltan azonban nem akart gúnyos lenni. A vele szemben ülőnek sejtelme sincs arról, hogy megrendezték a jelenetet. Némi ellenállást csak ki kell fejtsen, de pont annyit, amennyi feltétlenül szükséges.   – Váratlan.
  – Az élet tele van meglepetésekkel. Vegyük például az ön esetét. Moore-ral látszólag semmi közös kapcsolatuk nincs, leszámítva az üzletit, mégis úgy tűnik, közösek az ismerőseik.
  – Nem hiszem, hogy ebben lenne bármi szokatlan. A védencem elismert üzletember, nem egy partnere az én ügyfelem is. Ha baráti kapcsolatot nem is ápolunk, törvényszerű, hogy időről időre összefussunk itt vagy ott.
  – Például partikon?
  – Például ott is.  – Bólintott, miközben kortyolt egyet a kávéjából.
  – Mikor "futottak össze" legutóbb? Természetesen véletlenül.
  – Véletlenül? Talán néhány hete.
  – Esetleg kettő?
 – Nem tudom, lehet. Mire célozgat, nyomozó?  – Aylward nem játszik szépen. Ez némileg csalódást okozott. Túl direktek a kérdései. Azt remélte, azért lesz néhány csörtéjük, mielőtt megtörten beismeri, hogy ismerte az áldozatot. Most úgy néz ki, kényeteken lesz mindent újratervezni.
  – Semmire  – felelte lassan, elgondolkodva.  – Tudja, van egy tanunk, aki szerint ott volt azon a bizonyos összejövetelen, ahol utoljára látták élve Monica Lewinskyt.
 Egyértelműen túl direkt. Mégis mit akar?
 – Nos –, kortyolt még egyet, csakhogy húzza az időt, – igen. Azt hiszem valóban így történt. 
A nyomozó apró csücsörítéssel bólintott, mint aki nem is számított másra. Visszatette a csészéjét az asztalra, majd kissé távolságtartó kifejezéssel az arcán ránézett. Láthatóan valahol egészen máshol járt.
  – Miért nem jelentkezett? – kérdezte sokára.
  – Mert nem tudtam róla. Nem követem figyelemmel az aktuális bűnügyeket. Vagyis pontosítok, amíg nincs benne érintettségem, addig nem. Önök sem kerestek meg.
  – És később? 
  – Moore felkért, hogy képviseljem, és őszintén megvallva, amíg nem olvastam a vizsgálati jegyzőkönyvet, eszembe sem jutott, hogy érintett lehetek.
 – Mi volt utána? Akkor miért nem jelentkezett?
 – Mert sértette volna az ügyfelem érdekeit. Természetesen nincs semmi takargatnivalóm, de nem szerettem volna ezzel húzni az időt. Az eljárás alatt nem képviselhetem megfelelően védencemet, pedig nagyon súlyos vádakkal illették.
 – Emberbaráti szeretetből kockáztatta az ügyvédi engedélyét? 
 – Inkább úgy fogalmaznék, kötelességtudatból, de lényegében igen.
 Aylward ismét elgondolkodni tetszett, majd váratlanul elmosolyodott és épp olyan élesen nézett rá, mint máskor.
 – Megtenné, hogy holnap reggel befárad vallomást tenni? 
 – Nem látom akadályát. 
 – Akkor ennyi volt. - Állt föl szinte váratlanul.  – Köszönöm a fantasztikus teát. Lélegzetelállító volt, ráadásul kitűnően készítették el.
 – Tolmácsolni fogom az elismerését. 

 Aylward oly sebesen távozott, ahogyan érkezett. Furcsa csendet és fanyar szájízt hagyott maga után. Nem így tervezte az egészet, ebben a helyzetben volt valami nagyon... bizarr. Megkapta, amit akart, mert az igaz, semmi sem tiltja, hogy olyan ügyben lássa el a védő szerepét, amiben tanúként hallgatták meg, mindenesetre nem szerencsés helyzet. És még ott van a nyomozás akadályozása is, amit a nyomozó még csak nem is említett...
 Úgyhogy igen, ő megkapta, amit akart, de ez igaz Aylwardra is? Ő vajon mit akart? Mert egészen biztosan nem ezért az értékelhetetlen néhány mondatért jött. Többször elkalandozott gondolatban, ami korábban nem volt rá jellemző. Mi változott? Azt biztosan nem tudja, hogy megrendezte a délelőtti jelenetet. Vagy mégis?   

2015. január 20., kedd

Teaser kedd #128


Kicsit könnyedebbre vettem a tempót. Eldöntöttem, hogy idén nem feszülök rá a heti egy könyvre, ahogy esik, úgy puffan. Valahogy a könyvek most nem játszanak oly nagy szerepet az életemben. Többször előfordult, hogy a munkahelyemen hagytam az aktuális kedvencet, és nem is sírtam utána. Olvasás helyett megnéztem egy filmet, szigorúan félig, aztán pedig elaludtam.  És nem volt lelkiismeret furdalásom miatta!

Ilyen fokú lázadáshoz nem szoktam én magam sem hozzá, ezért fogjuk fel úgy, épp a késői dackorszakomat élem. Tehát csak azért is kalandregényt választottam. Méghozzá rengeteg és fondorlatos összeesküvéssel, meneküléssel, pénzzel, politikával meg minden mással, ami hozzátartozik a műfajhoz.



A New York-i államügyész viszont azonnal minden résztvevőt arra szólított fel, hogy őrizzék meg a vacsorán kézzel teleírt jegyzetpapírjaikat, és mostantól tilos törölniük az e-mailjeiket.
De ez Görögországon már nem segített.

Frei Tamás: A bankár

2015. január 19., hétfő

Rick Riordan: The House of Hades (The Heroes of Olympus #4)

A harmadik kötet után rágtam a körmöm, hogy mikor jelenik meg az olcsóbb kiadás, de amikor megvettem, nem mertem belekezdeni. Nézegetem a könyvet szinte minden nap, és fogadkoztam, hogy majd holnap. Csakhogy az a holnap egyszerűen nem akart eljönni.
Erre több oka is volt:
1. a harmadik rész vége után már ellőre rettegtem;
2. az ötödik rész megfizethető kiadásban még odébb van.
Aztán egyszer csak meggondoltam magam, és ahogy ilyenkor lenni szokott, most is megbántam, hogy eddig vártam vele.

A csapat két részre szakadt, és bár nem tudnak egymásról semmit, mindenki egyként küzd a közös célért. Be kell zárniuk a halál kapuját, hogy a szörnyek, ha már egyszer megölték őket, maradjak halottak. Legalábbis az újjászületésükig. Az idő szorít, a két csapatnak egyszerre kell adott helyre érnie, és ahogyan mindig, most is az életük a tét.

2015. január 13., kedd

Teaser kedd #127


A múltheti könyvemből öt oldalt olvastam összesen. Képtelen voltam ráhangolódni, mert kiderült, mégsem vagyok alkalmas a bővített mondatokban való gondolkodásra. És mivel ez ezen a héten is hasonlóan alakul, Vámos Miklós pedig nem érdemli meg, hogy ide-oda pakoljam, fájó szívvel, de félretettem. Már nem is akarom, de tényleg! Jó, ez nem igaz, viszont nem vágyom görcsölni és bűntudatot érezni azért, mert a megúszós és könnyebb utat választom. Most erre futja.

Az eheti választottam meglepően sokat várt. Sokan az egekig magasztaltak, és belőlem ez, még ha vonzónak is találtam a témát, inkább ellenkezést váltott ki. Viszont az a tömeg, akik dicsérték, azt is írták, lehet rajta jókat nevetni. Nos, akkor ez az én könyvem. Nevetni akarok!
Ez a része sikerült, még akkor is, ha vannak problémáim On Sai könyvével. Ráadásul nem is kevés, de a mérleg nyelve hol ide, hol oda billen, és eddig egy könnyed, nem mély vagy bonyolult szórakoztató ponyvának bizonyult, apróbb huppanókkal.

 


Nincs jobb, mint pszichológust verni. Calderon úgy vélte, máris sokat tett a mentális egészségéért. 

On Sai: Calderon avagy hullajelölt kerestetik

2015. január 12., hétfő

Elrabolva 3., azaz Tak3n - röviden

Meglehetős izgalommal vártam a folytatást. Az első részt imádtam, a másodiknak elég sok baja volt, de még elment, a harmadikra pedig úgy készültem, mint egy piros betűs ünnepre, vagy még jobban is. A múlt hetem ugyanis több kivetnivalót is hagyott maga után. Mint kiderült, nem csak én voltam ezzel így, és bár nem sok pozitívumot hallottam róla, a társam határozott : Jó lesz és kész!  - véleménye befogta a számat. Reményt adott, és elhittem magam is, hogy van remény, hiszen muszáj, hogy jó legyen!

Nem tudom a többiek milyen filmet láttak, de nekem ez tetszett. Volt történetet, eleje és vége, keret, amire egy valamirevaló film épül. Jó, akció kevesebb volt benne, hiszen Liam Neeson csak túl van már a hatvanon. Cserében behoznak pár karaktert, akiket régebben csak kis ideig és/vagy távolról láttuk, valamit Forest Whitaker is tökéletesen hozta a tőle elvárható alakot. Mostanában szinte egyforma karaktereket kap, azonban ezek új bőrként illenek rá, nincs okunk panaszkodni.
A történet nem követi szorosan az első két részt, ki erre számít meglepődhet, de nem is baj. Új lapot kezdünk, magasabbra tettük a lécet. Érdekes és jó ez a vonulat.

Az akciójelenetek mindazonáltal szépek, dinamikusak, a filmben nyoma sincs mélypontnak. Már ma megnézném újra, még akkor is ha ezúttal is kapnék egy ismeretlen beszélgetőtársat, mint szombaton. Az ember nem duruzsol idegeneknek egy félhomályos moziban, inkább megtartja a véleményét, de velem ez is megesett szombaton. Fura mód nem dühített, mert a Tak3n bizony megérte.
Még akkor is, ha a végén azért volt egy-két apróság amin aztán felvontam a szemöldököm, akkora blődségnek tűntek, no de ezeket a filmeket mégsem az intellektuális nagyságukért szeretjük. Én legalábbis nem.

Jó társaság, finom kávé, klassz film, mást nem is kérhetek. Esetleg egy negyedik részt. És figyelembevétele a lehetőségeket a film végét, egy két érdekes szálat, erre esély mutatkozik.

9/10


2015. január 11., vasárnap

So far, so good (Variálós vasárnap #29)













Az idei első Variálós vasárnap kicsit könnyebb témákkal kezd. Főleg azért, mert az első hetem elképesztően fárasztó volt, nincs hangulatom még jobban búsongani. Az is tény, hogy néhanapján érdekes, máskor kimondottan fájdalmas témákat hozok, de véleményem szerint muszáj lazítani is.
Erre pedig tökéletesen alkalmasak a lenti videók, amiket tegnap éjszaka kaptam egy kedves barátomtól. Addigra ugyan már kiválasztottam a mai témámat - nem árulok el titkot vele, ha elmesélem, egy komoly gyűjteményem van olyan kisfilmekből, amik tökéletesen beleillenek a rovatba -, de szinte azonnal elnapoltam. Lesz még rájuk alkalom! No de ezek... Az egyik szórakoztató, a másik meg szimplán édes. És persze nem én lennék, ha nem gondolnám ezeket tovább.     

A szakértő című, magyar feliratot tartalmazó jelenet egy nagyon érdekes témát feszeget, az elemeivel mindazok találkoztak, akik életük során legalább egyszer részt vettek már ilyen-olyan üzleti megbeszélésen. Adott valami, amit mi várunk el, vagy nyújtani tudunk, és adott  a másik oldal, no meg az ő elképzelései. Ezek sokszor köszönő viszonyban sincsenek egymással, és az ember néha komolyan úgy érzi, hogy valamiféle alkonyzónába került, ahonnan nincs kiút. Beszéljük körbe-körbe a nagy semmit, nem jutunk előbbre, nem születik érdemi döntés, és a végén gyakran előfordul, hogy az a személy, aki ért a területéhez, arcát a kezébe temetve arra gondol: Miért nem mentem kéményseprőnek?!

A munkát elvállaljuk - elvégre szakértők lennénk, vagy mi a szösz - , megcsináljuk a legjobb tudásunk szerint és igyekszünk a kívánságokat összehangolni a valóságos lehetőségekkel.



A munkámból kifolyólag nem szükséges rendszeresen megbeszélésekre járnom - leszámítva a közvetlen főnökeimmel folytatott villám díszkurzusokat -, de az elmúlt hónapokban több alkalommal is volt lehetőségem részt venni egy-egy, kisebb-nagyobb sikerrel kecsegtető ülésen. Ha nem is egymásra merőleges piros vonalakat szerettünk volna piros, zöld és láthatatlan tintából, figyelembe véve a másik oldal álláspontját, helyenként pont ennyire képtelennek hangzott, és mégis, a dolgok csak haladnak a maguk útján. Javaslom, gondoljatok ti is erre hétfőn, az első munkamegbeszéléseteken.

A következő kisfilmben egy 911-es - ami itthon a 112-esnek felel meg - segélyhívást halhatunk. Apuka és ötéves kislánya együtt vannak otthon, mikor a férfi rosszul lesz. Mellkasi fájdalomra panaszkodik, nem tud már telefonálni, ezért Savannah beszél helyette, és miközben hallgatjuk, teljesen megfeledkezünk arról, hogy ez egy vészhelyzet hívás. A pinduri lányka édes, összeszedett, de mégis csak öt éves, nem csoda ha néha elterelődik a figyelme.



Olyan dolgok jutnak eszébe, hogy fel kell öltöznie rendesen, hiszen még pizsiben vannak, és hogy van egy kutyusuk, ami kicsi, de ugatós.
Megtaláltam eredeti felvételt tartalmazó videót is, a segélyhívó munkatársa vonalban marad vele, amíg megérkezik a segítség. Savannah megmentette az édesapja életét, kinyitotta az ajtót, beszélt a diszpécserrel, a kiérkezőkkel, szóval tartotta az édesapját, és folyamatosan nyugtatta őt is, meg önmagát is. A so far, so good többször is elhangzik, amit leginkább úgy fordíthatunk: eddig minden rendben, vagy eddig rendben/megvolnánk. Nagyon aranyos, kimondottan szívderítő kis videó.

Mindannyiunknak vannak nehézségei, én néha nem kéményseprűnek, hanem egysejtű papucslatátkának vágyom, nem lenne olyan rossz, osztódással szaporodni és csak úgy létezni, de az élet nem ilyen egyszerű. Szeretem a munkámat, még ki tudom fizetni a számláimat, tökéletes hobbim van, ami segít lazítani, kiírni, kiolvasni magamból a feszültséget, és akkor nem beszéltem a családomról és a barátaimról, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, sőt, szeretnek azért, amilyen vagyok.
Bár vannak reggelek, amikor nehéz ezt elfogadni, nehéz elképzelni, nem csak nekem másoknak is.

Egy barátnőm azt írta nekem a napokban, hogy úgy érzi, magyarázkodni kell nekem önmaga miatt. Pedig nem kell. Ismerem, ő is ismer engem. Nem megváltoztatni szeretném, csak adni egy másfajta nézőpontot. Mert azt gondolom, egy barát kötelessége az is, hogy vitázzon, kételyeket ébresszen és erősítse  a bizonyosságokat, azaz támogasson. Neki gyakran hamarabb kell megfogalmazni olyan kérdéseket, melyeket te még nem látsz, kockáztatva ezzel azt is, hogy akár megharagszol rá. Mert egy barát nem csak akkor van melletted, amikor jó, akkor is, amikor rossz. Harminchét év után már tudom, sokszor nem azzal segít, ha fogja a kezem, és hagyjam, hogy keseregjek, sokkal inkább azzal, ha rámutat arra az egyszerű tényre, ez élet nem állt meg, vannak lehetőségek, lehet változtatni, mert rajtam múlik. Persze gyakran kiderül, hogy más dolgot képzelek a barátságról, mint sokan körülöttem, de ez benne van a pakliban.

Lehet nevetni a rosszul sikerült tárgyalásokon, és egy tragikus helyzetből is kialakulhat valami olyasmi, ami örömet okoz. Ha nem vagyunk képesek meglátni a jót minden szituációban, nem érdemes látnunk egyáltalán.
Albert Einstein mondta: "Az összevisszaságban találd meg az egyszerűséget, a hangzavarban a harmóniát. A nehézségek közt mindig ott van a lehetőség.". Ezzel maximálisan egyetértek, nonstop sírással ugyanis nem élet az élet. Így aztán, ha körbenézek, független attól, hogy lehetne jobb is, én is nyugodt szívvel mondhatom: So far, so good.  


2015. január 6., kedd

Teaser kedd #126

 
Ha hiszitek ha nem is, ez az új év első Teaser keddje. Mikor elkezdtem, nem gondoltam, hogy eddig fog tartani. Volt egy időszak, amikor akadtak problémáim - például szerdán jutott eszembe, hogy tegnap kedd volt -, mostanra  meglepően hozzám nőtt. Sokszor előfordul, hogy fogalmam sincs, mikor milyen nap van, a hét második napját csalhatatlanul eltalálom.

És ahogy illik is, ez alkalomból új könyve is kezdtem. Nagyjából három oldalt olvastam ma belőle, de mivel instant halál közelít, valószínűleg több már nem lesz. Ez egyáltalán nem gond, van, amikor érdemes megvárni, hogy az ember képes legyen gondolkodni is, mert szép dolog a létfenntartás - a gilisztáknak is perfekt megy, míg nem találkoznak egy mindenre elszán vörös copfossal, fodros ruhácskában és kis ásóval - , de alapvetően az agyunk másra is képes, mint vezényelni a sejtjeinket. De most inkább csak alszom egyet.



Róza nánó mindig rászól Hekire, hogy fogja a száját be, bár inkább, hogy hálc maul, de az ugyanaz. A kutyának a dolga a házőrzés, ugatni kell neki, akkor meg mér nem kap dicséretet, mér kell rákiabálni, Ópapa is így szokta, akármi van, előbb ordít egyet.

Vámos Miklós: Sánta kutya

2015. január 2., péntek

Derek Landy: The Faceless Ones (Skulduggery Pleasant #3)

Ez már a harmadik kötet és a szerelem változatlan. Ezt nyugodtan kijelenthetem, mivel ezt úgy írom, hogy már a negyediket is kipipáltam, és elvileg a 8. kötetig meg is van a sorozat. Azért csak elvileg, mert momentán a hetediket nem lelem, de mivel még úgy sem az jön, bízom benne, hogy előkerül. Vagy csak nem voltam olyan botorka, hogy a hat után a nyolcat rendeltem meg? Vagy igen?

Skulduggery és Valkyrie négy teleportáló halálának ügyében nyomoz. Menet közben rájönnek, hogy ezek a gyilkosságok kapcsolódnak egy ötven évvel korábban elkövetett esethez, és bár a teleporálókat nagyjából senki sem szereti, mégis nyugtalanítóan gyorsan fogy a számuk. A nyomozó duó rájön, hogy egy   grotesquery darabbal és a megfelelő teleportáló segítségével ki lehet nyitni a kaput abba a dimenzióba, ahol a régi istenek várakoznak a hazatérésükre. Mivel ez egyértelmű pusztulást hozna a földre, nem kérdéses, hogy meg kell akadályozni. És hogy közben a titokzatos Diablerie szervezet tagjai mindent elkövetnek ennek az ellenkezőjéért, csak hab a tortán.

2015. január 1., csütörtök

Kathy Reichs: Végzetes utazás (Temperance Brennan, #4)

Szerintem már kifejtettem afölötti örömömet, amiért a Fumax átvette Kathy Reichs Temperance Brennan sorozatát. Nem baj, fogjátok még olvasni. Én ugyanis, függetlenül a harmadik rész visszaesésétől, nagy rajongója vagyok a szériának, és külön öröm, amiért mégis folytathatom magyarul.
Teljesen más, mint a filmsorozat, és mi sem példázza jobban a sikerét, hogy a tökéletes különbségek ellenére mind két műfaj évek óta növekvő rajongói bázissal rendelkezik. Tehát, mivel már  egy ideje kijött magyarul az ötödik rész is, ideje szót ejteni a negyedikről. Annál is inkább, mert ez a könyv újra, sőt bitangul jó volt.

Temperance Brennant egy repülőgép szerencsétlenség helyszínére hívják. Ismeri jól a protokollt, pontosan tudja, mire számíthat. Jóllehet a reggeltől estig tartó munka nem, más dolgok azonban mégis meglepetéssel szolgálnak. 
A helyszínen felbukkan Ryan, a jó ég tudja mi dolga ott, és a helyszíntől kicsit távolabb egy olyan testrész, amin látszólag nem tartozik senkihez. Mivel azonban a vadállatok érkeznek mindig elsőnek, és igyekeznek széthordani a maradványokat,  ez még nem  gyanús. Az azonosítás ugyanis kemény, és szívós feladat, ahogyan pedig nő a tömeg, és egyre több szakember dolgozik a kimerülés szélén, Tempe azzal szembesül, rá mintha nem is lenne semmi szükség. És ha nem ért a szép szóból, hát a fejére olvassák, hogyan tette tönkre a helyszínt.

Már a kezdés is erős volt, Brennan bizarrul szétégett, kicsavarodott testrészek között sétál, tehát mind a helyszín, mind a kezdés egyaránt sokkoló és markáns. Újra visszaköszönnek az első és második részben megismert és szeretett hátborzongatóan részletes ismertetők. Nem feltétlen akartam tudni az oszlás különböző fázisait, de pont ezektől az aprólékos leírásoktól lesz annyira ütős minden Brennan regény. Az ember szinte érzi és látja maga előtt az egészet. És ez az, amit sok könyv képtelen visszaadni.

Ryan felbukkanása némileg megzavart, nem értettem, mit keres ott, és maga Temperance sem kényeztet el minket. Elmeséli, hogy most hogy áll a kapcsolatuk, de addig úgy éreztem, mintha kihagytam volna egy kötetet. Cserében viszont megismerkedünk a volt férjjel, és ennek tükrében sok dolog értelmet nyer. A történetben különben pont ezek a magántermészetű szálak a mellékvágányok, de ezek azok is, amik megmutatják hősnőnk igazi karakterét. Azt a fajta küzdőszellemet, ami a munkájában az alaposságában mutatkozik meg.

A fordítás szép, könnyen olvasható, gördülékeny, mégis hű az eddigi darabokhoz. A borító elsőre furcsának tűnt az Ulpiusosok után - azokon koncepció volt a fekete-fehér alap, és egy szín, ami kiemel egy-egy részletet-, de minél többet néztem, annál inkább megbarátkoztam vele. Bizonyos szempontból egyszerűbbnek, mégis sokkal részletesebbnek tűnik. Szerintem ha marad ez az irány, szeretni fogom.

Újra és újra elképeszt a sorozat hangulata, az a kicsit száraz, gyakran érzelemmentes felszín, ami alatt rengeteg esemény zajlik forrongva, igazán életszerű. Bár ha jobban belegondolok, azért némileg furcsa, milyen erősen vágyik az ember a valósághűen visszataszító dolgokra. Azt hiszem ez is az olvasás varázsa, és az ősi elnyomott kényszer miatt lehet, amiért tudatosan vagy akár tudat alatt imádunk rettegni. Az pedig határozott tény, Kathy Reichs maradéktalanul hozza a kötelező elvárást, sőt, igazából többet is. Megvannak azok az emberi szálak, melyek változása, fejlődése épp úgy érdekel, mint a széria alapját adó törvényszéki antropológia. No meg a hullák.

9/10

Magyar kiadó: Fumax Kiadó
Fordította: Béresi Csilla

A könyvet ezúttal is köszönöm a Fumaxnak.




Idén szeretném...

... majd elolvasni, a lenti listában szereplő könyveket. Lobo kihívásáról lemaradtam ugyan, mert így járnak a későn ébredők, de nem baj, megcsinálom a saját játékomat. Úgy gondoltam, hogy bár ebből a körből kimaradok, mégis gyakorlok egy kicsit jövőre, mert... Nincs értelme szépíteni, ismerem magam, még nem sikerült követnem egy listát sem - épp ezért nem is tervezek néhány éve semmit. Na de most ennek vége! Legalábbis remélem.
Fogjuk fel úgy, hogy főpróbát tartok a jövő évi bemutató előtt.

A legfontosabb szabály, hogy a könyvek legalább fél éve a polcon csücsüljenek, bőven teljesült, a listában van olyan darab, ami már több éve várakozik, és egyből két listát is készítek. Az elsőben komolyabb témával foglalkozó és/vagy szépirodalmi könyvek kerültek, a másodikba mehet a szórakozás. Kíváncsi vagyok...

Fő lista:
  1. Junot Díaz: Oscar Wao rövid, de csodálatos élete;
  2. Jenny Downham: Amíg élek;
  3. Dr. Eben Alexander: A mennyország létezik;
  4. Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!;
  5. Orhan Pamuk: Fekete könyv;
  6. Orhan Pamuk: A fehér vár;
  7. Ian McEvan: Szombat;
  8. Jack Kerouac: Gerald látomása;
  9. Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején;
  10. Virginia Woolf: Felvonások között;
  11. Doris Lessing: Megint a szerelem;
  12. Evelyn Grill: A gyűjtő.
Alternatív/szórakoztató lista:
  1. Karen Marie Moning: Iced;
  2. On Sai: Calderon;
  3. Philip K. Dick: Timothy Archer lélekvándorlása;
  4. Philip K. Dick: Az utolsó szimulákrum;
  5. Rachel Joyce: Harold Fry valószínűtlen utazása;
  6. Dan Simmoms: Hyperion;
  7. Benedek Szabolcs: A vértanú;
  8. Fred Vargas: Talpra halottak!;
  9. Frei Tamás: A bankár;
  10. Dan Brown: Az elveszett jelkép;
  11. Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak;
  12. Patrick Rothfuss: A szél neve.
Hát ez volna az! Év végén kiderül, érdemes-e jelentkeznek a 2016-os várólista csökkentésre, amivel csak az a baj, hogy nagyon messze van, és lehet, el is felejtem. Majd elválik. 

Boldog 2015-öt mindenkinek!