2014. október 31., péntek

A csomag




















 A  pára vastag pamacsokban szállt fel szájából. Minden levegővételnél érezte, ahogy a hideg torkon szúrja. Folyamatosan lihegett, nyögött az erőfeszítéstől, de a legrosszabb, hogy le kellett vennie a kesztyűjét. A kezét és az arcát már régóta nem érezte, a homlokán mégis izzadságcseppek gyöngyöztek. Valójában az egész teste úszott az izzadságban, mégsem gombolta ki a kabátját. Pontosan tudta, hogy azt utólag nagyon megbánná.
 Dühösen felnyögött és belerúgott a zsákba. Elhozhatta volna a talicskát, igaz, hogy a kocsi csomagtartója talán kicsi hozzá, de nem volt felkészülve arra sem, hogy ilyen fárasztó lesz megtenni ezt a pár száz métert. És a neheze még csak most jön. Bár – ismerte el a térdére támaszkodva –, akkor is megérte. Vett néhány mély levegőt, fáradtan lógatta a fejét egy percig, majd visszaindult a kocsihoz. 

 Az ásó vadonatúj, az úton idefelé vette, és eddig még a védő fóliát is megtartotta. Elgémberedett ujjaival próbálta lekapargatni, de mivel nem jött, inkább hagyta a csudába. Ásni így is lehet vele.
 Pontosan kilépte a távolságot, gondosan a fejére illesztette a bányászlámpáját, és munkához látott.
 Az elmúlt időszakban nappal sem ment plusz öt fok fölé a hőmérséklet, itt pedig bizonyára még hidegebb volt. Erre felkészült, mégis csüggedten nehezedett az ásó nyelére. Nem lett olyan mély a gödör, mint szerette volna, a keze már amúgy is megérezte a fizikai munkát, és a háta is sajgott.
 A sekély sírba vonszolta a zsákot. Hátrafelé hajolva roppantotta ki a hátát, majd halk nyögés kíséretében leguggolt, és szinte gyengéden bontogatni kezdte a száját.
 Ezelőtt soha, még soha nem tett ilyet, és  most az izgalma egy egészen szenzációs fokra hágott. Valahogy mindig így képzelte el. Vagyis, igazából nem az erdőben, nem ilyen embertelen hidegben, nem ásóval és bányászlámpával, de akkor is valahogy így.

 A kockás szövet látványától izgatottan megnyalta a száját. Lassan teljesen szétnyitotta a durva vásznat, és citáló kézzel megérintette a pokrócot. Annyira lágy és puha volt, teljesen más, mint a zsák tapintása. Ösztönösen lejjebb siklott a keze. Még nem mert odanézni, azt akarta, hogy egy életre szóló gyönyört okozzon a látvány, de a kezével bebarangolta minden zegét és zugát.
 Magában csak úgy gondolt rá: a csomag. Mert nem tudta még pontosan, mi van benne, de kellően távolságtartó, kellően titokzatos ahhoz, hogy az első találkozás meglepetését az égig emelje.
 Felnyögött és letörölt egy nyálbuborékot a szája sarkából. Pontosan tudta, mennyire eltorzult az arca a boldogságtól, és titokban hálát adott az erdő csendes magányért. Már gyerekkorában is elhúzódtak mellőle, amikor átadta magát féktelen örömének.

 Becsukott szemmel cibálta ki a puha és merev valamit. Óvatosan lerakta a földre, majd felegyenesedve kinyitotta szemét. Hangosan felnevetett, de ijedten szája elé kapta kezét. Körbe pislogott, de továbbra is egyedül álldogált a fák között. Leeresztette a kezét, és engedte, hogy a titkolt vigyora széthúzódjon arcán. Kis vihogás szakadt fel valahonnan mélyről. Nem ismert magára, és ez bármennyire megdöbbentette, a gyomrában felkúszó melegség arra késztette, hogy tovább nézze a földre helyezett dolgot.
 Egy kar, pontosabban egy bal kar hevert a lábfejénél. Valaha eleven lehetett, virgonc és izmos. Mostanra sápadt, merev, mégis furcsa mód petyhüdtnek tetszett. A felkarcsont vége, ami máskor a lapockához kapcsolódik, most kilátszódott, és fényes fehéren csillogott a gyér fényben. A legszebb dolog volt, amit valaha látott.
 Izgatottan nyúlt ismét a zsákba, és felkuncogott, mikor néhány bordát helyezett a kar mellé. Újabb keresgélés után egy jobb alsó lábszár térdkaláccsal, megnyúzva, egy állkapocs alsó fele, és egy medence csont került elő. Lázasan pakolta és tologatta képzeletbeli helyükre a testrészeket.

 Darabok voltak, olyan darabok, amikre a mesternek nem volt szüksége, és megengedte, miután összekészítette a zsákot, hogy ő temesse el azokat. Soha nem volt ennél boldogabb. A csomag kiürült, ő pedig a hideg ellenére guggolva simogatta a maradványokat.
 Saját gondolataira helyeselve bólogatni kezdett: Jó, hogy nem élték túl. Most mindannyian kissé hiányosak lennének. A vékony, fehér bordák különösen elnyerték a tetszését, és nagyon sajnálta, hogy a kecses nyakcsigolyákat nem hozhatta magával. Biztosan gyönyörűen mutatnának együtt.
 Maszatos kezével megdörzsölte orrát, nagyot szipogott. Nehezére esett elszakadni a látványtól, de tudta, hogy fogytán van az ideje, a mester már nagyon várja. Még sosem maradt el ilyen sokáig. Nem akarta a ház mellett elásni a maradványokat, sosem lehet tudni. Minél messzebb, annál jobb. Így viszont két órát kocsikázott.
 Lassan betemette a gödröt. Túl sekély volt. A fagyban leáll a bomlás, de ha szerencséjük lesz, tavasz vége előtt senki sem fedezi fel. A sír környékén nincs túraút, igaz, hogy az autópálya nincs messze, mégsem népszerű kiránduló terület. Medvék, farkasok és pumák sincsenek. Ez fontos, mert így kevesebb az esélye hogy egy vadállat széthurcolja a darabokat. Persze a mosómedvék is elég csintalanok... Azért mindenre mégsem készülhet fel!

 Az üres zsákba pakolta a pokrócot, hátára vetette, másik kezébe kapta  a lapátot és a bányászlámpa bágyadt fénye mellett visszaindult a kocsihoz. Épp ott állt, ahol hagyta. Felnyitotta a csomagtartót, megtörölgette a kezét, amit már egyébként sem érzet időtlen idők óta, mégsem lombozhatta le semmi ebben a pillanatban. Reszkető kézzel nyitotta ki az ajtót, beült, ráadta a gyújtást és feltekerte a fűtést. Legalább fél óráig ült, melegedett, és hátradőlve idézte fel újra és újra a kockás plédbe tekert, zsákba rejtett  szépségeket. A csontok villanását, a sárgának tetsző bőrt, vértelen kötőszöveteket.
 Hazafelé végig azon merengett, milyen jó munkája van, végre megtalálta a helyét. Egyszerűen ez volt a sorsa. Átvette a családi vállalkozást. Szinte kötelező volt, miután a szépapja nevét örökölte. És a mester, akit csak magában hív így, néha kissé kegyetlennek tűnik, mégis igazán jó hozzá.

 Bekanyarodott a kapun, és felhajtott a rámpára. A kastély szinte teljesen sötét volt. A lapátot visszavitte a sufniba, és ott futólag ránézett a másik csomagra is. Arra, ami még teli volt, és amit ő készített ide az indulása előtt.
 – Hamarosan – suttogta rekedten. – Még más dolgunk van.
 Egyenesen a jobbszárny kupolájába indult. Ablak nem nyílt a kocsifeljáróra, mégis biztosra vette, hogy ott találja a mestert. Mérges lesz a késlekedésért, de most először nem bánta. Azt sem, ha bezárja  a pincébe.
 - Merre jártál, Igor?! – csattant a szigorú hang, ahogy lassan beóvatoskodott a fényárban úszó terembe. – Tisztában vagy vele, hogy nem tudom egyedül beindítani a generátort. Na gyere, segíts!
 – Igen, Frankenstein professzor! Már jövök.
 Némán emelte a kart, öntött benzint a motorba, húzta a csörlőt. Kint feltámadt a szél, hamarosan ideér a vihar és a hatalmas villámlás várható. Legalábbis ebben reménykedtek.
 A fémágyban fekvő testet nézte. A mester szinte tökéletesen illesztette össze a különböző testrészeket, alig - alig látszott a varrás. A prototípus. A professzor megkísérli felhasználni a család féltett öregségét, a naplót, és új életet teremt a holtakból. Csodálatos! Annál is inkább, mert az alapanyag beszerzését rá bízta.
 – Igor, most!
 A tető félrecsúszott, nekifeszült a csörlőnek, hallotta, ahogy nyikorogva emelkedik a kosár. Villámok cikáztak, kitolta  az antennát is.
  – Siess! Az időzítés kulcsfontosságú!
  – Igen, professzor!
 A villám belecsapott a hárítóba, levezette a testbe és szinte élőnek rázta. Aztán jött még egy, és még egy, majd mintha valaki így rendezte volna, hirtelen csönd lett.
  – Ereszd le!

 Lassan szált alá a kosár. A mester izgatottan fölé hajolt, aztán csalódottan felkiáltott. Őt ez nem lepte meg. Érzet a szagot. Az oszlás szagát. Mire összeszedtek mindent, már a hús bizonyos pontokon cseppfolyóssá vált. Igyekeztek alapos munkát végezni, de ha valami szétbomlik, már nem válhat élővé. Friss test kell. Behúzta a tetőt, miközben kint kövér cseppekben esni kezdett.
  – Friss testek kellenek, Igor. Egy napnál nem lehetnek régebben halottak. Érted?
 A mester hangja elcsuklott a fáradságtól, és kihallatszott belőle a csalódottsága is.
  – Igen, professzor!
  – Most lefekszem. Holnap tüntesd el.
  – Igen, professzor! Még éjszaka leviszem a kocsiba.
  – Kiváló! Remek! És hozz nekem friss halottakat.
  – Igen, professzor!

 Az éjszaka hátralévő részében kisebb darabokra vágta és becsomagolta a sikertelen prototípust, majd nyögve lehordta a kocsihoz. Aztán elmosta az eszközöket, felmosott és végül leoltotta a villanyt. Hamarosan megvirrad, sietnie kell. Mire a mester felébred, haza kell érnie.
 Visszament a kocsihoz, bepakolta az utolsó adagot is, és nagyon sajnálta, hogy ezeket a maradványokat nem temetheti az előzőek mellé. Így az a bal kar sosem találhat rá a párjára, ami mélyen elszomorította.
 Benyitott a sufniba, megfogta a lapátot – nem tudta, hogy még ma újra használja –, majd  kényszeresen megsimogat a másik csomagot. Az érintés hatására finoman megrándult, és halk nyögés szűrődött belőle. Felvihogott. Mi lehetne frissebb az élőnél? Bár a mester nem szereti, de amit nem tud...
 Kinyitotta a zsák száját. A harmincas férfi bőre szinte elkékült, és a hidegtől, kimerültségtől egyaránt reszketett. Szemei kétségbeesetten fürkészték, de összekötött végtagjai, leragasztott szája gyakorlatilag cselekvésképtelenné tették.
 – Csssss! Nincs semmi baj – mormogta nyugodtan. – Nem kellett volna engedély nélkül átkelned a birtokon. – Ujjai szorosan rákulcsolódtak a lapát nyelére és elmosolyodott. – De te tökéletes leszel. Amiről nem tud, az nem fáj.

A témázós blogger csapat e kérdésben is körposztot tervez. Íme a következő versenyzők (folyamatosan frissítem):  


Laura Arkanian
Miamona  
Bill
tigi
Nima
Pupilla
Andi
Anaria  
Szeee 

 

2014. október 28., kedd

Teaser kedd #117


Tavasszal írtam, hogy Mitch Albom az egyik kedvenc írom, amivel nem túloztam. Most, hogy ismételten kezembe került egy könyve, kijelenthetem, továbbra is így marad. Ő az az író, aki emberileg is magával ragadott. Szerencsére sok jó ember él ezen a bolygón, és közülük nem kevesen kihasználják a hírnevük adta lehetőséget is. Nálam ez az a pont, ami eldönti, ki jó és ki nem.


Néhányan név nélkül adnak, mert nem akarnak kérkedni, mások hangosan, hogy mindenki lássa, és létezik egy harmadik csoport, akik csendesen adnak, de kiállnak egy-egy ügy mellett, hogy azt mindenki lássa.
Mitch Albom a harmadik csoportot erősíti, és ez a könyve csak úgy zseniális, mint a For One More Day.




"Do yo think we had that?"
"We had an accordion player," he said.

Mitch Albom: The Five People You Meet in Heaven

2014. október 23., csütörtök

Szorít. Szorííííít!

A nemlétező bakancsom. Amit most nem a közeledő télre való tekintettel vettem elő, hanem mert az e havi témázgatásunk a könyves bakancslisták körét érinti. Hadd jegyezzem meg így az elején, mennyire várom a többiek írását, mert nekem... Nos, pironkodva, de bevallom, nekem nincs könyves bakancslistám. Sőt, semmilyen sincs, mert vagy megcsinálok valamit, vagy nem. Persze létezik egy sereg dolog, amire vágyom, és ezek között vannak reális dolgok, amik idővel megvalósulnak, de szép számmal akadnak irreálisok is, amik sosem fognak. Ezért aztán nem írok semmiféle listát.

Szóval akkor miről írok most? Ebben a pillanatban fogalmam sincs. Mivel sosem készítek vázlatot, feljegyzést, mindig azt írom, ami éppen az eszembe jut. Ezért aztán néha kimarad egy-két dolog, de utólag már teljesen mindegy. Például lehetne ez is a bakancslistámon: Mostantól jegyzetelek olvasás közben. De nem akarok hazudni, tehát csak elkezdem, és majd kiderül a végére, mi lesz belőle.

Kalandozzunk inkább az irreális álmok felé. Már többször eszembe jutott, és talán írtam is valamelyik blogkörkérdéses/díjas játékban, hogy mennyire imádnék találkozni Percy Jacksonnal, és milyen boldogan követném, miközben körbevezet a félvértáborban. De listás ábránd az is, hogy légy leszek Riordan falán - természetesen leüthetetlen - és ezzel elsőnek olvashatom a készülő regényeit.

Nem kevésbé reális az sem, hogy Roxfortban töltök egy szemesztert, mint cserediák, és megtanulok kviddicsezni. Ez, figyelembe véve az egyensúlyérzékemet, és tekintettel arra, hogy biciklizni sem tanultam meg soha, igen izgalmas vágyálom. 
Ja! Ott akarok lenni, amikor a gyűrűhordozó beteljesíti sorsát, és jó kis hobbitockához hasonlatosan akkor is, mikor megtalálják a drágaszágot. Szeretnék futkározni néhány tündével, és természetesen inni a törpökkel. Ó! És ki ne felejtsem: Kell egy sárkánytojás!

Mi van még? Hát persze! Szívesen eldiskurálnék - a nyakam felajánlása nélkül - Drakulával, petúnián billenteném Van Helsinget ( kivéve, ha Hugh Jackmanre hasonlít, akkor máshoz lenne kedvem).
Imádnék hosszasan teázni Miss. Marple-lel, és lebeszélném a töktermesztésről Poirot-t.
Eldugnám Holmes fecskendőjét, lennék Mary Poppins táskája, és Mr. Darcy fintora a szája sarkában. Hegyeznék zabot Holden Caulfielddal a Central Parkban, elkísérném Tibetbe Leslie L. Lawrence-t,  Dexter társául szegődnék egy portyázással egybekötött napra, és elkísérném Jorgot számos csatába.
Beállnék Negyedik bandájába, a Riyria duót trióra bővíteném, a Fekete Sereggel is harca indulnék, és a Gyarmati Véderőt is jelenlétemmel tüntetném ki. Narnia csodálatos lehet télen, ami azt illeti mindig, és Seholsziget igazán nekem való helynek tetszik, Smaragdváros nem különben.

Megölelném Doris Lessinget a fantasztikus könyveiért, futnék maratont Murakami Harukival, és bár ez utóbbi még összejöhetne, de mire én formába rázódom - mert hogy nem futok egyáltalán, és nem is igen tervezem - Murakami talán már nem fut többet. Megkérdezném Gogolt, mit szívott, amikor Az orr-ot írta, de az általános kérdést a pöfékelésről különben sokaknak feltenném, többek között Kafkának és Poe-nak is.
És akkor még szóba sem került, ahogyan más sereg dolog sem, milyen jó tajpan lennék Hongkongban, sógun Japánban, és a messzi, messzi galaxis is csak rám vár.

A gondolataim ezer felé száguldanak, mert úgy érzem, engem sem lehet csupán a hétköznapi létezés korlátai közé szorítani. Van egy másik, egy titkosabb életem is, amit a könyvek lapjain élek. Olyan idősíkban, ami állandó, hiszem ami egyszer papírra kerül, az úgy is marad. Semmi sem változik soha, vagy mégis. Az egyetlen dolog, ami nincs a sorok között, az az olvasó maga, a reakciói, az öröm-, és bánatkönnyei. Ettől a felismeréstől könnyű volt eljutni a záró gondolatig, az írás közben valahol félúton egyszerűen ráeszméltem, mégis létezik bakancslistám, ámbár azon csupán egyetlen tétel szerepel: Olvasni a végtelenig és tovább!

A témázásban részvevő bloggerek (a lista folyamatosan bővül):

PuPilla  
Ilweran
szee
Miamona
Bill 
Nima
Anaria
FFG
Zenka
tigi 
Bea
reea

Utólag csatlakozott:
Katacita 
Theodora 
Andi

2014. október 21., kedd

Teaser kedd #116 - Retró #6


Rengeteg, de tényleg iszonyat mennyiségű könyvem van, minek következtében lassan kinőttem a lakás összes polcát. Sőt, már a képzeletben megtervezett polcaim is kevésnek bizonyulnának, ezért nem is csináltattam meg őket. Majd kitalálok valami mást. Feláldozom a galériámat vagy valami...

És ez most úgy jött ide, hogy este lázasan törtem a fejem, mibe is kezdjek kedd alkalmából. Sorra vettem kézbe az új köteteket, miközben rájöttem a tetemes mennyiségű kínálatot látva, ellenállhatatlan vágyat érzek vagy háromszáz könyvem újra olvasására is. Kicsit tipródtam a polc előtt, pöttyet tanácstalanodtam, aztán arra gondoltam, hisz ezért van a retró rovat! Újra élni a régen megismert, a feledés homályába vesző csodákat, a régi könyveket.
A lenti történetet 15 évesen olvastam el, magamtól. Nem volt kötelező olvasmány. Hogy ezért volt-e, azt nem tudom, de nagyon szerettem. 

     


   De hogyha önben annyi lelemény
    Lett volna mégis, hogy kivágja szépen
    Mindazt, amit most összehordtam én
    E díszes, úri hallgatók körében:
    A kezdő mondat első negyedét
    Éles kardommal vágtam volna szét!
    Mert magamat kigúnyolom, ha kell,
    De hogy más mondja, azt nem tűröm el!

Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac

2014. október 18., szombat

A félelmeink olyan történetek, amelyeket önmagunknak mesélünk #9 - a nyomozó


Márpedig van Isten. Egyik felet sem Sunsheen képviselte, ennek ellenére valahányszor szünetet tartottak, az ügyvéd ott volt. Ezt a furcsaságot csak részben magyarázhatta azzal, hogy védencét is folyamatos kihallgatás alá vetették. Elképzelhetetlennek tartotta azt a véletlent, ami így összehangolja a szüneteket, és Aylward lassan kezdte osztani az őrs többi nyomozójának véleményét. Többen állítják, hogy az ügyvéddel valami nagyon nem stimmel. Amolyan fekete mágia szinten.
 Elfordította a tekintetét, és lassan kortyolta  a kávéját. Jamie még nem tartott pihenőt, így beszélték meg. A feleség ügyvédjét főként gazdasági perekből ismerték, az életellenes ügy egy kicsit megzavarta, ráadásul ügyfele labilis idegállapotban, és telis-tele lila foltokkal érkezett. Minden energiájával azon volt, hogy a nő még véletlenül se szólja el magát, de ez egyre nehezebben ment.  A kihallgatás második órájában a szép szőke szinte zokogott, miközben két helyiséggel arrébb a férje egyre makacsabbá vált. Mindannyian tudták, ha valaki megtörik, az a nő, ezért kezdett vele Jamie, mert ő sokkal megnyerőbb, szerethetőbb karakter. Hamar elnyerte a bizalmát, és kiderült az is, tudatosan nem képes információval szolgálni. 
 A férje nem avatta be az üzleti ügyeibe, neki csak az aláírás volt a szerepe, és ez minden fél számára megfelelt, azonban emlékezett néhány időpontokra, szállítmányokra, sok eseményre, amikre nem gondolt direkt módon, azonban a kitartó kérdések nyomása alatt mind előjöttek. Természetesen már semmit sem tudnak bizonyítani, mégis biztosra vehették, a cég nem kávét exportál. Vagy nem csak azt.
 A harmadik óra végére megnyugodott, láthatóan megkönnyebbült attól az egyszerű ténytől, hogy véleménye szerint tényleg nem tud semmit, miközben jogi képviselője az idegösszeroppanás szélére sodródott.

 A második szünet során volt idejük mindent átbeszélni Jamie-vel, és ekkor vette észre a környéken tébláboló Sunsheent is. Félelme beigazolódott, amikor a társa mögött felbukkanó ügyvéd, a védencével együtt hozzásétált. A gyomra egyszerűen csak összerándult, és Jamie arckifejezéséből egyértelműen tudta, az érzés kölcsönös. 
 - Na ne! Ezt ne!
 - Nyugalom! - motyogta a kávés bögréjébe, de  a szemét egy pillanatra sem vette le a trióról. - Semmi sem tiltja, hogy beszéljenek egymással.
 - Persze, de nézd meg azt a bájgúnárt! Milyen kedvesen mosolygott a kis szőkére. Mintha ismerné...
 - Mert szerintem ismeri is.
 - Hogy érted?
 - Valami nem volt rendben az elejétől fogva, és ne feledd el, hogy ez a kettő üzleti kapcsolatban áll Moore-ral, akit történetesen Sunsheen pátyolgat. Persze lehetne véletlen is, de én mégsem hiszem.  - Összevont szemöldökkel figyelte a beszélgetőket. Sunseen arca figyelemről tanúskodott, itta a nő szavait, de az előzékenység, amivel bánt vele már-már zavarba ejtő volt.
 - A férj?
 - Mesterien húzza az időmet. Az ügyvédje fele olyan jó nincs, de lényegtelen. Pontosan tudja, hogy bérelni egy házat, majd kitakaríttatni nem bűn, már negyedórája elment.
 - Miért nem jöttél át?
 - Mert úgy gondoltam, nincs értelme. A nő már mindent elmondott, amit tud, sőt, többet is. De az azért  érdekelne, van-e bármilyen kapcsolatban Sunsheen cégével. Csak ezt az egyet tud meg, aztán hazamehet.
 - Nem gond. Még kicsit itt tudom tartani. És te mit csinálsz?
 - Megkeresem a takarítóvállalat főnökét. Ebédnél találkozunk.

 A Wall-to-Wall alapvetően kis családi cég volt, három állandó alkalmazottal, és egy ütött-kopott pick uppal. A tulajdonos, aki épp különböző tisztítószereket pakolt fel a szebb napokat látott Nissan platójára, készségesen válaszolt a kérdéseire. Egy hónapja szerződött le erre a munkára, igen, meg tudja mutatni a megrendelőt. Nem volt a házban semmi, csak por, rengeteg por és még egy kis por. Jól fizettek, hamar végeztek. Természetesen beszélhet az alkalmazottaival. Megtette. Mind ugyanazt mondták.  A házban sem bútor, sem függönyök, de még egy kismacska sem volt. Mindent vastagon belepett a por, a fa lépcső szinte csúszott. Az egyikük le is bucskázott a második fokról. Ennyit nem fizettek nekik. Ha tároltak is ott valamit, annak nem látták semmi nyomát. Sem dobozokat, sem zsákokat, de még csak a porban kirajzolódott hűlt helyüket sem.
 Csalódott is lehetett volna, de leginkább csak értetlen volt. Mégis véletlen lenne? Létezik ilyen véletlen? Ebben még mindig kételkedett, de a jelek szerint valóban korábban rendelték meg a munkát, és a tanuk állítása szerint nem volt semmi gyanús. Mert nem is volt semmi. És erre egész biztosan senki nem ad házkutatási parancsot.
 Elgondolkodva ült be a kocsiba, a sofőr, akit, mint minden és mindenki mást is, a szüleitől örökölt, készségesen becsukta az ajtót. Friss jogosítványa lépett be, az apja egy régi barátjának az unokaöccse volt, mostanra 60 éves is elmúlt. Az együtt töltött évtizedek alatt próbálta rávenni, hogy tanuljon, keressen más, jobb életet, de a férfi, talán mert azt gondolta, tartozik az apjának, sosem hagyta magára. Ahogy a személyzet többi tagja sem.
 - Tim, visszamegyünk - motyogta, miközben rágyújtott.
 - Igen, uram.
 A középső ablak halkan fel, míg az utastéré lefele csuszott. Elmosolyodott. Bárcsak minden ennyire kiszámítható lenne, de ebben az ügyben semmi, a gyilkost leszámítva semmi sem az. Hátradőlt és lehunyta a szemét. Szemhéja elé tolakodott a délelőtti kép, ahogy Sunsheen  határozottan kezet fog a másik ügyvéddel, és kedves mosollyal üdvözli a megbízóját. Nem tűnt gondterheltnek, nem aggódott a sorozatgyilkossági ügye miatt, a homloka sima, a tekintete nyílt és felhőtlen. Meglepve tapasztalta, mennyire tiszteli a férfit, ezt nem vallotta be korábban önmagának, és ami azt illeti, ezentúl is letagadja, de az ügyvéd kivívta a megbecsülését mind a munkájáért, mind azért a profizmusért, ahogy átveszi az irányítást minden esetben, amikor úgy ítéli meg, a helyzet kritikus lehet. Látta maga előtt a gúnyos, fensőbbséges, mégis kisfiús mosolyát, és megint beúszott a jelenet, ahogy hármasban, látszólag gond nélkül beszélgetnek. Mi az ebben a képben, ami nem passzol?
 Megcsörrent a telefonja, Jamie hívta.
 - Mi történt?
 - Nem fogod elhinni, ki volt még ott!
 - Csak nem Sunsheen?
 - Honnan...
 - Csak így van értelme. Ismernie kellett az áldozatot. Alaposabban megnézte Monica fotóját, nem úgy, mint máskor, nem csak egy adatott látott benne. Korábban a neve nem mondott neki semmit, de ismerte. Emlékszel, hogyan pörgette a tollát? Hanyag, kiszámított mozdulattal. Soha nem babrált semmivel korábban, de akkor dühös volt, és ezzel leplezte. Az elejétől fogva éreztem, hogy valami nem stimmel. 
 - Nagyon kemény menet lesz.
 - Nem baj. Gyakorlatilag az egyetlen lehetőségünk, miután nincs semmink. Napok óta egy helyben topogunk. Van valami hír Moore-ról? 
 - Nem vallotta be, ha erre gondolsz. Fél órája kísérték vissza a cellájába, és az ügyvéd barátunk elsétált. Visszajössz?
 - Megkeresem Sunsheent. Egyelőre nem hivatalosan, de szerezz nekem egy idézést! 
 - Arden, kérlek...
 - Tudom. Óvatos leszek. Csak egy ügyvéd, nem az Antikrisztus. Majd hívlak! Tim, forduljon meg, kérem! A belvárosba megyünk.

2014. október 16., csütörtök

Vámos Miklós: A New York-Budapest metró

Miért olyan nehéz nekem Vámos Miklósról írni, amikor annyira szeretem olvasni? Ez a kérdés merült fel bennem, miközben próbáltam leírni kavargó gondolataimat erről a régi, új köntösben kiadott könyvről, de még most sem tudok egyértelműen válaszolni rá. Nincs mentségem sem, hiszen olyan újra, vagy akár először olvasni ezeket a könyveket, mint a hazatérés. Benne van minden, amitől azt érzem, magyar vagyok. Minden, ami elgondolkodásra késztet, mert mi vagyunk benne mindannyian, mégpedig kendőzetlenül. A finom kis füllentések, nagyra törő álmok, nevetések, vágyak és remények, csalódások, szerelmek, egyszóval az élet. Méghozzá valami olyan sajátos nagyítón keresztül, ami nemcsak a fantázia világ valós szálait, hanem a saját életünk be nem vallott titkait is feltárja.

Hisz erről szól a műfaj. A felismerésről, a görbe tükrökről és a rengeteg kiaknázatlan lehetőségről.  Legalábbis Marton Gyula számára, aki afféle középszerű kis színész, több feleséggel a háta mögött, és aki arról álmodik, hogy lesz valaki a messzi Amerikában. A rendszerváltás előtt nem volt olyan egyszerű utazgatni, és a keleti blokkból egy tanuló vízumot szerezni is felért egy csodával, egy kisebbfajtával, ami nem adatott meg akárkinek. Gyula körül azonban mindig akadnak néhányan, vagy, mert a segíteni akarás, vagy, mert a számítás vezeti őket, akik támogatják nagyra törő álmait, így a színész, a véletlen magyar, aki odafurakszik mindenhova, nekiláthat megvalósítani álmait. A megvalósulás azonban nem feltétlenül halad úgy, ahogyan eltervezte, de az akadályok csak szívósabbá teszik, miközben képtelen levetkőzni otthonról hozott hozzáállását.

Kispolgári és nagyon magyar marad, néha észre sem véve, milyen kellemetlen, vagy akár ostobaság, amit tesz, és különösen ezekkel a részekkel, a gáláns, vagy éppen ártatlan füllentésekkel tudtam a leginkább azonosulni, miközben akaratlanul is az jutott az eszembe, ha ott lennék, elsüllyednék a szégyentől. Tudjátok, amikor érzitek a gyomrotokban, hogy ez most valami nagyon égő lesz, és inkább elfordítjátok a fejeteket, mert osztoztok a helyzetében, és ettől még jobban fáj. Akad olyan ember, aki mindig, minden szituációban jól reagál? Aligha. Mégis, ezek csupán apróságok, mint hogy ki hogyan reagál az újdonságokra, miként viszonyul emberekhez, mennyire vastag bőr van a képén ahhoz, hogy kérjen, és furcsa, mert az ellentéte is igaz. Ezektől a mi színészünk sebezhetőbb, esendőbb, sokkal-sokkal emberibb lesz. De most őszintén: mit nem tennénk meg az álmainkért?

Marton Gyula képes odaállni ismeretlenek fotójára, belopózni egy amerikai fim hátterébe, így elmondhatja magáról, szerepelt bennük. Kilincsel és kilincsel, mégse jut semmire, és amikor befuthatna, rendre elköveti élete legnagyobb hibáit. Színes álmokat, meséket sző valamiről, ami ott sincs, egy igazi álmodozó, és csak ezért nem törik le a sikertelen próbálkozások, mert igazából nem vesz tudomást a valóságról, amiben, még ha nincs is olyan élete, ahogyan arra számított, mégsem olyan rossz a sorsa. Talál barátokat, segítőket, van munkája, találkozik a szerelemmel, híres emberekkel, írókkal, színészekkel, olyan prominens személyekkel, akik megváltoztathatnák az életét, de azon kívül, hogy meghatódik, mégis csak arra gondol, ha majd így vagy úgy lesz. Csakhogy ez nem csupán az ő története. Rajta keresztül megismerünk egy tucatnyi embert, akikkel mind hatnak egymásra, akik a maguk módján mind kötődnek Gyulához, még ha csak egy pillanatra is.

Ez a könyv bizonyíték a „Hatlépés távolság” kutatásra, ami szerint bárki öt emberen keresztül eljuthat akárkihez, mert mind ismerünk valakit, aki ismer valakit, és így tovább. Ezeknek az ismeretlen embereknek is így fonódik össze az élete, mégpedig A New York-Budapest metrón keresztül. Egy láthatatlan járaton, és mindegy, ki hol száll fel, a szerelvények ugyanazon a sínen futnak. Egy pár sín, amik egyeneseknek a végtelenbe nyúlnak, és majd ott találkoznak, egyszer, de addig mindenki utazhat rajtuk egy ideig. És persze Marton Gyula legalább elmondhatja magáról, hogy nem adta fel, nem hátrált meg. Hajlandó áldozatokat hozni, és hajlandó dolgozni érte, kevesekre jellemző ez a fajta kitartás, ugyanakkor keresi a kiskapukat is, ami pedig tipikus magyar dolog. A szívességkérés, protekció utáni kutatás mélyen bennünk van. És valahol az is, hogy különbek vagyunk, mint mások, mert mi MI vagyunk, magyarok. Kell ezt tovább magyarázni?

Marton Gyula színész, színdarabíró, de nem különbözik annyira tőlünk, mint gondolnánk. És persze zökkenőmentesen sajátítja el a direkt amerikai stílusát, mert közéjük vágyik. Aztán, mint annyi más elvándorolt ember, ő is lógó orral summázza az eredményeket. Mert hősünk a maga módján igen naiv. Nem lát meg összefüggéseket, ott ahol kéne, de hajszol valamit, ami nem létezik, és ennek során lepereg róla minden. A hatalmas hite pedig, nos, ha hegyeket nem is, számos embert megmozgat maga körül.  Mert ő Gyulus, a véletlen magyar, aki jókor van jó helyen, csak ezt nem veszi észre.

Vámos Miklós 1993-as regénye időszerűbb, mint valaha. Mesterien megírt volt már akkor is, napjainkban viszont egyenesen kolosszális. Könnyen olvasható, szinte iszod a szavakat, és csak néhány oldallal később eszmélsz rá, hogy most valami olyasmit olvastál, ami nagyon fontos. Ebben rejlik a regény varázsa, hogy érted minden rezdülését, mindent, amit sugall, amit eléd tár. Élvezed elmédben a mondatok ritmusát, és csak néha gondolsz közben arra, ez milyen igaz, majd az utolsó oldal után egyszerűen arcon csap az a felismerés, amit egy jó könyvtől remélsz. Aztán azon kapod magad, hogy képtelen vagy elkezdeni az értékelésedet, mert hogyan lehet leírni valamit, ami ennyire egyértelmű, ennyire egyben van és jó? Nehezen.

Szerencsére lesz lehetőségem gyakorolni, az Európa Könyvkiadó ugyanis újra kiadja Vámos Miklós eddigi életművét, méghozzá tetszetős, azonos stílusú ruhában, keményborítóval és fűzött lapokkal, ahogyan egy szépirodalmi könyvtől el is várható. Egészen bizonyosan tudom, hogy ezzel nem csak nekem szereznek örömet, ráadásul ilyenkor mindig elszégyellem magam, amiért kevés magyar írót, kevés magyar szépirodalmat olvasok. Sőt, mivel korántsem teljes a gyűjteményem, ráadásul egy újszülöttnek minden vicc új, úgy hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete, így én, mint szintén véletlen magyar, alig várom, hogy mi jön legközelebb…

10/10

Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi

2014. október 14., kedd

Teaser kedd #115

forrás

Az egyik főnököm idekeveredett a blogomra. Persze végiggondoltam, írtam-e valami vállalhatatlant, - szerintem nem, és ha igen, sincs már jelentősége. Mindig is azt mondtam, hogy nincs semmi titok abban, amit írok, és nem publikálok semmi olyasmit, amit szóban nem mondanék el, de tudjátok, hogy van ez, az ember akaratlanul is elgondolkodik.
Viszont felhívta a figyelmemet valamire. Nevezetesen, hogy milyen sokat mentegetőzöm, amiért nem írok eleget, vagy hogy nincs időm erre-arra. Ezért most úgy döntöttem, nem magyarázkodom tovább. Különben is felesleges... Úgy is tudjátok!

Jelenleg egy kölcsön könyvet forgatok, és be kell valljam, egy picit meglepett az eleje. Nem nagyon kerültem képbe, sok volt a név, a megmagyarázatlan dolog, de aztán néhány oldal után egészen jónak találtam. Úgy érzem, szeretni fogjuk egymást.




Csak idejébe telik, míg kiverekszi, hogy mindenki úgy táncoljon Berillben, ahogy ő fütyül. - És ugyan kinek ne telne idejébe megzabolázni azt az őrült várost?

Glen Cook: A Fekete Sereg


2014. október 12., vasárnap

Rick Riordan: The Mark of Athena (The Heroes of Olympus #3)

Kissé ugyan elmaradtam az értékeléssel, mégsem szürkült el bennem a könyv hangulata. Nem tehetek róla! Rick Riordan ugyanis sorról sorra növeli bennem a rajongást, pedig azt hittem az istenkirályzseniségnél már nincs feljebb, és kiderült, van. Minimum istencsászárzseniségről beszélünk, és őszintén fogalmam sincs, hogy hova tovább.
De azért azt is most kívánom megjegyezni, hogy a drága író egy kegyetlen, nagyon kegyetlen ember...

Annabeth-ék megérkeznek a római táborhoz, ahol ha kitörő örömmel nem is, de némi fenntartással azért üdvözlik őket. Percy egyben, de leginkább megvan és egészséges is, a közös küldetés esélye pedig lassan növekedni kezd, amíg valaki le nem rombolja a tábort. Nos, ez némileg megváltoztatja a helyzetet. Percy új barátaival csatlakozik a görög küldöttekhez, hogy kiszabadítsák Nicot, csakhogy az idő rohamosan fogy, és senkinek, még  Annabeth-nek sincs fogalma arról, mi vár rájuk. Ahogy arról sem, mi lehet Aténa rejtélyes jelképe, aminek megszerzése még Hádész fiának megmentésénél is veszélyesebb feladat.

2014. október 7., kedd

Teaser kedd #114



Itt a kedd, itt van újra... Mikor új könyvbe vágtam, biza hosszasan gondolkodtam azon, mit is válasszak, mert az a helyzet, hogy bár kedvem lenne valami szépirodalomhoz, nincs még hozzá elég hideg. Igen, azt írtam hideg. Természetesen nem kizárólag télen olvasok komolyabb könyveket, de a zord idő, meleg szoba, paplan és esetleg egy forró kakaó épp annyira hozzátartozik az élményhez, mint maga a könyv. A hangulat, az az, ami eldönti, visszatérek-e kiválasztottamhoz, és valahogy úgy esett, a hideg idő jobban passzol a prózához, mint a szép napos ősz.

Ezen okokból kifolyólag nem jöhetett más szóba, csak valami teljesen ellentétes, valami, ami ellazít, nevettet, és ami nincs évszakhoz kötve.  
A lenti könyvvel már rég szemezgetek, de csak most találtunk egymásra, mégis egy dolgot bizton állíthatok, nem utoljára.


- Mikor volt utoljára, hogy az évszaknak megfelelő idővel találkozott? - kérdezte Newt kissé ingerülten. - Az évszaknak megfelelő időjárás az nem normális, őrmester út.

Neil Gaiman, Terry Pratchett: Elveszett Proféciák