2013. szeptember 27., péntek

Egy igazán jó napot kívánok!

Nagyon jól indult a napom. Eleve kiváló hangulatban ébredtem, ahogy mostanában majdnem mindig,  és nem aludtam vissza a kádban sem. Igaz, pár perces késében voltam már, de ez nem zavart különösebben. Mert hogy jól éreztem magam. Kicsiségekre nem igen adok ilyenkor, csak mosolyogtam bele a vakvilágban.Az sem zavart, hogy egy hete zene nélkül bandukolok, mert tönkrement a fülhallgatóm. Pedig mások ez nagyon feszélyez, hiszen akkor hallom a koránt sem csendes környezetemet, de újabban, mintha nyugi bogyót szednék.
Tehát gyalog indultam a munkahelyemre, ahogyan mostanában mindig, de félúton megálltam pár zöldséget venni az ebédemhez. A közértben nagyon sokan voltak, csak egyetlen pénztár működött, és teljesen reménytelen volt, hogy az előre ütemezett 5 perces késéssel megúszom. Magamban már el is engedtem ezt a ma "időben" beérek dolgot, amikor a néni, aki előttem állt megkérdezte:
- Munkába megy?
- Igen - feleltem.
- Akkor tessék előre állni!
Nem igazán értettem, de udvariasan megköszöntek és hát egy hellyel előrébb jutottam. Van remény! Az előttem álló ötvenes férfi, aki addig reménytelen arccal kapaszkodott a kocsijába, most hátrafordult és azt mondta:
- Ha munkába megy, akkor cseréljünk helyet!
Ezt már tényleg nem tudtam feldolgozni és udvariasan tiltakoztam, mondván, nem is sietek annyira, de aztán csak előre álltam. Rajtam kívül a többi sorban álló is értetlenkedett. Gondolom nem látták a logikát abban, hogy engem előreengedtek, őket meg nem, a korosztályt elnézve ugyanis a legtöbben munkába vagy iskolába tartottak éppen.
Mivel velem azért gyakran, legalábbis gyakrabban történnek pozitív dolgok, magán a jelenségen nem csodálkozom, hiszek abban, amit adsz, azt kapod vissza, de azért mégsem mindennapos jelenég, hogy a hosszú sorban ketten is maguk elé tessékelnek.
Fizetés után újra megköszöntem két előzékeny embertársamnak - mert legalább annyira hálás voltam nekik, mint az ismeretlen nőnek, aki szakadó esőben felém tartotta az ernyőjét-, aztán ismét útra keltem. 
Megálltam újra, egy narancsot vettem salátaöntetnek,  és az újabb üzletben nagyon kedves volt az eladó. Mondhatnátok: ez nem valami rendkívüli, de nem nézett ki az egy narancsommal, nem nézett sandán sem, ami azt illeti, mert én ahhoz szoktam, hogy egy kis gyümölccsel kinéznek az üzletekből.
Így aztán nagyon kellemesen kezdődött a napom, teli energiával érkeztem meg, csak tízpercet késtem, és mivel este bébicsőszködöm, erre az energiára szükségem is lesz.
És most szeretném megosztani az örömömet veletek, ezért kívánok mindenkinek nagyon szép, kellemes és boldog napot!
Élvezzétek az életet, örüljetek az apró csodáknak. Egy mosoly nem kerül semmibe, az előzékenység is ingyen van, és mégis szebbé lehet vele tenni valaki napját. Éljetek vele!
Hátha én állok mögöttetek...

2013. szeptember 26., csütörtök

Vérmesék

The Family
színes, magyarul beszélő, amerikai-francia akció-vígjáték, 2013 
rendező: Luc Besson
író: Tonino Benacquista
forgatókönyvíró: Luc Besson, Michael Caleo
zeneszerző: Evgueni Galperine, Sacha Galperine
operatőr: Thierry Arbogast
producer: Luc Besson, Ryan Kavanaugh, Virginie Silla
executive producer: Martin Scorsese
vágó: Julien Rey

szereplő(k): 
Robert De Niro (Fred Blake / Giovanni Manzoni)
Tommy Lee Jones (Stansfield ügynök)
Michelle Pfeiffer (Maggie Blake)
John D'Leo (Warren Blake)
Dianna Agron (Belle Blake)
Ricardo Cordero (Philly)
Jon Freda (Rocco)
Dominic Chianese (Don Mimino)
Domenick Lombardozzi (Mimmo)
Joseph Perrino (Joey)


Az a helyzete, hogy akit  Robert De Niro, Tommy Lee Jones, Michelle Pfeifer és Luc Besson így együtt nem hoz lázba, azzal valami komoly baj van. Nem mondom én, hogy nem lehetne hasonló szintű gárdát összehozni a filmek világából, talán még ütősebbeket is, de azért ez egy igen erős együttállás, amit vétek lenne kihagyni. 
Na ezzel a gondolattal érkeztem tegnap este a moziba, és kiderült, igazam volt! 

A Manzoni család igen előkelő helyen állt az amerikai maffiában, élvezte minden előnyét, és nem foglalkoztak a  hátrányokkal, csakhogy Giovanni lepaktált az FBI-jal, és ezután családjával közösen a tanúvédelem koránt sem csodálatos lehetőségeiben dagonyáznak. Az a csekély 20 millió dolláros vérdíj a fején nem komolyabban kedvteleníti el, sőt, de azért mégis csak tanácsos lenne beilleszkedni az új környezetbe. Csakhogy a régi szokások lassan halnak el, és hiába lettek Blake-ék, emlékezettörlés nem jár a csomaggal.

A film egyszerre könnyed és komoly. Kigúnyolja, ugyanakkor fura mód emléket is állít a régi klasszikus maffiával foglalkozó filmeknek. Olyan kliséket szórakoztat fel, mint a tömegből kilógó, csupa feketében öltözött, nagy kalapos gengszter, de kendőzetlenül feltárja a közeg brutalitását is. A képek vágása zseniális, sok esetben nem látunk, csupán sejtünk, a feszültséget pedig humorra oldják. Méghozzá mesterien, ha engem kérdeztek.

2013. szeptember 24., kedd

Teaser kedd #61


Ha kedd, akkor ízelítő. Olvasás tekintetében viszonylag kicsi eredményeket könyvelhetek el. Befejeztem a 6. részét, tehát most várhatok az új kötetre, de minden más még a régi. Igyekszem ledolgozni valamit az elmaradásból, de ahhoz kicsivel több idő kéne. Addig is itt egy jó kis Murakami Haruki, akinek az új könyve most ősszel érkezik hozzánk. Vagyis nemsokára...

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.
Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.
Amit tenned kell:
- kapj kézbe egy könyvet;
- üsd fel valahol;
- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;
- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.


Heti kóstoló:


A különös nyár végétől a tél kezdetéig semmi sem volt az életemben, amit változásnak nevezhetnénk. Mindennap csendesen megvirradt, és szintúgy esteledett.

Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája III. kötet

2013. szeptember 22., vasárnap

Mert minden lázadás kicsiben kezdődik (Variálós vasárnap #10)


Nem is olyan rég, pont a Büszkeség és balítélet kapcsán mondtam, úgy tűnik nem vagyok feminista. És egy bizonyos értelemben véve nem is vagyok, csakhogy elgondolkodtam rajta, mit jelent egyáltalán az a szó, hogy feminista. 
Nem feltétlen azt, amire a legtöbben gondolnak, hogy nincs szükségünk az ellenkező nemre, és ahogyan  a barátnőm mondta anno: nekem egy férfi ne nyisson ajtót, mert van nekem kezem. Én ugyanis szeretem, ha kinyitják nekem az ajtót, és  felsegítik a kabátomat. Szeretem, ha virágot kapok, és nagyon jól esik minden bók és előzékenység. Nem csak az a baj, hogy ezek kezdenek eltünedezni, hanem az is, hogy egyre kevesebb nő tud mit kezdeni velük, hiába részesülnek benne. Ezt állítja néhány úr, és sok esetben jogosan, bár az is igaz, nem mindegy, hogy mit és kitől kapunk.  

De vissza a feminizmushoz. Számomra azt jelenti, hogy elmondhatom azt, amit akarok, amire vágyom, hogy akár egy szexkönyvvel a kezemben is sétálgathatok, és nem kell elviselnem azokat a férfiakat, akiket nem akarok, nem kell eltűrnöm ha megszólnak azért, amiért máshogy vélekedem bizonyos dolgokról.
Vagyis lehetek az, aki vagyok, mert megtehetem!
Manapság nem a szavazati jogunkról van szó, nem is a melltartóinkat égetnénk el máglyán, mint afféle jelképét a nemi béklyónknak, a mindennapjainkhoz van köze, ahhoz, hogy még mindig nem mindegy, ki és hova született. Az alanyi jogaink ugyanis attól is függnek, hogy mások mit engedélyeznek nekünk. Én pedig ezt nem tartom elfogadhatónak.

Persze nagyon szívesen főzök másokra is, nem jelentett problémát, ki is takarítok - ha nagyon muszáj -, eljárok bevásárolni, kivasalok, mosok, nincs ezzel semmi baj, de nem ennyiből áll az életem. A legtöbb nőnek a gyereknevelés is hozzájön, no meg a munka. A gyengébbik nem, innen nagyon úgy tűnik, többet bír, mint a legtöbb férfi, de ez is rendben van. Mindenki végezze el azt, ami az ő feladata, és ha marad ideje, kedve, energiája, akkor engedtessék meg neki, hogy hadd játsszon szerepjátékokat, tanuljon, építse a karrierjét.

Rengeteg esetben hallottam, több barátnőmtől is, hogy megszólták őket. A legbrutálisabb számomra az volt, mikor valakit  a bíróságon tituláltak törtetőnek, csak mert többet keresett a férjénél, és nem volt hajlandó beleegyezni egy olyan lehetőségbe, ami hosszútávon senkinek sem vált volna előnyére.
Tényleg törtető lenne az a nő, aki hozza-viszi a gyerekét az iskolába, jut ideje neki csomagolni, este tanulni és játszani vele, lefektetni, mesélni, majd amikor csend borul a házra nekiülni még dolgozni, hogy a munkahelyén is megfeleljen?
Vajon az mitől normális, amikor egy férfi teszi ezt úgy, hogy közben nem foglalkozik a gyerekével sem, de  a kedves kollegáknak még éjfélkor is e-maileket küldözget? Azt mondjuk rá, hogy workoholista, de semmi olyasmit nem kiabálunk rá, hogy rossza apa, vagy férj lenne. Mitől különb ő mint egy nő, aki könnyedén törtetőnek, rossz anyának és feleségnek titulálnak? Nem ritkán a nőtársai, akik aztán görcsösen őrzik a normalitás látszatát.

Pedig hát az a helyzet, hogy ahányan vagyunk, annyi félék is, és ha valaki nem tud mondjuk főzni, akkor mi van? Lehet, hogy tehetséges egy sereg más dologban. Jól süt, szépen köt, vagy horgol, a kertje mindig tipptopp a lakásában leszállási engedélyt kérnek a porszemek, mert sehol sem maradhatnak meg. Bevallom, ezek közül rám egyik sem igaz, de nem gondolom, hogy ettől kevésbé lennék nő, mint bármelyik szupermodell.
Mint ahogyan Ellen DeGeneres sem kevesebb attól, hogy boldog egy másik hölgy oldalán.

A lenti videó viszont igen vicces. Az egyik legnagyobb tollgyártó cég piacra dobott egy kimondottan nőknek készült tollat. Használati utasítás nélkül. Mégis, hogy várják el, hogy használjuk?
Ellen készített hozzá egy jó kis reklámot is, ha már a cég nem tette meg. Tudom, legalábbis sejtem, ez egy afféle gesztus  a nők felé, biztos volt egy marketingesük, aki azt gondolta, kevés nő ír, hát csináljunk nekik tollat, és azt is feltételezem, hogy mindenkit a jó szándék vezetett, de ez akkor is vicces. Én legalábbis igen jót nevettem rajta. 

És hogy mi lesz a válasz akkor, ha ezek után tesszük fel azt a kérdést: Mit jelent napjainkban a feminizmus? Nos, felelhetjük rá teljes lelki nyugalommal azt is: Azt, hogy írhatunk férfiaknak készült tollal. Mert minden lázadás kicsiben kezdődik.
  

2013. szeptember 17., kedd

Teaser kedd #60








Persze senkit sem fog különösen sokkolni, hogy ismét el vagyok úszva az olvasmányaimmal, belekezdtem ugyan egy új könyvben a Blogturné keretében, de nem egészen tudom, hogy szabályos-e abból idézni. Megkérdeztem, és megnyugtattak, hogy szerintük igen, de igazából senki sem tudja biztosra. Hát akkor én most kockáztatok!
A Maxim Könyvkiadó Kft. gondozásában jelenik meg októberben a De mi került a pitébe? címmel Alan Bradley: Flavia de Luce rejtélyei sorozatának első kötete. A 2009-ben útjára induló széria jelenleg az ötödik kötetnél tart, és ha hinni lehet a híreknek, a jelenleg 74 éves író 10 kötetre tervezi. Ifjúsági regény, de nagyon úgy tűnik, hogy minden porcikájában nekem való.
A történet szerint az 1950-es években járunk, Flavia majdnem 11 éves, igen élénk képzelőerővel és természetesen mindig ott van, ahol nem kéne. Amikor édesapját letartoztatják gyilkosság vádjával maga kezd el nyomozni.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.
Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.
Amit tenned kell:
- kapj kézbe egy könyvet;
- üsd fel valahol;
- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;
- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

 
Eheti ízelítő:

Vörös hajával, rozsdaszürke öltönyével a fegyvermúzeum egyik homályos sarkában álló kanadai darura emlékeztetett.

-... a szégyenre nincs korlátozó rendelet - mondta a hang.

Alan Bradley: De mi került a pitébe?

2013. szeptember 16., hétfő

Erősen erotomán, avagy mi folyik a lapokon?

Ez bizony egy nagyon érdekes kérdés, mert néha bizony halványlila gőzöm sincs. Vagy rózsaszín, esetleg kék – kinek-kinek vérmérséklete szerint. De persze a tisztelt olvasó még nem tudja, hogy miről is beszélek, amiben semmi meglepő nincs. Épp Jane Austen Büszkeség és balítéletét olvasom, és úgy látszik, átragadt rám az egyik szereplő, Mr. Collins bonyolult mondatainak körülményeskedő stílusa. Majd igyekszem összeszedni magam, de ez ugye nehéz, amikor ott van Mr. Darcy, a férfiideál. Ráadásul még épp témába is vág, ugyanis azon kezdtem el morfondírozni, hogy vajon miért hódítanak mostanában annyira az erotikus könyvek, és hogy vajon hová lettek a jó öreg romantikus regények? Köszönik szépen, megvannak, nem tűntek el, nem illantak el a langymelegben, vagy oszlottak fel a szitáló ködben, mégsem könnyű észrevenni őket a jelenlegi kínálatban.

Igazából tartozom egy vallomással: egy-két kivételtől eltekintve romantikus irodalmat kizárólag klasszikusok formájában olvasok, és az erotikus irodalom tekintetében sem vagyok naprakész. Olvastam néhány fantasynek álcázott pornót, aztán, mint sokan mások, én is lekínlódtam az Ötven árnyalat trilógiát. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem találtam benne valamit, ami érdekes, esetleg még tetszett is, de azért lelkesedni nem fogok érte, mi több, nem is vettem meg más, hasonló könyvet az amúgy igen széles palettáról. Ezek alapján talán nem én vagyok a legavatottabb, hogy ebben a témában elmélkedjek, de tételezzük fel, csak egy pillanatra, hogy ami mostanában történik a könyvpiacon, az koránt sem új keletű dolog. Senki sem találta fel a kanálban a mélyedést, ott volt az már régen, csak annyi történt, hogy a hazai piacra nagyjából egyszerre érkeztek meg az elmúlt időszakból számunkra kimaradt „lábatszétdobálós-egymásnakesős” könyvek. És mivel külföldön nagy népszerűségnek örvend a műfaj, napi szinten jönnek újabb regények, hogy még egy bőrt lehúzzanak a témáról – legalábbis amíg van rajta.

Valójában az a helyzet, hogy mióta ember él e földön, a test és az erotika örök célpontja és oka a művészeteknek. Az, hogy kinek mi az erotikus, erősen kérdéses, de tény, nem csupán festmények, szobrok maradtak fent ebben a témában, az irodalomban épp úgy tetten érhető. A teljesség igénye nélkül már a XII. században ott volt Walther von der Vögelweide és A hársfaágak csendes árnyán című pajzán verse, majd jött a XVIII. század, ami két jól ismert, sőt hírhedt írót (Giacomo Girolamo Casanova de Seingalt és Donatien Alphonse François de Sade márki) adott nekünk. És mialatt a férfiak a kielégülést keresték, majd tabukat döntöttek sorra, addig a hölgyek között egész másfajta irány mutatkozott. Még ugyanebben a században született Jane Austen, akinek a legismertebb műve az első bekezdésben emlegetett Büszkeség és balítélet, ami alighanem az egyik legtöbbet feldolgozott, átírt romantikus regény, ahogyan Charlotte Brontë Jane Eyre című műve is az. Ők a saját korukban meglévő, elsősorban a nőket érintő tilalmakat, a helyzetüket és a társadalmi elvárásokat mutatták be, miközben olyan férfi karaktereket adtak a világirodalomnak, mint Mr. Darcy és Mr. Rochester, akik tagadhatatlanul ősapái a mai romantikus irodalomban fellelhető férfialakoknak, az Alkonyat Edward Cullenjétől kezdve a Tündérkrónikák Jericho Z. Barronsáig bezárólag. Olyan modellek ők, akik ellen újra és újra felemeli a szavát valamelyik feminista szervezet, hiszen egytől egyig abuzív, vagy a nők kizsákmányolását képviselő karakterek – már akinek.

Ebből is látszik, hogy nem vagyok feminista, mert a két említett úr (Mr. Darcy és Mr. Rochester) örök szerelmem. Talán ezért nem olvasok tisztán jelenkori romantikát – mondjuk, ha megölnek közben néhány tucat embert, vagy megszállják a földet az UFO-k, akkor már rendben van. Ha valamit ennyire jól megírtak, minek halmozni a másolatokat? Ráadásul a műfaj alapjait jóval korábban lefektették. Példának okáért a görög és római mitológia is bővelkedik erőszakban, szerelemben, vérfertőzésben és ezek tetszőleges keverékében, de ezekkel együtt szintén még csak a téma felszínét kapirgáljuk. Viszont az már ennyiből is egyértelmű, hogy nem, valóban nincs szó semmi újdonságról. Amitől mégis ügy, az nem más, mint a nők olvasóbázisként történő beszippantása a pornóba. Mondhatnám szebben is, de nem akarom, szerintem ideje végre nevén nevezni a dolgokat. A nők számára nem feltétlen izgató egy minden valóságot nélkülöző öt perces akció végignézése, ellenben izgatónak találhatják ugyanezt, még ha minden valóságot nélkülöz is, de az aktuális könyv lapjairól kapják. Ezeket a könyveket pedig gyakran romantikus köntösbe bújtatják, miközben rájuk ragad a „mamipornó" kifejezés is.

A romantikus irodalom célcsoportját elsősorban az otthonülő és unatkozó háziasszonyok regimentje adta – már ha nálunk létezett egyáltalán ilyen besorolás, amit erősen kétlek, mégis elsősorban rájuk építettek. Igaz, jelentek meg kimondottan tinik számára készült könyvek is, mert a nő, legyen akárhány éves, mégiscsak nő, aki az érzelmi oldaláról közelít meg mindet, hiszen mialatt beleszeret aktuális főhősébe, és azon drukkol, hogy minden nehézség ellenére amaz elnyerje szíve hölgyének kezét, nem foglalkozik a pattanásaival vagy az odaégett rántással. Laza kis kikapcsolódás, lehetőség szerint kellő mennyiségű drámával, sziporkázó és szellemes szereplőkkel, valamint sok-sok érzelemmel. A recept rendkívül régi, és a kezdetek óta nem újítottak rajta, mert minek változtatni bármit, ha majd’ kétszáz éve jól működik? Azaz, mégis van itt valami. A vörös rózsa csokrokat lihegésre, nyögésre cserélték, a szép szerelmi vallomásokat elpopsizásra, és csodák csodája, az új trend beütött. Szó szerint.

Az emancipáció nem csak azt hozta magával, hogy el tudjuk tartani önmagunkat, hanem kihirdettük a testünk feletti jogunkat is, amihez hozzátartozik, hogy megadjuk neki azt, amire szüksége van. A szabadosság, a világ változása és több szexuális forradalom után eljutottunk addig, hogy bátran, a nyílt utcán lobogtatva olvashatunk ilyen könyveket. Szóval teljesen mindegy, hogy a romantikára vagy az erotikára esküszik az ember lánya, mert az erotikus könyvek is afféle ál-romantikusként osontak a küszöbünkig. A magam részéről elkülöníteném ezt a két stílust, hiszen a Jane Eyre-ből nekem aztán nem hiányzott egy vad párnacsata sem, a Szürke ötven árnyalatát pedig erős jóindulattal sem nevezném ártatlan tekintetű úrilányok vánkosának. Bár ki tudja…

Az az igazság, hogy nem jutottam közelebb a megoldáshoz. Azt tudom, hogy számomra mit jelent az erotika és a romantika fogalma, de mostanában úgy összemosták őket, mint a piros zoknit a csipkés fehérneművel. Pont ennyi köze van a két dolognak is egymáshoz – ruha alatt hordjuk őket, mégis mindenki tudja, hogy mit kapunk ilyen esetekben: valami nagyon művi rózsaszínt. És akkor abba bele se mentem, hogy irodalmi értéket csak elvétve, nagyítóval lehet találni. Viszont ha már itt tartunk, engem leginkább az aktuális könyvek igénytelensége bosszant, méghozzá a slendrián fordítás. Szinte egyszerre nyomnak ki öt-tíz erotikus regényt, mert most trend és most fogy. Teljesen igaz, mindent akkor és addig kell és lehet árulni, amíg kereslet van rá, jóllehet nagyon sokan tagadják, hihetetlen példányszámokban fogynak a gyakran egy ismert könyv rajongói munkáiként napvilágot látott átiratok. Az Alkonyat-sorozatnak különösen sok erotikus könyvet köszönhetünk, bár számomra rejtély a miért. Némelyikben még a neveket sem igen cserélték le. Nem számít ez plágiumnak? Na jó, ez már más téma, de azért elgondolkodtató.

Ha kénytelen lennék találgatni az okokat illetően, mármint hogy miért ennyire népszerűek ezek a darabok, igen halkan és félve mernék nyilatkozni. Nyílván azért szükséges mind a kétféle irodalom, mert az olvasóik találnak bennük valamit. Valamit, amitől szebbé válnak a hétköznapjaik, valamit, ami szórakoztatja őket. Hogy most ez egy erotikus, fülledt jelenet, vagy egy könnyes szerelmi vallomás, szinte mindegy is. A lényeg az eredmény, ami ebben az esetben az, hogy legyen az ember akár egyedülálló, akár kapcsolatban élő, kap néhány órányi magányos felüdülést. Elvégre ezért olvasunk, hogy a képzeletünk szárnyain utazva bebarangoljunk olyan világokat, ahová talán soha sem juthatunk el, ám ily módon mégis megízleljük a másság tökéletességét. Az irodalom ezen ága hiánypótló, nincs ezzel semmi baj. Én magam hosszan el tudok mélázni Edward Fairfax Rochester szarkazmusán, különösen, mióta Michael Fassbender bújt a bőrébe, valamint néma csodálattal áldozom Fitzwilliam Darcy lovagias erényeinek és éles eszének, aki meglepő módon folyton Colin Firth alakjában jelenik meg a lelki szemeim előtt. El is határoztam, nem térek át holmi modern romantikára, maradok a jó öreg klasszikusoknál, és ezért inkább nem is mondok semmit, de azt legalább jó hosszan teszem.

Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi.

2013. szeptember 15., vasárnap

Az agyaló agy, avagy az elterelt gondolatok (Variálós vasárnap #9)


















Annyira jól kitaláltam miről fogok ma írni, erre reggel belefutottam egy TED videóba, majd egy beszélgetésbe a facebookon, és az egész ment a levesbe. Ugyanis muszáj azon a vonalon tovább gondolkodom.
A téma az információ feldolgozás, ezen belül is a tudatos figyelem irányítás és a tudatalatti észlelés, tehát az a dolog, amikor anélkül, hogy tudnál róla felismersz dolgokat, és még ha nem is látod tudatosan, mégis befolyásol a döntésedben. Vagy azért, mert nem arra figyelsz, amire kéne, vagy azért, mert nagyon is odafigyelsz. Talán ez még kicsit zavarosnak hangzik, de hozok néhány példát, és szerintem rögtön egyértelmű lesz.

Ahogy sokan mások, úgy én is szeretek olvasni, és az olvasmányaim válogatására különösen figyelek. Teszem ezt azért, mert nem miden stílust szeretek, és azért is, mert az elveim megakadályozzák több magyar kiadó könyveinek megvételét. Ennek persze hosszas előzménye van, amit több esetben is kifejtettem, és ha valaki nem olvasta, hát annak elárulom, hogy megvan a jó oka annak is, miért olvasok egyre többet angolul, de mivel a családom gyakran meglep ajándékutalványokkal, hát igen sok könyvet begyűjtök magyarul, lehetőleg akcióban. És itt kezdődik a tudatalatti rész, mert vannak könyvek, amiket eleve kézbe sem veszek. Amikor feltűnt ezen szokásom, arra jöttem rá, hogy ezek a könyvek vagy a borítójuk miatt taszítottak, és/vagy  kizárólag két kiadóra korlátozódnak. Az agyam ugyanis észleli a kiadót, akkor is, ha én tudatosan nem nézem azt meg, és már kiadja a parancsot: Nem kell ez neked!
Ez a tudatalatti rész az, ami a mindennapokban veszi mondjuk egy  rokon, kolléga, ismerős, idegen feléd irányuló jelzéseit, a mosolyukat, a rezdüléseiket vagy mozdulatlanságukat, a gesztusaikat, amit az agyad, anélkül, hogy végiggondolnád, elraktároz valahova.

Az első benyomás nem csak a direkt, hanem az indirekt információkat is tartalmazza. Amikor találkozol valakivel nem csak azt látod, hogy néz ki, hanem azt is, amit sugároz. Tartózkodhat, tolakodhat, lehet túl bizalmas, teljesen átlagos, elképesztően kirívó és a többi. Ezekből áll össze egy személyről alkotott képed, amit persze kéretik nem összekeverni az emberismerettel, mert a jeleket értelmezni nem mindannyian tudjuk megfelelően, de tény, hogy folyamatos fogjuk ezeket a jeleket, mint megannyi érzékeny antenna.

A figyelem elterelése azonban teljesen tudatos folyamat, néhányan mesteri szintre fejlesztették, és célja mindig az, hogy egy bizonyos dologról valami másra koncentrálj. Valami olyasmire, amit az elterelő sugall neked.



Apollo Robbins foglalkozása során tanulmányozta az emberi elmét, és érdekes összefüggéseket fedezett fel. Nem is lenne ez olyan különleges ügy, ha Mr Robbins agysebész vagy esetleg elmeszakértő lenne, de az a helyzet, hogy az említett úriember zsebmetsző, méghozzá állítólag a világ egyik legjobbja. Azt mondjuk nem tudom, hogy mérték le, de igen érdekes dolgokat mond és mutat be.
Például kiderült, hogy a közönségből szinte mindenkinél van telefon, tehát az úriember megkérte a jelenlévőket arra, hogy nézzék meg, még megvan-e, biztos, ami tuti. A kérésnek eleget is tettek, majd megkérdezte, emlékeznek-e a jobb alsó ikonra, és néhányan felemelték a kezüket, de amikor azt mondta, hogy minden telefonnak van egy közös tulajdonsága, látszik rajta a pontos idő, kiderült senki sem nézett az órára. Miért is tették volna, az ikon volt a kérdés.
Ezután megkérte a közönséget hogy hunyják be a szemüket, ez kockázatos, amikor egy zsebtolvaj tartózkodik a teremben, és idézzék fel milyen ruha van rajta, amit már kicsit többen eltaláltak.

Itt kezd érdekes lenni a dolog. Robbins szerint úgy képzeljük el, mintha mindenkinek a fejében ülne egy biztonsági őr, a sajátját Franknek hívja, és ő gyűjti össze az információkat. Abból amit lát, hall stb. Aztán arról beszél, amiről én is az elején, hogy észlelhetsz valamit úgy is, hogy nem figyelsz rá tudatosan oda. És az ő munkájában pedig az a lényeg, hogy tudja-e irányítani a figyelmet. Amikor arra kér valaki, hogy emlékezzen vissza, Frank megfordul, hogy visszakeresse az infót, és ezalatt nem vesz tudatosan adást, mert úgy tűnik, nem tud visszanézni és új adatot rögzíteni egyszerre. Ebben áll az elterelés lényege, amit aztán az előadó igen szemléletesen be is mutat. Én speciel jót nevettem néhány poénon, a stílusa igen megnyugtató, közvetlen, és megnyerő, tökéletes az átverésekhez, de az életben már nem lennék szerintem ennyire boldog.
Nos, ne feledjük, ő nem idegsebész, nem kutató, zsebmetsző, és abban a húsz évben, amióta dolgozik/-ott (Számomra nem derült ki, menyire aktív, de lehet csak lemaradtam róla. Viszont ezek után nehéz lenne beolvadnia... Vagy kitudja!), felállította  a saját hipotézisét.

Ezen a ponton felmerül az: Ha ennyire átlátszóan és könnyén lehet kontrollálni a figyelmünket, nyilván mindenki tudja, akinek ez az érdeke. 
Tehát tudják az anyák, akik síró gyereküket akarják megnyugtatni, tudják a főnökök, akik elégedetlenkedő dolgozóiknak vetnek egy csontot, tudják a könyvkiadók és bizony azon honlaptulajdonosok is, akik  meg össze kívánnak tartani egy közösséget valamint meg a jövedelmüket, ahogyan persze a politikusok és bűnözők is tudják.
Minden csak azon múlik, mennyire jól alkalmazzák. Amikor tudatosan odafordulsz valamihez, egyszersmind elfordulsz valami mástól, és ez a művészet, úgy terelni a figyelmet, hogy észre se vedd, vezetnek.

Nem is akarom átgondolni, hogy az elmúlt években vajon hány esetben eshetett ez meg velem, és nem hiszem, hogy ezeket sikeresen elkerülhetjük, de innen úgy látszik, jobban jár az, akinek jó a memóriája, szorosan tartja a táskáját, és biztos helyen a pénztárcáját. Már ha ha létezik olyan. 

2013. szeptember 14., szombat

A félelmeink olyan történetek, amelyeket önmagunknak mesélünk #6 - az ügyvéd


 Hiába, mindig eljön az a pillanat, amikor megreped a páncél. Az elmúlt években szerzett hírnevét boldogan odavágta volna, ha üvöltve átkozhatja az eget, a Teremtőt, de leginkább ezt az embert, itt maga mellett.
 Amikor befutott a hívás minden további nélkül jött, a csillagászati óradíját csak néhányan tudják gond nélkül kifizetni, de ők biztosra vehetik, hogy megússzák a legnehezebbet. Öt éve nem vesztett el egy ügyet sem, és végtelen hiúságában azt mondogatta: Ez az igazi teljesítmény! Ez a valami!
 Mintha a pénz, a temérdek pénz nem is számított volna. Keményen dolgozott, hogy még negyvenéves kora előtt felérjen a csúcsra, megérte. Már rég ott topog, bár van még egy-két éve a nagy négy-nulláig. Megérte? Soha nem hitte, soha nem gondolta, hogy majd egy ügye, az arcátlan hazugságok amit nap nap után végighalhat vagy maga mond, egyszer csak így vághatnak vissza. Ha most lenne egy szép nagy és kézreálló kése...

 Az elmúlt órákat annak a gondolatnak a boncolgatásával töltötte, hogy mikor szolgálná jobban a saját érdekeit: ha hagyná, hogy a kedvenc nyomozója örökre hűvösre küldje védencét, vagy... Nos ez a vagy egy kicsit nyugtalanította. Rémisztőnk találta a gondolatot, és rendkívül furcsállta amiért egyáltalán eszébe jutott, de nincs ezen mit szépíteni: kiviszi innen ezt a rohadékot és saját maga gondoskodik róla, hogy eltűnjön. Örökre. Meg tudná tenni. Isten a tanú rá, a keze sem remegne meg, mert neki soha sem remeg a keze. Többé már nem.

 Mint annyi más vallását nem gyakorló, csak akkor fohászkodott, amikor bajban volt, és tudta jól, az édesanyja ezért szomorú lenne, de végül is ő az apja nyomdokit követte. Ügyvéd lett mert ezt várták el tőle, és jó volt benne. Nagyon jó, most mégis visszapörgetné az időt az első ügyéig, amit valami csoda folytán megnyert, és ami miatt ennyire öntelt, fennhéjázó tuskó lett. 
 Ült fa arccal, félig leengedett szemhéja mögül lesett, és a kedvenc Montblanc töltőtollát fogadta az újai között.
 - Ennél közelebbit nem tud mondani?
 - Ha divattippekre kíváncsi nyomozó, akkor forduljon egy stylisthoz. Az ügyfelem nem emlékszik az áldozat ruhájára - vette oda épp olyan flegmán, mint máskor. Senki, a jelenlévők közöl senki sem tudja, mit érez, és ez jobb is, ha így marad. Aylward már egyébként is neheztel rá, amiért megfosztotta néhány elvetemült gazembertől, még csak azt kéne, hogy feldúlva vagy kétségek közt lássa. Eltaposná, mit egy férget. Könyörtelen, talán ez az oka, hogy olyan nagyszerű a munkájában. Majdnem olyan jó, mint ő, épp ezért érthetetlen ez a kihallgatás. Szinte végig a társa kérdezett, de mintha nem is akarnának eljutni semerre. A vádemelésig lehetséges idő ugyan lassan fogyogat, de azért nem érnek rá a végtelenségig. Mire várnak? Miben bíznak?

2013. szeptember 11., szerda

T. R. Salty: Pre Bellum Atlantis és más mesék

Az az igazság, hogy a fülszöveg első fele miatt döntöttem úgy, hogy ez egy nekem való könyv.  A „mi lenne ha?” nem csak minden valamirevaló sci-fi alapja, de nagyjából az élet legtöbbet eldörmögött kérdése is, a felvetés ezúttal ráadásul magyar író tollából érkezett, a T. R. Salty álnév ugyanis Soós Tibort takarja, akitől eddig még nem volt alkalmam mást olvasni, azonban kiderült: kellene. A tartalomvázlat második felére, amelyből kiderül, hogy ez tulajdonképpen a Bellum Atlantis kötet előzménye, nem sok figyelmet fordítottam – szerintem el sem olvastam, ami csak azért lehetne probléma, mert ez tényleg egy előzménykötet. Ami végül nem számított, mert az egyes történetek nagyon érdekesek voltak önmagukban is, így, még ha néha éreztem is, hogy talán valami többről szólhat az adott fejezet, nem zavart, teljesen lebilincseltek az olvasottak. Arról nem is szólva, hogy amikor kinyitottam a könyvet azt láttam, hogy Harrison Fawcett, azaz Fonyódi Tibor írta hozzá az előszót. Már itt elvesztem, mert most komolyan: mekkora ötlet! A kirohanásomból gondolom egyértelmű, hogy szeretem az említett úr munkásságát, aki az előszavával kellően felkeltette az érdeklődésemet Soós Tibor könyve iránt.

A Pre Bellum Atlantis és más mesék tartalmát nehéz lenne összefoglalni, ugyanis a könyv alapvetően két részre tagolódik. Az elsőben megismerhetjük a Bellum Atlantis szereplőit, akikben egyetlen közös van (azon kívül, hogy majd később, avagy korábban – minden csak nézőpont kérdése – az ókori keleti hadszíntéren küzdenek), mindegyikük életében megtalálható egy olyan momentum, ami befejezés után kiált. A könyv második fele egymástól elkülönülő novellák gyűjteménye, amelyek ugyan semmiképpen nem köthetők az első részhez, mégis létezik bennük közös pont: a megoldás utáni vágy. A történetek szereplői lezárják saját életük egy-egy szeletét, de míg a kötet első felében tudjuk, mi történik később hőseinkkel – már ha olvastuk az eredeti regényt –, a „más mesék” esetében sokszor csak találgatni lehet, de ez nem von le az értékükből. Minden egyes történet főszereplője szeretne befejezni, jóvátenni, esetleg igazolni valamit – szükségük van erre, és ez ismeretlenül is összeköti őket.

Az ezernyolcszázas évek végétől a közeli jövőig húzódik a történetek palettája. Néhány esetben a korrajz jobban megdöbbentett, mint a sztori maga, mert annyira reálisnak, annyira emberinek találtam, hogy könnyedén el tudom képzelni, ahogyan két gazdálkodó vitájából lassan nemzetközi konfliktus bontakozik ki. Mindegy, hogy katona, zsoldos vagy bűnöző az ember – szinte minden karakter képzett harcos (vagy egy szervezet, vagy az utca által), de mégis csak ember, akit bántanak bizonyos dolgok, olyasmik, amikért érdemes akár meghalni is. Büszkeség, becsület, kötelességtudat, szeretet: ezekért képesek vagyunk feláldozni mindent – csakúgy, mint a bosszúért, az önigazolásért és a bizonyítási vágyért. Az ok és okozatok kapcsolata, illetve a felelősségvállalás az, amit különösen szerettem ebben a könyvben. Élveztem minden sorát, és bár különálló novellákból áll, amelyek változatos időben, helyzetekben és körülmények között zajlottak, nem pihentem köztük, mert nem éreztem, hogy szünetet kellene tartanom.

Bevallom, hogy a fogalmazás, a választékos nyelvezet elképesztett, mert ha bármi baj volt például az előbb emlegetett Harrison Fawcett Katedrálisával, az mind stilisztikai, de annyira erős maga a történetet, hogy nincs ember, akit zavar. Valamiért – talán a hasonlítgatás miatt – ilyesmit vártam ebben az esetben is, szerencsére azonban minden aggodalmam alaptalannak bizonyult, még akkor is, ha a sci-fi, mint olyan, nem igazán érhető tetten a történetekben. Legalábbis számomra, de mint már kiderült, én nem olvastam a Bellum Atlantist.  Az első felén ugyan átvonul egy misztikus szál, de második részben már nyomát sem találtam ennek. Nincs jelentősége, valójában épp nekem való, kellő mennyiségű drámával, fegyverekkel, töménytelen mennyiségű harccal, küzdelemmel, robbantással, vérrel, no meg a személyes kedvenceimmel, a szamurájokkal. Méghozzá kétszer. Szívesen olvasnék T. R. Saltytól egy olyan regényt, amit csak ennek a témának szentel.

A töménytelen érzelem, a lezárás vagy inkább megváltás, feloldozás utáni vágy nem törli el a szereplők tényleges természetét. Nem térnek meg, nincs megvilágosodás, de létezik egy határozott út, amit mind bejárnak. És mielőtt bárki azzal vádolna, hogy drámát csinálok a különben sci-fi és akció kötetből, ez szerintem mind benne van – de ha valakit nem érdekel, hát olvassa csupán a különböző harcokért, csatákért. Bőven megéri úgy is.

9/10

Ez a bejegyzés az ekultura.hu részét képezi.

2013. szeptember 10., kedd

Végszó egy gyászjelentés margójára

Forrás
A Molyon lévő tagságom törlése hivatalosan is megtörtént. Nem vagyok része a nagy gépezetnek, és két hét múlva végleg eltűnök. Talán sokan nem értik a kilépő hullámot, de itt elvek ütköztek, azaz pénzt vagy életet.

Az én távollétemet nem érzi meg különösen a site, de nem is ez volt a cél. Ha maradok, és természetesen hűséges követőként befogom a szám, álszent leszek, és akik ismernek azok tudják, sok minden vagyok - makacs, akaratos, önző és nem feltétlen jó barát, mert őszinte vagyok-, de álszent nem. Az elveim fontosabbak, mint a kölcsönös hazugságok. Igen, az igazság nagyon fájhat, a húsodba mar, hiszen minidig ott ér el, ahol a leggyengébb vagy, de ha elfogadod erősebbé tesz és segít, hogy jobbá válj. Hogy épülj, márpedig engem a Moly már csak hátráltatott.
Tény, hozott új olvasókat, amiért hálás is vagyok, de én is töltöttem fel cserében tartalmakat - amiket különben nem lehet törölni, mert az én munkám az oldal tulajdona, a szavaim és a véleményem, amik viszont az enyémek, azonnali és értesítés nélkül felfüggesztést eredményeztek. Amíg kölcsönösen adtunk, harmonikus és gyümölcsöző volt a kapcsolatunk. Most, hogy már csak elvenni képes, rájöttem, nem tudok, nem akarok többé adni.

Akik csak egy adatbázist látnak az oldalban, most szintén értetlenkednek, de ez egy közösség lenne, ahol beszélgetsz, csacsogsz, ismerkedsz, vitázol és végnékül pezsegsz.
Csakhogy eljön az a pillanat, amikor már csak egy szám vagy a statisztikában, csak egy adat a hálóban és semmi más, mint egy jól jövedelmező reklámfelület. Én pedig nem akartam ezek közül egyik sem lenni.

Sok sikert kívánok az oldalnak, remélem egyszer még visszatalálnak a régi önmagukhoz, őszintén kívánom az ottmaradottaknak, hogy sose ébredjenek fel, mert az nem csak fájdalmas, de magányos is lesz. Már nem lesz senki, aki kiálljon értetek, és mivel eddig hallgattatok, nem lesz erő a megszólaláshoz sem. Jobb is, hogy nem értitek, mert ha igen, és mégis maradtok... Ebbe bele sem akarok gondolni.
Igen, én így érzek most, mint egy sértet gyerek, de valójában nincs bennem harag, csupán csalódottság.
Akik maradnak, azoknak sok erőt kívánok, hogy képesek legyenek újjá építeni azt, amihez ragaszkodnak, és tényleg boldoggá tenne, ha sikerülne. De remélem tudjátok, mert most már tudnotok kell, ez nem csak rajtatok múlik.

Szóval szállj kicsi Moly, szállj szabadon! De repülj tőlem olyan messzire, amennyire csak lehet, mert légycsapóm van, és nem félek használni...


Teaser kedd #59

















Az elmúlt napok eseményeinek hatására magam is kissé forradalma hangulatba kerültem, és valamilyen rejtélyes okból kifolyólag folyamosan a Three Days Grace: Riot cimű számát dúdolom. Kvázi ezzel próbálok lenyugodni. Olaj a tűzre, de mivel már megvédeni magam nem áll módomban - aminek hiányában egyértelműen úgy tűnik, nem nekem van igazam -, a békát le kell nyelni. Sokakban tüskét hagytak az elmúlt napok, de ahogyan várható volt, a láng már alig-alig pislákol, majd lassan visszaáll minden a normális rendbe. Ezen egyetemes szabály alól én sem vagyok kivétel, ezért eldöntöttem, keresek valami igazán ütőset, hogy tökéletesen elterelje a figyelmemet, meg hogy a forradalom után kiáltó lelkem végre lecsillapodhassék. Nos, mondjuk talán nem a megfelelő olvasmányt választottam, mert hát Atticus(!), de az elterelés azért csont nélkül meglesz. 
Tudom, hogy gyanúsan rajongom, de ez egy hamisítatlan urban fantasy széria, aminek várhatóan az első két része megjelenik még az idén kis hazánkban is. Mondjuk emiatt aggódom kicsit; de semmi nem gond, úgyis maradok az angolnál...

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.
Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.
Amit tenned kell:
- kapj kézbe egy könyvet;
- üsd fel valahol;
- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;
- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.


Heti kettes:

It' odd how when you feel safe you can't think of that thing it was you kept meaning to do, but when you're running for your life you suddenly remember the entire list of things you never got around to do.
I always wanted to get blindly drunk with a mustrachioed man, take him back to his place, do a few extra shots just this side of severe liver damage, and then shave off half his mustache when he passed out.

Kevin Hearne: Hunted



És csak hogy ne maradjatok ki a tutiból:

2013. szeptember 9., hétfő

Üzenem neked, hogy te...

Hát @Bence, gratulálok! Írtál egy rendkívül korrekt, rendkívül száraz és totál értelmetlen levelet. Szomorúan látom, hogy igazam lett, és téged, titeket egyáltalán nem érdekel, ha tömegesen távoznak az aktív tagok, mert mi az a 35-50 a 80 ezerhez képest! Ez mégis csak egy üzleti vállalkozás, ami ugye a zsebedre megy. Érthető, hogy nem akarod veszni hagyni.
Most bölcsen, igen bölcsen nem hagytál válaszra lehetőséget, mert tanultál a kollegina hibájából és felkészültél rá, hogy rád ugranak a semmitmondás eme becses darabjáért.

Kicsit kétkedtem az összeesküvés-elméletekben, mert nem akartam elhinni, nem akartam feltételezni, hogy részetekről tudatos volt az akció, de most már egyértelmű. Ki akartátok penderíteni a legnagyobb bloggereket és a gondolkodni képes sleppjüket. Teheré váltak, mert van eszük, mert kérdeznek, mert már nem gyerekek, nem lehet velük ekként bánni. Amíg kellettek az oldalnak, addig semmi nem jelentett problémát, de most már ennek az önjáró rendszernek csak koloncok.

Gratulálok, mert nem válaszoltál semmire, nem kértél elnézést, nem ismertél be semmit, de legalább átkozottul elegánsan tetted. Nem lesz megoldás, nem lesz kompromisszum, nem lesz itt semmi.
Várható volt, hogy nem fogod a kedvest bajban hagyni, várható volt, hogy a felhasználóknak kell engedniük, de hogy ennyire semmibe veszed a problémát, az nem.
De megértem, én is a zsebemet lapogatnám, én is csak kivárnék, mert a hangadók hamarosan végleg eltűnnek, és utána megint mehet minden a régi, jól megszokott, kényelmes és számotokra jövedelmező rendben.
De tudod mi van? Az az oldal, ahol egy írónak azt lehet mondani, hogy tötölje magát, az az oldal régen nem a könyvekről szól.

És ti, akik most hallgatok, nektek küldöm Babits Mihály: Jónás könyve örökbecsű félmondatát : "...mert vétkesek közt cinkos aki néma."
Bár most jó és kényelmes, de nem lesz mindig így. Szólhattok rosszul, reagálhattok egy nemkívánatos blogbejegyzésre és rögtön vége lesz.  

Végezetül még annyit tennék hozzá Eric Cartman koránt sem elegáns, de annál tömörebb és lényegre törőbb remekével: "Kapjátok be gyíkok, én leléptem!"

Babits Mihály: Jónás könyve

Első rész
Monda az Ur Jónásnak: "Kelj fel és menj
Ninivébe, kiálts a Város ellen!
Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:
szennyes habjai szent lábamat mossák."
Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna,
de nem hová a Mennybeli akarta,
mivel rühellé a prófétaságot,
félt a várostól, sivatagba vágyott,
ahol magány és békesség övezze,
semhogy a feddett népség megkövezze.
Kerülvén azért Jáfó kikötőbe
hajóra szállott, mely elvinné őtet
Tarsis felé, s megadta a hajóbért,
futván az Urat, mint tolvaj a hóhért!
Az Ur azonban szerzett nagy szelet
és elbocsátá a tenger felett
s kelt a tengernek sok nagy tornya akkor
ingó és hulló kék hullámfalakból,
mintha egy uj Ninive kelne-hullna,
kelne s percenként összedőlne ujra.
Forgott a hajó, kettétört az árboc,
deszkaszál nem maradt hű deszkaszálhoz.
A görcs hajósok, eszüket veszítve,
minden terhet bedobtak már a vízbe,
s míg arcukba csapott a szörnyü sóslé,
ki-ki a maga istenét üvölté.
Jónás mindent kiadva, elcsigázva,
betámolygott a fedélközi házba,
le a lépcsőkön, a hajófenékre,
s ott zuhant bódult félálomba végre,
gurítván őt az ázott, rengő padlat.
S így lőn, hogy a kormányos belebotlott,
a deszkákat vizsgálva, s rája szólt:
"Mi dolog ez, hé, te nagy alható?
Ki vagy te? Kelj föl, s kiálts a keserves
istenedhez, talán ő megkegyelmez!
Vagy istened sincs? Szólj! Miféle nemzet
szült? Nem te hoztad ránk a veszedelmet?
Mely város vall polgárának, büdös?
S e fene vízen át velünk mivégre jössz?"
S ő monda néki: "zsidó vagyok én
s az Egek Istenétől futok én.
Mi közöm nékem a világ bűnéhez?
Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.
Az Isten gondja és nem az enyém:
senki bajáért nem felelek én.
Hagyjatok itt megbujni a fenéken!
Ha süllyedünk, jobb itt fulladni nékem.
De ha kitesztek még valahol élve,
tegyetek egy magányos erdőszélre,
hol makkon tengjek és keserű meggyen
békében, s az Isten is elfeledjen!"
De a kormányos dühhel csapta vissza:
"Mit fecsegsz itt erdőről össze-vissza?
Hol itt az erdő? És hová tegyünk ki?
Innen csak a tengerbe tehetünk ki!
Ki is teszünk, mert nem türöm hajómon
az ilyet, akit mit tudom mi bűn nyom.
Már biztos hogy te hoztál bajba minket:
magad mondod hogy Isten átka kerget.
Ha Isten üldöz, az ördög se véd meg.
Hé, emberek! Fogjátok és vigyétek
ezt a zsidót!" S már nyolc marok ragadta,
nehogy hajójuk süllyedjen miatta,
mert nehéz a kő, és nehéz az ólom,
de nehezebb kit titkos súlyú bűn nyom.
Jónás azonban jajgatott s nyögött
és meglóbálták a tenger fölött.
"Vigyázz -- hó-rukk! Pusztuljon aki nem kell!"
S nagyot loccsant... s megcsöndesült a tenger,
mint egy hasas szörny mely megkapta étkét.
S már a hajósok térdencsúszva, kétrét
görbedve sírtak és hálákat adtak,
könnyelmű áldozatokat fogadtak,
s a messzeségben föltünt a szivárvány.
A víz simán gyürűzött, mint a márvány.

Második rész
Az Ur pediglen készitett vala
Jónásnak egy hatalmas cethalat
s elküldte tátott szájjal hogy benyelné,
halat s vizet vederszám nyelve mellé,
minek sodrán fejjel előre, hosszant
Jónás simán s egészben úgy lecsusszant
gyomrába hogy fején egy árva haj
nem görbült, s ájultából csakhamar
fél-ébren pislogott ocsúdva, kába
szemmel a lágy, vizes, halszagú éjszakába.
És így jutott a szörny-lét belsejébe,
vak ringások eleven bölcsejébe,
és lakozék három nap, három éjjel
a cet hasában, hol éjfél a déllel
egyforma volt, s csupán a gondolatnak
égre-kigyózó lángjai gyúladtak,
mint fulladt mélyből pincetűz ha támad.
És könyörge Jónás az ő Urának
a halból, mondván: "Kiáltok Tehozzád,
hallj meg, Isten! Mélységből a magasság
felé kiáltok, káromlok, könyörgök,
a koporsónak torkából üvöltök.
Mert dobtál vala engem a sötétbe
s tengered örvényébe vetteték be,
és körülvett a vízek veszedelme
és fű tekeredett az én fejemre,
bő hullámaid átnyargaltak rajtam,
és Egyetemed fenekébe hulltam,
a világ alsó részeibe szállván,
ki fenn csücsültem vala koronáján!
Én aki Jónás voltam, ki vagyok már?
Ki titkaidat tudtam, mit tudok már?
Kényedre hány-vet hánykódó vized
s nyálkás hus-záraiba zárt a Cet."
S lélekze Jónás, mivelhogy kifulladt,
sürűn szíván kopoltyúját a Halnak,
mely csupa verdesés és lüktetés volt,
s a vízből-szűrt lélekzet mind kevés volt,
a roppant haltest lihegve-dobogva
szokatlan terhét ide-oda dobta
kinjában, mig Jónás émelygve s étlen
tovább üvöltött a büzös sötétben,
s vonítva, mint a farkas a veremben,
nyögött: "Bezároltattál, Uram, engem!
Sarak aljába, sötétségbe tettél,
ragyogó szemed elől elvetettél.
Mindazonáltal szemeim vak odva
nem szűnik nézni te szent templomodra.
Sóvár tekintetem nyilát kilőttem
s a feketeség meghasadt előttem.
Éber figyelmem erős lett a hitben:
akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten!
Rejteztem én is elüled, hiába!
Utánam jöttél tenger viharába.
Engedetlen szolgádat meggyötörted,
magányos gőgöm szarvait letörted.
De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád,
annál világosabb előtte orcád.
Most már tudom hogy nincs mód futni tőled
s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.
De te se futhatsz, Isten, énelőlem,
habár e halban sós hús lett belőlem!"
Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal,
Jónás meg visszarugott dupla talppal.
S uj fájdalom vett mindkettőn hatalmat:
a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.
És monda Jónás: "Ki táncoltat engem?
Ki az aki nem hágy pusztulni csendben?
Besóztál görgő tengered savával
és csapkodsz, mintha játszanál csigával.
Mert megfogyatkozott bennem a lélek:
de az én Uram akará hogy éljek.
Ebének kíván engemet a Pásztor
és megszabadított a rothadástól.
Jössz már, Uram, jössz, záraim kizárod
s csahos szókkal futok zargatni nyájad.
Mert imádságom elhatott tehozzád
és végigjárta a Magasság hosszát.
Csapkodj hát, csapkodj, ostorozva bölcsen,
hogy amit megfogadtam, ne felejtsem,
mert aki éltét hazugságba veszti,
a boldogságtól magát elrekeszti."
Igy szóla Jónás, s eljött a negyednap
és akkor az Ur parancsolt a halnak,
ki Jónást a szárazra kivetette,
vért, zsírt, epét okádva körülötte.

Harmadik rész
S monda az Ur Jónásnak másodizben:
"Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten.
Menj, a nagy Ninivéig meg se állj,
s miként elédbe írtam, prédikálj!"
S fölkele Jónás, menvén Ninivébe,
melynek három nap volt járó vidéke,
három nap taposhatta azt akárki
s kanyargós utcáiból nem talált ki.
Menvén hát Jónás, első nap kiére
egy sátrakkal telt, csillagforma térre
s az árusok közt, akik vad szakállát
és lotykos, rongyos, ragadós ruháját,
ahol helyet vőn, kórusban nevették,
kiáltott, mint az Ur meghagyta, ekként:
"Halld az Egek Urának Istenének
kemény szózatját, nagy Ninive, térj meg,
vagy kénkövekkel ég föl ez a város
s föld alá süllyed, negyven napra mához!"
Igy szólott Jónás, s szeme vérbeforgott,
kimarjult arcán verítéke csorgott,
de az árusok csak tovább nevettek,
alkudtak, csaltak, pöröltek vagy ettek,
s Jónás elszelelt búsan és riadtan
az áporodott olaj- s dinnyeszagban.
Másod estére másik térre ére,
a színészek és mímesek terére,
kik a homokon illegve kigyóztak
s szemérem nélkül a nép előtt csókolóztak.
Ott Jónás a magas ülés-sorok csucsára
hágván, olyat bődült bozontos szája,
hogy azt hitték, a színre bika lép.
Mohón hökkenve némult el a nép,
míg Jónásból az Ur imígyen dörgött:
"Rettegj, Ninive, s tarts bünbánva böjtöt!
Harminckilencszer megy le még a nap,
s Ninive napja lángba, vérbe kap!"
S az asszonyok körébe gyültek akkor
s kisérték Jónást bolondos csapattal.
Hozzá simultak, halbüzét szagolták
és mord lelkét merengve szimatolták.
Igy ért, az asszonyoktól közrevéve,
harmadnap a királyi ház elébe.
Ott már tudták és várták és bevitték
egy nagy terembe, hol arany teríték
mellett hevertek a Hatalmasok,
nyüzsgvén köröttük szép rabszolga sok,
és meztelen táncoltak ott a szolgák
vagy karddal egymást ölték, kaszabolták
játékul. Jónást meg egy cifra oszlop
tetejébe tették, hogy szónokoljon
és jövendölje végét a világnak.
És Jónás akkor egy iszonyu átkot
kiáltva a királyra s udvarára
s az asszonyokra és a palotára
s a színészekre és a mímesekre
s az árusokra és a mívesekre
s az egész Ninivére mindenestül,
leugrott, és az őrökön keresztül
kitört, s a termen át, s a szoborerdőn,
csarnokon, folyosókon és a kerten,
tavat megúszva, rácsokon lekúszva,
s a vízvezeték-csatornán lecsúszva,
utcán és bástyán, falmentén szaladva
rohant ki Ninivéből a szabadba,
egyetlen látomással dúlt szivében:
hogy kő kövön nem marad Ninivében.
És méne a pusztába, hol a sáskák
a gyér fü szomjas zöldjét mind levásták,
hol aki a forró homokra lépett
jó saru nélkül, a talpa megégett;
ott megfogadta, harmincnyolc napig
böjtölve s imádkozva ott lakik
s nem mozdul, mígnem messze kénköves
lángoktól lenne lenn az ég veres
s hallanék, hogy a föld egyszerre szörnyet
dördül, s a nagy vár tornyai ledőlnek
s ugy elpusztul minden ninivei,
maga és apja s anyja, fiai
s lányai, húga-öccse nénje-bátyja,
mint hajdan a Jeroboám családja.
S azontul, harmincnyolcból visszamenve,
a napokat számlálja vala rendre,
kiáltozván az Urhoz: "Halld, Hatalmas!
Hires Bosszuálló, szavamra hallgass!
Elküldtél engem, férgekhez a férget,
kik ellenedre s fricskád nélkül éltek.
Én inkább ültem volna itt a pusztán,
sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán.
De böjt s jámborság néked mint a pélva,
mert vétkesek közt cinkos aki néma.
Atyjafiáért számot ad a testvér:
nincs mód nem menni ahova te küldtél.
Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra.
Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója!
Szolgádat pellengérre állitották,
mert gyönge fegyver szózat és igazság.
Nincs is itt haszna szépszónak s imának,
csak harcnak és a hatalom nyilának.
Én Jónás, ki csak a Békét szerettem,
harc és pusztulás prófétája lettem.
Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le őket!
Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket,
mert nem lesz addig igazság, se béke,
míg gőgös Ninive lángja nem csap az égre."
S elmult egy hét, és kettő, három, négy, öt,
és már a harmincnyolcadik nap eljött.
Jött a reggel és a dél és az este:
Jónás egész nap az ég alját leste.
S már a láthatár elmerült az éjben,
s egy árva ház sem égett Ninivében.
 
Negyedik rész
Mert látá az Ur, hogy ott egyik-másik
szívben még Jónás szava kicsirázik
mint a jó mag ha termőföldre hullott,
s pislog mint a tűz mely titkon kigyulladt.
S gondolta: "Van időm, én várhatok.
Előttem szolgáim, a századok,
fujják szikrámat, míg láng lesz belőle;
bár Jónás ezt már nem látja, a dőre.
Jónás majd elmegy, de helyette jő más",
így gondolá az Ur, csak ezt nem tudta Jónás,
s azért felette megharaguvék,
és mondta: "Mikor ide kijövék,
s azóta napról-napra s egyre többen
jöttek a városból kérdezni tőlem,
kicsit gúnyolva, kicsit félve-bánva,
hány nap van hátra még? S én számról-számra
közlém pontossan. S most szégyenben hagytál!
Hazudtam én, és hazudott a naptár.
És hazudott az Isten! Ezt akartad?
Bünbánók jószándékát megzavartad.
Hiszen tudhattam! Kellett volna tudni!
Azért vágytam hajón Tarsisba futni...
Mert te vagy aki fordít rosszat jóra,
minden gonosznak elváltoztatója.
De már az én lelkem vedd vissza tőlem,
mert jobb nekem meghalnom, hogysem élnem."
Tudnivaló pedig itt hogy kimenve
a városból Jónás, ül vala szembe,
a város ellenébe, napkeletnek,
árnyékban, mert egy nagylevelü töknek
indái ott fölfutva egy kiszáradt,
hőségtől sujtott fára, olyan árnyat
tartottak, ernyőt eltikkadt fejére,
hogy azalól leshetett Ninivére
fátylában a nagy fények fonta ködnek.
S örüle Jónás módfelett a töknek.
Aztán egy reggel, hajnaltájra, szerzett
a nagy Uristen egy kicsinyke férget,
mely a töknek tövét megrágta volna
és tette hogy indája lekonyulna,
levele megpörögve kunkorodna
s az egész tök elaszva szomorodna.
Oly vékonnyá fonnyadt, amily nagyra felnőtt:
nem tartott többet sem árnyat, sem ernyőt.
S akkor az Isten szerze meleget
s napkeleti szárasztó szeleket
s lőn hogy a nap hévsége megsütötte
Jónás fejét, és megcsapván, felette
bágyadttá szédítette, ugyhogy immár
úgy érzé, minden körülötte himbál,
mintha megint a hajón volna; gyomra
kavargott, és gyötrőn égette szomja
s ezt nyögte csak: "Lelkem vedd vissza, kérlek,
mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek."
S monda az Ur Jónásnak: "Lásd, valóban
méltán busúlsz s vádolsz-e haragodban
a széleslombu, kövér tök miatt,
hogy hűs árnya fejedről elapadt?"
S felelt, kitörvén Jónásból a méreg:
"Méltán haragszom azért, mígcsak élek!"
És monda akkor az Isten: "Te szánod
a tököt amely egy éjszaka támadt
s egy másik éjszaka elhervadott;
amelyért kezed nem munkálkodott;
amelyet nem ápoltál, nem neveltél,
lombja alatt csak lustán elhevertél.
És én ne szánjam Ninivét, amely
évszázak folytán épült vala fel?
melynek tornyai vetekedve kelnek?
mely mint egy győztes harci tábor terjed
a sivatagban, és utcái mint
képeskönyv amit a történet irt,
nyilnak elém? Ne szánjam Ninivének
ormát mely lépcsőt emel a jövőnek?
A várost amely mint egy fáklya égett
nagy korszakokon át, és nemzedékek
éltek fényénél, s nem birt meg vele
a sivatagnak annyi vad szele?
Melyben lakott sok százszor ezer ember
s rakta fészkét munkálva türelemmel:
ő sem tudta, és ki választja széllyel,
mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?
Bizd azt reám, majd szétválasztom én.
A szó tiéd, a fegyver az enyém.
Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.
Ninive nem él örökké. A tök sem,
s Jónás sem. Eljön az ideje még,
születni fognak ujabb Ninivék
és jönnek uj Jónások, mint e töknek
magvaiból uj indák cseperednek,
s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi
az én szájamban ugyanazt jelenti."
Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott.
A nap az égen lassan ballagott.
Messze lépcsős tornyai Ninivének
a hőtől ringatva emelkedének.
A szörnyü város mint zihálva roppant
eleven állat, nyúlt el a homokban.
(1938)

2013. szeptember 6., péntek

Dominó effektus













No kérem, elég erősen elgondolkodtam a felhasználókról, a használásról mint olyanról és arra jutottam, hogy még igen bizonytalan vagyok. Azaz egyértelmű döntést nem hoztam, de azért megosztom veletek, hogy most hol tartok.
Azt ember magától is tudja, ha egy oldal szabályzatát megsérti, akkor adott esetben kizárhatják onnan. Nincs ebben semmi különös, hiszen a szabályok megsértését senki sem díjazza, amikor azonban egy másik oldalon, blogon közölt véleményére reagálva szankcionálják, azt erősen felháborítónak és kérdésesnek tartom.

Az eredeti probléma egy olyan megjegyzés miatt pattant ki, ami állítólag sértette valaki vallását. Én, mint az adott vallás hívője, követője és alkalmazója nem találtam benne semmi sértőt. Vicces volt, talán egy kicsit ironikus, azonban ez nem a vallásnak, hanem úgy általában a gondolkodásra képtelen, mindent parancsszóra elfogadó emberi természetnek szólt. Ha esetleg mégis sértőnek találtam volna, akkor is egy kulturált megjegyzésben jelzem a problémát, majd odatartom a másik orcámat és keblemre ölelem felebarátomat. Értelmes emberek között, még akkor is, ha nem azonos véleményen osztoznak létező és valós jelenség az eszmecsere. Nekem van több ismerősöm, akik kimondottan, hát nem szépítem, hülyeségnek tartják a vallásomat, de én nem térítgetem őket, cserébe nem szidják ők sem. És ha mégis szóba kerül, hát kellemesen elbeszélgetünk, aminek midig az a vége, hogy ők ugyan nem értik, de elfogadják. Ennyi!

No de visszatérve a témához ez a megjegyzés elindított egy lavinát, aminek során többen kifejtették, kifejtettük a véleményünket, és aminek lett néhány meglepő következménye. Az elsődleges oldal - nevezzük nevén a gyereket, a Moly.hu -, az idegenben elhangzott megjegyzésre reagálva többeket törölni fog. Hangsúlyozom: egy másik oldalon tett megjegyzés miatt!
Hogy is van ez?

Tegyük félre egy percre azt, hogy a kérdéses személyek mind bloggerek, akiknek igen nagy szerepük van abban, hogy én egyáltalán csatlakoztam a molyhoz, azt se vizsgáljuk kinek van igaza, mert ez megint más kérdés. Ragaszkodjunk csak a szigorú tényekhez: Nem lehet véleményem? Nem reagálhatok egy ismerős, barátom, barátnőm bejegyzésére? Hát hol élünk? Netalán ez az oldal olyan magas szintű kapcsolatokkal rendelkezik, hogy kőbevésett joga a sérthetetlenség? Jogában áll bárkit, bármikor törölni egy olyan oldalon megjelent hozzászólás alapján, ami nem tartozik a fennhatóság alá?
Meg lehet beszélni? Hát ezt nem hiszem.
Az a kérdést feltehették volna ők is hozzászólásban: Ha bajod van velünk miért nem törlöd magad?
Erre a kulturált ember, kulturált stílusban válaszol, mert mindenkinek van/lenne erre valami oka, de hogy megkönnyítjük a döntésed és három napon belül törlünk?! Nonszensz, felháborító és elfogadhatatlan!

Tehát most gondolkodom, mert az adott oldalnak vannak olyan funkciói, amiket szeretek. Szereztem ott barátokat, ismerősöket - bár a jelek szerint rohamosan csökken a számuk -, akikkel jó beszélgetni. Mindenesetre nem hiszem hogy olyan gyakori vendég lennék, mint azelőtt. Van egy pár rendezetlen ügyem, de utána még bármi lehet... És nem, ez nem blogger közösségtudat, nem is lázítás, csak egy eszmefuttatás, mert nem tudok szabadulni egyetlen gondolattól:
Ha valaki az otthonomban megsért, kiteszem az ajtón, de ha elmegyek hozzá vendégségbe és ott belém köt, hát én hazamegyek! 

Íme az érintett bloggerek: 

Titti - Olvastár

2013. szeptember 4., szerda

Jane Austen: Büszkeség és balítélet

Akik követnek Twitteren, tudják, hogy pár napja az erotikus és romantikus könyvekről írtam éppen( ez a cikk elolvasható az ekultura.hu-n), ami különösen azért tűnt aktuális témának, mert:
a) mindent elborítanak az erotikus ponyvák,
b) nálam épp a Büszkeség és balítélet került terítékre.
Nincs ebben semmi új, olvastam már korábban is, nem is egyszer, láttam a belőle készült legtöbb feldolgozást is, de az eredeti könyvem, ami kb. akkor jelenhetett meg, mint a Jane Eyre kötetem, szőrén szálán eltűnt. Nem igazán zavarta meg lelki békém eme esemény, mert legalább 10 éve a kezembe sem vettem, viszont mikor nyitott a Könyvmolyképző online boltja, sok mással egyetemben begyűjtöttem ezt is. Hátha szükség lesz rá!

Sokáig nem volt, ugyanis március óta nem került semmi romantikus a kezembe, de mostanában kicsit belefáradtam az olvasásba, alig találtam valamit, ami lekötött, akármilyen jó is volt. Nem volt időm sem, kedvem sem. Kellett valami, ami felráz. Ilyenekkor egy laza krimit, enyhe romantikus szállal választok, méghozzá Agatha Raisin kalandjait, mert vicces, hozza a kötelező gyilkosságszámot, a romantikus szál szinte folyamos, de nem tolakodó, jók az arányok. Ez esetben azonban már nem bizonyult elegendőnek. A belső nőcim ugyanis hangosan kaparta az ajtót, és ha már nem engedtem neki, hogy kifesse a körmömet, muszáj volt, valami hathatósabb megoldást találnom mindkettőnk problémájára. Adtam neki klasszikus romantikus irodalmat, azon darabot, amit magam is szívesen forgatok időnként, azaz tökéletes kompromisszumot kötöttünk.

A Bennet lányok életét az határozza meg, hogy édesanyjuk férjhez szeretné adni őket. Nincs eben semmi meglepő, öt lány esetén, akik közül egyik sem örökölhet, fontos a tehetős férj, mert alig futja hozományra. Amikor Mr. Bingley kibéreli a közeli Netherlandet, elszabadul a pokol, a fiatalember ugyanis évi ötezer font jövedelemmel rendelkezik, ezzel pedig azt érte el ismeretlenül is, hogy Mrs. Benett már a saját vejének érzi. Mindenki hatalmas szerencséjére Jane, a legidősebb lány, mintha tényleg elnyerte volna az említett úr szívét, csakhogy Bingley nem egyedül van, társaságának tagjai pedig koránt sem egyforma lelkesedéssel viseltetnek a vidéki élettel kapcsolatban. A szabadabban gondolkodó Elizabeth rögtön szembetalálja magát Mr. Darcyval, azzal a karót nyelt, fölényes úrral, aki valóban különbnek érzi magát mindenkinél, és aki ezen indíttatásból megkísérli elnyomni saját vágyait is. Egyre kevesebb sikerrel... 

Áradozhatnék róla, a könyv meg is érdemelné, de mivel tényleg nem ez volt az első olvasásom, lehet nem tudnék olyan átszellemülten írni, mint máskor. De ezzel nincs is semmi baj. Tizenévesen olvastam először, aztán utána is még párszor, a húszaséveim közepéig, majd mostantól szerintem megint rendszeres darabbá válik, ami mégis teljesen elképesztett, hogy ezúttal is teljese elvarázsolt. Hiába tudtam, mi lesz a vége, hiába tudok egyes monológokat majdnem kivűlről, még mindig elkap a hangulata, és nem is ereszt. Szerintem ez valami, ha figyelembe vesszük, hogy a könyv 1796-97 között íródott, majd végül 1813-ban jelent meg. Nem egy mai darab, igaz? 

Mégis aktuális, ugyanis mindent tud, amit a mai romantikus regények tudnak, sőt, olyan  alapelveket fektetett le, amit mindmáig követnek. 
Egy férfi és egy nő, félreértések, nehézségek, megoldás és boldogság. A család, vagy barátok bajba kerülnek, a hölgy nem lát semmi kiutat és ekkor bevágtat a képbe hófehér paripán a hős lovag, aki hivatástudatból, emberbaráti szeretetből és a hősnő iránt epekedő, olthatatlan szerelmétől vezérelve megment mindent és mindenkit. Jó esetben nem távozik az élők sorából egyik fél sem a végén, és tényleg valóra válhat a boldogan éltek, amíg.
Most úgy tűnik gúnyolódom, pedig nem. Minden romantikus regény erről szól, de találni olyan darabokat, amik túlmutatnak a korlátaikon, amik örök, megunhatatlan és varázslatos darabok. 

Hogy mi a titkuk? Az igényesség. Bár minden ilyen regény célcsoportját a nők adják, nem mindegy, egyáltalán nem, hogy ezt milyen stílusban, nyelvezettel, netalántán mondanivalóval kívánják elérni. 
A mai trend szerint egy 300 oldalas könyv minimum egyharmadában fetrengeni illik, de még jobb, ha hősnőnk dévajul az égnek vetett lábbal átvisítja a könyv felét. Megváltoztak az értékrendek, a szex nem szerelem, nem romantika, az szex. Tiszta élvezet. Nincs ezzel baj, a hiánya és a pocsék minősége tönkretesz egy kapcsolatot, de csak erre építeni nem lehet és nem szabad. Vagy legalábbis nem szabadna. Mégis minden azt sugallják nekünk, ez teljesen normális. 
A mai trendnek köszönhetően minden romantikusnak hazudott erotikus könyvben a húspiaccá vált, kiárusított érzelmek, harmadrangú karakterek garmada "szórakoztat", beállítottság szerint több kevesebb sikerrel. Az ember nem is érti, miért fanyalog, aztán a kezébe fog egy igényes nyelvezettel megírt (mert piszok régi), gyönyörűen lefordított, játékos, ugyanakkor komoly és mégis elragadó szöveget, ahol a kétértelmű utalások nem a férfiúi képességeket vonják kétségbe, csupán az erényeket, természetet célozzák, és elképed: Ezt így is lehet? 
Igen lehet!

Lizzy éles esze, felvágott nyelve nem pihen meg, szócsatái Darcyval szórakoztatóak és érdekesek, idővel szórakoztatóak és édesek lesznek, majd a végén csak amolyan "Ah!" kategória. A karaktereink fejlődnek, mert van személyiségük, az életük változik, mert a könyvnek van története, és kerek egész, mert a cselekmény is halad. Nem olyan bonyolult ez, többeknek sikerült már hasonlót írni, mégis ritka eme jelenség, mit a fehér holló. 
Bár Mr. Darcy sem vált ki egyöntetű rajongást minden nőszervezetből, én bizony többet látnék az ő fajtájából manapság, és kevesebbet az őstulkokból, akikbe rendszeresen belefutok itt meg ott. Semmi kifogásom a klasszikus értékek ellen, és ha nem várja el tőlem senki, hogy hímezgessek egész nap, hát szívesen gondoskodom a családomról. Több barátnőmnek is sikerült megoldania a gyereknevelést és önmegvalósítást egyben. Nyilván nem könnyű, de talán nem is lehetetlen. Persze ez a része nálam nem áll fent, de nem is vagyok feminista, és igenis szeretem a klasszikus szerepmodelleket. Legalábbis egy bizonyos pontig. 

Különben a Bennet család minden egyes tagja külön karakter a szerethetőtől a megcsapdosom egy nagy lapáttal típusig bezárólag. Változatos, izgalmas, koránt sem papírízű szereplőink viccesek, szánalmasak vagy kedvesek a szívnek, de ez akkor sem  más, mint egy tisztán romantikus, egyszerű és elbűvölő történet az életről. Az akkori életről, de olvasás közben néha bizony eszembe jutott, sok dolog azóta sem változott. 
Mondhatnám, hogy szeplőtlen, de ez nem igaz, botrány itt is van, hiszen kötelező elem, ahogyan a szégyen és a fantasztikus napsütés is, mert a szerelem mindent legyőz. Nem is lehetne másként, ezért élvezzük.
És mit kap a kedves olvasó? Korrajzot, elmés szócsatákat, hamisítatlan érzelmeket, könnyedséget, értelmet és értékeket, és nem mellesleg egy romantikus regényt szerethető, utálható karakterekkel, akik nem eszményiek, de képesek változni. Emberek a maguk tökéletlenségében.

Tehát ha valami vadra és bujára vágysz, ez nem a te könyvetek, de minden másra ott van Jane Austen.

10/10

Magyar kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Fordította: Szenczi Miklós

A könyvből megszámlálhatatlan átdolgozás és film adaptáció készült. A legsikeresebb az  1995-ös, hatrészes minisorozat. Nem véletlenül. Jóllehet Colin Firth maga sem akarta elvállalni a dölyfös Mr. Darcy szerepét - nem gondolta, hogy megfelelő lenne rá -, de az idő bebizonyította, hogy nem kicsit tévedett, és ez azóta több szerepében is visszakacsintott. Hiába, a nők által gyakorolt nyomás igen jelentős...


2013. szeptember 3., kedd

Teaser kedd #58


Félisten vagyok, szóval lennék... Klassz volna, vagy nem is tudom. Héroszként elég alacsonyak a túlélési esélyeim, és ha mégis megöregszem nyugalomban, hát koránt sem békésen. Mindig készem kéne állnom a harcra. Elég strapásnak tűnik vegánnak és szörnygyilkosnak lenni egyszerre. Akkor már sokkal jobb megoldás, ha csak közel állok a "tűzhöz". Ismerek egy barátok, akinek van egy barátja, kinek a sógornője ismer valakit, aki... Így valahogy.
És persze az is tökéletesen jó opció, hogy kézebe kapok egy zseniális Rick Riordan könyvet, hátradőlök, és csak olvasok.

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.
Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.
Amit tenned kell:
- kapj kézbe egy könyvet;
- üsd fel valahol;
- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;
- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

 Heti teaser:

Now we had all day trapped in a room with nothing to do, knowing that at sunset those cage bars would rise and we'd be trampled to death and torn apart by monsters that couldn't be killed with any weapon. Then Halcyon Green would eat my Snickers bars.

Rick Riordan: The Demigod Diaries

2013. szeptember 1., vasárnap

Az örök ellentét (Variálós vasárnap #8)


















Tegnap este fél 10 után arra vártam, hogy elinduljon alattam a villamos, amikor is egy nagyon érdekes ajánlatot kaptam. Azt megszoktam már, hogy az emberek akkor is beszélnek hozzám, ha be van dugva a fülem, olvasok, és rá sem nézek az illetőre, így aztán amikor felszállt egy meglehetősen pityókás, ámbár igen fess 25 év körüli fiatalember, fel sem vettem, hogy felém állt, azaz inkább függeszkedett, mert igen erősen kilenget, majd beszélni kezdett. Hallottam, hogy folyamatosan jár a szája, de nem értettem, és őszintén megvallva nem is igen érdekelt. Így hát tovább olvastam. Ekkor ő rájöhetett, hogy nem figyelek rá, de már bátorra itta magát, tehát nem félve a visszautasítástól helyet foglat velem szemben. A karjait keresztbe tette a térdén, és a fejét lelógatva beszélt tovább, hiszen tartani már nem tudta magát.

Közben elindultunk, én pedig itt jöttem rá, hogy ezt nem úszom meg, tehát lehalkítottam a zenét, és ránéztem a srácra, aki lentől, a térdem magasságából pislogott rám:
- Tele vagyok, mint a déli busz.
- Azt látom - feleltem, mert hát elég egyértelmű volt.
- De nem piával - súgta cinkosan, és mivel jól nevelt úrinő vagyok, nem árulom el, hogy mivel, de szerintem mindenki el tudja képzelni.
Visszatoltam a zenét, és csak néha lestem rá. Ezúttal nem voltam sem veszélyben, sem fenyegetve, így megengedtem  magamnak azt a luxust, hogy mosolyogjak rajta. Amikor felálltam és az ajtóhoz sétáltam szomorú esdeklő szemekkel nézett rám, hangosan sóhajtott néhányat, de hiába, nem mondtam neki, hogy velem jöhet. Igen bánatos arccal nézett, amíg leszálltam én pedig megálltam egy pillanatra. Jóllehet nem éreztem veszélyt, de ha esetleg mégis úgy dönt, utánam szalad, hát felkészülten akartam fogadni. Két hatalmas pofonnal. De valóban nem fenyegetett semmi, ő bánatosan lesett rám, az ajtó becsukódott, a villamos pedig elment.

Ahogy bandukoltam haza, felrémlett egy másik eset, amikor nem voltam ilyen szerencsés, és a metróból követett egy férfi, aki csak akkor fordult meg és ment el, amikor a barátaimmal találkoztam, és meglátta, hogy van köztük néhány szép magas férfi. Vagy egy másik eset, amiről írtam is, és aztán eljátszadoztam azzal a gondolattal, miért érzik a férfiak úgy, hogy leszólíthatnak bárkit, kellemetlenkedhetnek, megjegyzést tehetnek, szexuális ajánlatokat boríthatnak rá. Honnan veszik a bátorságot?! Természetesen tisztelet a kivételnek.  



Tízéves korom óta megszámlálhatatlan alkalommal kerültem hasonló helyzetbe és biztosan tudom, hogy nem provokáltam senkit, néha mégis hazáig futottam. Volt, hogy az akkori páromat kértem meg, kísérjen be dolgozni, mert egy pasi heteken át minden nap leszólított munkába menet, és a végén tényleg kezdtem tőle félni.

A fenti kis animáció tulajdonképen édes. Azt mutatja be, mi történik egy első randin akkor, amikor a jelenlévők agya hirtelen két félre szakad. A mélyen szunnyadó ösztönlény mindent erőből, az intellektus pedig mindet ésszel akar megoldani. És egyik módszer sem működik. A végére rájönnek, hogy össze kell dolgozniuk, mert csak akkor lesz esélyük. A nő agya, ami eddig tökéletes harmóniában és értetlenségben volt, egyszerre vadul meg. Ráadásul mind két agyfélteke. Vicces és klassz kis rajzfilm, de tagadhatatlanul hordoz magában nem kevés igazságot, és elég jól bemutatja a két nem közti alapvető különbséget.

Jóllehet nem kezdek el házasságról fantáziálni, amikor valaki elhív valahova, de nem is hozok magammal haza vadidegeneket, szép tekintet ide vagy oda, akármilyen esdeklően rebegtetik a szempillájukat.
De hogy Karintyt idézzem:  Férfi és nő ... hogyan is érthetné meg egymást. Hiszen mindkettő mást akar. A férfi: a nőt. A nő: a férfit.
Ez biza igaz, és ráadásul egészen más célból. Emancipáció ide vagy oda, azért a legtöbb nő még mindig stabil kapcsolatra, tipegő gyereklábakra vágyik, miközben a férfiak többsége elfogadja, hogy ez az élet rendje és az ebéd, tiszta ruha, rendes lakás árukapcsolat része. Persze amíg a felek között gigantikus méretű lángokkal lobog a szerelem, nem is lehet semmi akadály, később meg csak lesz valahogy, és ezen a ponton újra felbukkannak a nemek közti különbségek.

Nem olyan rég épp én beszéltem a nemeket sújtó sztereotípiákról, aminek minden szavát komolyan  így gondolom, most csak tovább folytattam a témát.
Az alkohol segít feloldani a gátlásokat, tudatos énünket elnyomja, és az ösztöneinket felerősíti, egy bizonyos mennyiségig ennek kellemes hatásai lehetnek, aztán elérkezik az a pont, amikor már kimondottan kellemetlenek azok a hatások, de másnap reggel lehet azt mondani: nem emlékszem semmire.
Olyan 18 éves voltam, amikor hasonló szituációba kerültem, akkor egy kedves barát volt a kezdeményező, és meg is mutatta, mit szeretne tőlem. Közöltem vele mit és hova tegyen, majd hazamentem. Másnap úgy tett, mint aki semmire sem emlékszik, én csomót kötöttem a nyelvemre, de soha többé nem tudtam rá barátként tekinteni. Nem is véletlen, hogy könnyedén eltűnt az életemből.

Mindig létezik az a pont, amikor az ember érzi, ez már nem vicces, ez már nem játék, ilyenkor több dolgot tehettek: ha sokan vagytok, kérjetek segítséget, ahogyan tanácsoltam pár éve egy lánynak, beszéljetek hangosan, ha kell fussatok, ne hagyjátok az ittas barátnőtöket magára, de a legjobb, mindenki tanulja meg, hogyan védheti meg magát. Én a magam részéről bárkinek neki fordulok, és nem azért, mert olyan nagy harcos lennék, hanem mert futni utálok, erőm pedig van, ezért a meglepetésben mindig bízhatok. Ráadásul a gyilkos tekintetem is megmentett már, ha van nálam ernyő igencsak bátor vagyok, de a táskámmal is nagyokat tudok ütni, mert alapállapotban dög nehéz. De vannak olyan helyzetek, amikkel sajnos nem lehet semmit kezdeni, a felkészültség mégsem árt.

Nem, szerencsére nem minden férfi tuskó, de akadnak páran, akik azok, sőt még rosszabbak, és igazából ebben csak az a furcsa, hogy én nem vagyok egy törékeny nádszálkisasszony, mégis viszonylagos rendszerességgel kerülök kellemetlen helyzetbe, de akkor vajon azok a nők, akik kifejezetten csinosak, hányszor találhatják magukat valami hasonlóan borzalmasba? A tömött közlekedési eszközökön, a nyílt utcán, fényes nappal és este, a saját otthonunkban és még sorolhatnám.
Csak nekem tűnik úgy, hogy valami nagyon nem stimmel ezzel a világgal? Vagy most komolyan, csak velem esnek meg ilyen dolgok, és a többi nő nem is érti miről beszélek? Mondjuk jó lenne, de attól tartok nem így van. Csak nem beszélünk róla.

Amíg hangosan nevetnek az urak azokon a videókon, amik tömegesen találhatóak a neten és egy idegen nőt ábrázol kínos, megalázó, gyakran lesből felvett módon, addig ezek nem fognak megszűnni. De én azért kíváncsi vagyok, ha ezeknek a tisztelt uraknak a kedvesükkel, húgukkal, lányukkal tenné meg valaki ugyanezeket, mennyire lennének felháborodva? Ha a te barátnődhöz dörgölőzne egy idegen pasi, azt is viccesnek találnátok? Nem kell válaszolni, csak érdeklődöm...

Ugyanakkor létezik a másik oldal is, amit szintén nem tartok elfogadhatónak.



Férfiak ellen is lehet erőszakot elkövetni, ők is válhatnak áldozattá, mostanában gyakrabban, mert úgy tűnik sok nő megelégelte a gyenge, gyengébb és gyengéd szerepet.

Már megint egy nem túl vidám téma, de hát ilyen az élet, legalábbis az enyém, mert a Variálós vasárnap rovat gyakran saját tapasztalatból táplálkozik, ahogy ebben az esetben is. Ezek miatt pedig újra és újra elmélázok azon, hogy vajon megfelelő neveléssel lehetne változtatni ezeken a dolgokon? Vagy az emberi természetet lehetetlen újraformálni? A mélyen eltemetett ösztönöket sosem lehet kiirtani, és csak addig vagyunk civilizáltak, amíg az számunkra kényelmes?