2015. január 25., vasárnap

Álmodozni szabad (Variálós vasárnap #30)












Nem is olyan rég beszélgetünk egy barátommal arról, néha milyen kellemetlen helyzetbe kerülünk, pusztán csak azért, mert a velünk szemben lévő ember más, mint mi. Gyerekként ugyanis nem készítettek fel arra a helyzetre, amikor a beszélgetőpartnerünk siket, vak, rokkant, szellemi fogyatékos, vagy akármilyen szempontból enyhén sérült. 
A legtöbben nem találkoztunk olyan emberekkel, akiket bármi is a felsoroltak közül érintett volna, és sokszor akaratunkon kívül vagyunk tapintatlanok, mert egyszerűen nem tudunk normálisan reagálni.

Gyakran elfeledkezünk a lényegről, nevezetesen, hogy akivel diskurálunk, szintén ember. Nehéz szembenézni a szituációval, talán mert kellemetlenül érint, és arra gondolunk, csak nehogy olyat mondjak, amivel megbánthatom a másikat. És ezzel persze megbántunk másokat.

Néhány éve, pontosan 2012 nyarán összefutottam egy paralimpikonunkkal. Mindketten a vonatra vártunk, én a padon, ő a kerekesszékeben ülve. Az édesanyám akkor robbant le, nem tudott menni, felkelni sem, ami azt illeti, és rendkívül el volt keseredve. Arról beszélt, hogy ha lebénul, azt nem fogja tudni elviselni, és az akkori gondolatai nagyon nyomasztóan hatottak rám. Nem volt kivel megosztanom, senkit nem akartam elkedvteleníteni, és erre ott termett a semmiből egy nő, egy úszó, aki nem adta fel az életét. Aki képes volt folytatni, és azon kaptam magam, hogy ömlik belőlem a szó.
Utólag persze arra gondoltam, milyen tapintatlan voltam, amiért lerohantam, és arról meséltem neki, hogy valaki nem képes elfogadni annak a gondolatát, ami számára normális. De most már úgy érzem, mégis kitől kérhettem volna tanácsot, ha nem attól, aki ennyire ismeri ezt az életet? Találkoztam egy pozitív példával, aki talán inspirálhatja a családomat, ha rosszra fordulnak a dolgok. A lehető legjobb pillanatban sodorta az élet az utamba. A lehető legjobbkor.

Persze nem igazán válogattam meg a szavaimat, talán mégis megbántottam a beszélgetőtársamat, aki ennek ellenére üde színfoltja volt a napomnak, és akire azóta is nagyon sokat gondolok. Amit mégis szégyellek az az, hogy nem mutatkoztam be és az ő nevét sem kérdeztem meg - még akkor sem, amikor már arról beszélgetünk, milyen eredményre számít a néhány hét múlva esedékes Paralimpián, hogy vajon miért kell Paralimpiának hívni a rendezvényt, miért nem futhat Olimpia név alatt, és milyen kevés támogatást kapnak  - ha kapnak egyáltalán - az államtól, összevetve az olimpikonokkal.
Ettől valóban úgy tűnik, mintha csak kihasználtam volna a szituációt, amiben talán van is némi igazság, legalábbis a beszélgetés elején, de egy olyan nagyszerű nőt ismertem meg a személyében, akivel nagyon boldogan találkoztam volna máskor is.


Azt hiszem, ő hozzá volt szokva az ehhez hasonló helyzetekhez, de a részemről, akit nem neveltek udvariatlanságra, valami másról volt szó. Csak utólag jöttem rá, hogy zavarban voltam. Szellemi fogyatékos van a családunkban, gyengén látó az ismerősi körömben, de rokkant egy sem. Nem voltam felkészülve a helyzetre, pedig hát ugyanolyan ember, mint bármelyikünk. Értékes, a gondolatai lebilincselőek, az ahogy az életét éli az példaértékű, és mégis szerencsétlenkedtem.

Ez az emlék adta a létjogosultságát a lenti videónak, ami arra világít rá, hogy azért mert valaki vak, nem süket, azért mert valaki siket, nem jelenti, hogy vak is. Amit először észre kell vennünk, hogy emberek, és csak utána jöhet minden más.
Talán kevesen látják be, hogy egy vakvezető kutya folyamatosan dolgozik, és koncentrál a gazdájára. Mondhatni, szimbiózisban élnek, mert míg a kutya az emberre, az ember a kutyára figyel. Ha megzavarjuk őket, mindkettőjüknek bajt okozunk. És a sor végtelen, hiszen egy mankó, egy fehér bot, egy kerekesszék szükséges ahhoz, hogy a használójuk teljes életet élhessen. Kis túlzással ugyan, de intim kapcsolatban állnak az eszközeikkel, mert az szinte vagy ténylegesen is a testük része, egy végtagjuk. Valami, ami segíti az életüket. 



A Vakok Állami Intézete mellett dolgoztam tanuló koromban, és oda, nincs is ebben semmi meglepő, sok vak járt vásásrolni. Akadt, aki megkért, hogy a kosarát töltsem meg az adott holmikkal, mások pedig arra, hogy megfogva a könyökömet, vezessem őket körbe és csupán segítsek. Pontosan tudták, mit és merre találnak, csak hát nem tudták elolvasni a különböző csomagolásokat.  Volt olyan pillanat, mikor egyszerre két-három embernek is segítettem, és nem csak vásárolni, fizetni is. Az akkori pénzeken ugyanis nem volt Braille-írás - bár az újakról is gyorsan elkopnak.

Megbíztak bennem, és ezt kell szerintem szem előtt tartani, ha segíteni szeretnél valakinek, akkor értsd meg, hogy ő teljes bizalommal fogadja a közeledésünket, de ne segítsünk, ha azt nem igénylik. Sokszor előfordul, hogy odamegyek és megkérdezem, segíthetek-e. Ha azt mondja nem, akkor elköszönök, ha pedig igennel felel, a következő kérdésem, ha csak nem egyértelmű, hogy miben. Mert nem biztos, hogy a zebra mellett várakozó át szeretne menni az úton. Meglepően sok olyan történettel találkoztam már, amikor felsegítettek valakit a rossz buszra, vagy átkísérték az úton, miközben ő az ellenkező irányba tartott.
És persze illő bemutatkozni is. Csak a keresztnevemet szoktam mondani, de bevallom, amikor csak 3-4 lépésre megyünk, gyakran elmarad ez is, mert nincs rá idő. 

Némi odafigyeléssel elkerülhetőek a kellemetlen szituációk, ráadásul nevelhetjük a jövő generációját is körültekintőbben, így nem kerülnek majd olyan helyzetbe, mint én. Ha pedig minden jól alakul, nem építenek többé olyan alul-, felüljárót, ahova nem lehet le- vagy feljutni, de lesznek olyan épületet, ahová bárki képes belépni, köztéri táblák Braille-írással, hogy a vakok is tudják, merre járnak, és a talán a BKV-nál sem fordulhat majd rendszeresen elő, hogy nem megfelelő sorrendbe mondják be a megállók neveit, több lesz a lépcső nélküli járat, és a MÁV-nak sem kell előre bejelenteni a régi vonaton utazó kerekesszékeseket.
Hiszen álmodozni szabad, és folyton fejlődni, nyitottabbá válni is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...