A Harmat Kiadó könyve pusztán már a címével is magához édesgetett.
Nem olvastam el a tartalmát, nem kellett, ugyanis tudtam, hogy a magyar
forgalmazó profilja miatt valószínűleg vallásos megközelítésben tálalják
a témát, de nagyon kíváncsivá tett. Ha egy keresztény teljes szívével
követi Istent, képes lehet megbocsátani a legszörnyűbb bűnt, a
gyilkosságot?
Dianne B. Collard telefonon kapja a hírt, hogy fia,
Tim meghalt, lelőtték. A várandós felesége negyvennyolc órával később
életet ad lányuknak, aki sosem fogja megismerni az édesapját. A
fájdalom leírhatatlan, és a gyűlölet, amit az elkövető ellen érez,
igazán maró. Vajon képes felülírni a bosszúvágyat az a hit, ami egész
addigi életében a szeretetet és a megbocsátást hirdette?
Mielőtt elmerülnénk ebben a rendkívül összetett kérdésben, egy
vallomással kell kezdenem: római katolikus vagyok. Bár a szüleim maguk
nem vallásosak, az apai nagyanyám nagyon komolyan vette a hitét, és
mivel sokat aludtunk nyaranta egy szobában, belém ivódott a folyamatos
monoton imádkozása. Ahogyan a vele járó nyugalom, a vég nélküli
motyogás, amivel a rengeteg
Miatyánk és
Üdvözlégy álomba
ringatott. Nagyjából tizennégy éves koromtól kezdve rendszeresen
felbukkant a hit kérdése, ami kitartott a tizennyolcadik életévem végéig
– ekkor tettem le abbéli szándékomról, hogy apácának álljak –, majd a
realista hozzáállásommal átitatott éveim következtek. Akkoriban inkább
„kézzelfoghatóbb” módon kívántam segíteni az emberiségen,
kortárssegítőnek készültem, és közben se nem tagadtam, se nem hittem
Isten létezését. Szilárd daccal hangoztattam, hinni fogok, ha majd
bekopog az ajtómon. Huszonkilenc lettem, mire feltűnt, folyamatosan
kopogtatott, egyszerűen csak nem hallottam többé, s akkor újra
nekiláttam felépíteni a hirtelen meglelt, régi és szeretetteljes
kapcsolatunkat.
Ez nem közismert tény velem kapcsolatban, ha felhozódik a téma,
szívesen beszélek róla, de senkit sem térítek. Azt vallom ugyanis, hogy
ez a magánügyünk – ezért van az, hogy akadnak különböző valláshoz,
felekezethez tartozó ismerőseim, mégis tudunk beszélgetni, minek során
egyikünk sem akarja letolni a másik torkán a saját hitét. Intelligens
emberek között lehetséges az eszmecsere anélkül, hogy lépten-nyomon
hangoztatnánk, melyikünk Istene a hatalmasabb, és hogy kinek van igaza.
Az évek alatt meggyőződésemmé vált, mindegy ki és miben, de a hit ott
van minden emberben – hiszen a hit és a vallás nem feltétlen járnak kéz
a kézben. Olyan mélyen kódolt bennünk a kényszer, mint az
életösztönünk, tudat alatt akkor is ott van, ha letagadjuk, csak
mindannyian máshogy hívjuk: eszméknek, ideáknak, technikának, haladásnak
és a többinek. Ennek ellenére nem biztos, hogy jó keresztény vagyok,
néha nehezemre esik elengedni a sértéseket. Sokszor nem vagyok képes
odatartani a másik orcámat, vagy azért, mert mélyen megbántottak, vagy
azért, mert az örök kívülálló természetem úgy érzi, nem igazságos a
helyzet, amiben csücsülök. Jóllehet igyekszem, azonban
Dianne B. Collard
minden szempontból és látatlanban is olyat kér tőlem, amit sosem akarok
megtapasztalni, amit talán sosem lennék képes megtenni: nem tudnék
megbocsátani annak, aki megöli egy szerettemet. A különös ebben az, hogy
ő maga is sokáig érzett hasonlóan. Feldolgozni egy gyermek elvesztését
alighanem a legnehezebb dolog az egész világon. Még akkor is, ha az élet
nem ilyen, hajlamosak vagyunk azt gondolni, érkezési sorrendben illik
távoznunk, s minden esetben, amikor ez a szabály felborul, mély
fájdalmat élünk át. Mélyebbet bárminél.
Az írónő nem ad kézzelfogható tanácsot azzal kapcsolatban, hogyan
küzdjünk meg a gyásszal. Legalábbis nem olyan értelemben, ahogy
bármilyen önsegítő, pszichológiai könyv tenné. Amikor túl lett az első,
második vagy akár századik sokkon, egyszerűen meglátta ebben a
helyzetben azt, amit minden vallásos ember megél kritikus helyzetben: a
hite próbáját. Hosszú utat tett meg addig, míg megértette: Isten
feláldozta értünk az egyetlen fiát, vajon nem várhatja-e el fordítva is
ugyanezt?
Aki nem vallásos, és azok is, akik hívők, most egyértelműen azt
mondják, nem, és hogy, már elnézést a kifejezésért, de ez baromság!
Mégis hogyan várhatná el bárki ezt a borzalmat? Ha Isten szeret, hogy
tehette ezt meg velem? Önzőek vagyunk, a halál esetén is csak az számít,
aki itt maradt.
Ahogy a fenti kérdéseket veszi sorra, lassan talál rájuk magyarázatot
is, és rámutat arra az örök igazságra, hinni csak addig könnyű, míg
szabadon tehetjük. Amíg nincs tétje, súlya, mert éppen semmi sem fáj. Az
igazi próbája akkor jön el, amikor az első reakciónk a düh, harag és
határtalan kín. Visszaemlékezik az időre, amikor a fia megszületett,
amikor betegen ápolta, átélte közös emlékeiket újra és újra, ami még
elfoghatatlanabbá tette a halálát, s ezt követte a felismerés, ami józan
ésszel szinte felfoghatatlan: Isten azt várja tőle, ne hordozzon
haragot. De hogyan? Egy anya akkor is anya, mikor az elkövető halálát
kívánja, és akkor sem lesz más, mikor szeretné vele felvenni a
kapcsolatot.
Ez a rövid könyvecske nem akar mást, mint végigvezetni minket azon az
úton, ahol a megbocsátás nem azt jelenti, nem fáj többé, sokkal inkább
bemutatja azt a gyászt, ami az elengedés része. A téma nem választható
el a vallásosságtól, de olvasás közben egyszerre találtam döbbenetesnek
és fantasztikusnak. Isten bizonyára megbocsát nekem, amiért jelenleg
mégsem érzem, hogy képes lennék rá.
9/10
Magyar kiadó: Harmat Kiadó
Fordító: Gulyás Melinda
Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi.