2013. április 30., kedd

Teaser kedd #40


Szerintem senki számára sem titok, hogy a bejegyzések többségét előre beszerkesztem. Nos a Teaser kedd esetében szinte mindig, mert sokkal egyszerűbb kiposztolni reggel, ha már kész van(Értelemszerűen ha nincs kész, nem csak hogy bonyolultabb, de egyenesen lehetetlen is.). Tegnap este azonban inkább filmeztem, nem volt kedvem géphez ülni és különben olvasni sem, ezért elmaradt. Most kissé megkésve, de legalább még határozottan kedden érkezik a rovat, mert ugye volt ez már máshogy is (kmhszerdakmhpéntekhm), tehát még időben vagyok. 

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.
Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.
Amit tenned kell:
- kapj kézbe egy könyvet;
- üsd fel valahol;
- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;
- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.


Heti páros:

Amikor kiemelte az állatot a szalmából, a lény felmászott a karján, és úgy kapaszkodott a nyakába, akár egy macska, kis karmait mélyen a gépész öltözék gyapjúgallérjába vájva.
Az állat azonban pillanatnyilag boldog volt, hogy a vállán ülhet - és csendben maradt. 

Scott Westerfeld: Behemót

2013. április 28., vasárnap

Már szépen totyogok


Tegnap igaz tortás ünnepet ültünk a családommal, és amikor megláttam a sok gyertyát (tucatnyi boszorkányokat egyszerre égető máglyák adhattak le ennyi hőt és fényt, de elfújás után a füst is hasonló méreteket öltött), eszembe jutott, hogy bizony elmulasztottam egy fontos eseményt.
2013. április 26-án ünnepelte a Napi falat 2. születésnapját. Nos, a gügyögésből totyogásra váltottam, és meg kell mondjam, ezzel bizony kiszélesedett a világ.

Az elmúlt év sok szempontból hozott kisebb-nagyobb változásokat, elkezdtem aktívan használni a Molyt, ami rengeteg új ismerőst sodort az utamba. Több bloggerrel is megismerkedtem virulásian, akikkel eszmét cserélhetünk, közösen lelkesedhetünk, vagy éppen köszörülhetjük a nyelvünket valamin. Néhányukkal sikerült személyesen is találkoznom, és nagyon remélem, a többiek is befutnak az utcámba. Előbb vagy utóbb...
Több kiadótól is kaptam recenziós példányt, de ki kell emelnem a Fumaxot, akik elsőként ajánlották fel, hogy kérhetek tőlük bármit, és még csak nem is sejtették, hogy ezzel micsoda fergeteg szakad  a nyakukba. Köszönöm, srácok, eszméletlen klasszak vagytok!
Többet veséztem könyveket és filmeket, saját történetetek írtam, megszületett Minden és Semmi karaktere, akiket nagyon szeretek, valamit néhány alvás nélkül eltöltött éjszaka után a Félelmeik minisorozat is, amiért még  most is lelkesedem, és egyáltalán nem tekintem lezártnak.
Kicsit kevesebbet elmélkedtem, mint az első évben, a személyes történeteim száma is csökkent, de hát mind változunk, még akkor is, ha a régi énjeink soha nem szűnnek meg létezni bennünk.

Most pedig ide, a blogspotra költözött a Napi falat, ami szintén nem befejezett projekt, és nagyon remélem, ugyanolyan, ha nem melengetőbb otthonra találok a bloggeren is, mint a blog.com-on.
Szeretném, ha ti is maradnátok velem, kommentelnétek, like-olnátok, mint régen, és továbbra is elnéznétek a helyesírási hibáimat, hiszen nélkületek semmi sem lenne ugyanaz.
Köszönöm az elmúlt évek támogatását, a véleményeket, amik e-mail vagy hozzászólás formájában érkeztek, minden kritikát és a nem csekély mennyiségű, mélyen eltemetett perverziót, ami arra ösztökél mindenkit, hogy újra és újra visszatérjen. 
Imádom ezt a kitartást bennetek! A legkevesebb, hogy annyi örömet és boldogságot kívánjak nektek, amennyit tőletek kaptam, de jól kössétek fel ama bizonyos gatyát, ugyanis igen sokáig tervezem még szórakoztatni/fárasztani/elgondolkodtatni (a kívánt kéretik aláhúzni, de várom a további javaslatokat is) a nagyérdeműt.

Szólgálati közlemény: költözés, meg egyéb bajok

Nos, az a helyzet, hogy mostanában a blog.com többször tűnik el a ködben, mint ahányszor elérhető, így jelenleg költöztetem az oldalt. Ez némi fennakadást okozhat, hiszen ide már nem kerülnek ki újabb bejegyzések, az új oldal pedig még nem áll készen.
Folyamatosan mentem át a régebbi bejegyzéseket, ide:

http://napifalat.blogspot.hu/

az új oldalra, amit mostantól otthonomnak nevezhetek, és ez bizony némi káoszhoz vezet. Mert hát ott a frissekkel együtt megjelennek a régebbi posztok is. Nincs sajnos annyi időm, hogy egyszerre átmozgassam ezt a 352 bejegyzést, de azért kitartóan pakolgatom őket. Már amikor van idő...
Talán nem is lenne olyan sürgős, ha nem tartanék tőle, hogy ez az oldal egyszer csak végleg összeomlik, és mindent elvesztek, de a félelmem szerintem valósnak tekinthető.
Az elmúlt két évben szerettem itt lenni, és soha, de soha nem bántam meg, hogy megnyitottam a Napi falatot, csak már tűrhetetlenné vált a helyezet. Megint nem lehet hozzászólni semmihez, van, amikor még belépni sem tudok, nincs mire várni. A domainnemmel sem tudom, mi lesz, hiszen szeretném magammal vinni, de egyelőre nem kapok választ a kérdéseimre.
Köszönöm minden olvasómnak az elmúlt éveket, és remélem, velem tartotok az új oldalra, ahol ezentúl olvashattok.

2013. április 27., szombat

Vivien Holloway: Pokoli szolgálat

Ha azt mondom: Vivien Holloway, talán nem tudjátok, kiről beszélek, de ha úgy mondom Wee, akkor sokaknak ismerősen csenghet a neve. Mert hát ő az, akivel szegény Dresden barátunkat szeretnénk köztudatba hozni. Egyelőre olybá tűnik, sikeresen, de majd kiderül. Szóval Wee, azaz Sasvári Vivien első könyvéről lesz most szó, ami a Pokolháború trilógia bevezető kötete, és várhatóan május elején, ötödike körül jelenik meg.
Amikor az Atlantic Press Kiadótól megkerestek és feltették a bűvös kérdést, nincs-e kedvem előolvasni a Pokoli szolgálatot, csak rövid ideig gondolkodtam. Nagyjából fél percig, aztán rákérdeztem a határidőre, mert olyan sorállás alakult ki az olvasnivalók polcán, mint vattacukros előtt a búcsúban, de azért igent rebegtem.

Lilian csak aláírt egy szerződést, sokan megtették már előtte, néhányan még rá is faragtak, de kevesen jártak úgy, mint ő. Pechjére Luciferrel szerződött, és persze erre jó oka volt, de az apró betűt senki sem olvassa el. Nem tudta, nem tudhatta micsoda árat kell fizetnie ezért, lélektolvaj lesz, a legjobbak közül való, de az egyik küldetése örökre megváltoztat mindent. Hatalmas a tét, már nem csupán az ő élete forog kockán, így hát meg kell szöknie. Bármi áron. Egyszer már feláldozott mindent, most újra képes lenne rá, csakhogy egyedül van, senkire sem számíthat, a Sátán pedig kellemesen elszórakozik azon a kisebb fajta tornádón, amit a lány számára kavart. 

A legnagyobb félelmem az volt, hogy elolvasom, és nem fogom szeretni. Akkor mi lesz? Hogyan fogom megmondani Weenek, hogy hát én... izé... Ha olyasvalaki munkáját kapod meg, akit ismersz, mindig nehezebb. Nem egy amerikai író vagy írónő a távolból, hanem egy olyan személy, akinek a virtuális szemébe nézve mondanod kell valamit. Akármit, csakhogy én nem szeretek füllenteni. Vajon elvárás, hogy feljebb kerekítsem a pontokat? Úgy döntöttem, nem. És ha mégis, majd kiengesztelem őt valamivel. (Palacsintát esetleg?)   
És akkor ennyit a félelmekről, amik lehetnek jogosak, de az van, hogy két éjszaka alatt felfaltam a könyvet és igen, élveztem.

A történet szépen felépített, logikai buktatót nem leltem benne, bár néhány szálat kissé elnagyoltnak érzek. Szívesebben olvastam volna a bevezetőt kicsit bővebben, annál is inkább mert a főhősünk majdhogynem érzelemmentes végig. Legalább is egy-egy fellángolástól eltekintve, mert itt a túlélés a cél, és az érzelmek olyan luxus, sok mással egyetemben, amit nem engedhet meg magának. Az elején azonban ez még nem így van. Az alku megkötése kulcsfontosságú momentum, ezzel indul minden, mégis csak néhány oldal az egész. Értem, hogy csak egy prológus, és mint olyan rövidre kell fogni, de kerekebb lett volna még 2-3 oldallal. 
Aztán időt és síkot váltunk. 
Lil már dolgozó nő, aki nem igen szereti a munkáját, ezt mondjuk meg tudom érteni, és rendelkezik egy csomó nyitott kérdéssel. Ez a része kimondottan jó. Miközben a jelenben járunk újra és újra visszautalnak nekünk a múltra, így végül is mindent megtudunk, ami elmaradt, viszont itt is volt egy aprócska dolog, ami zavart. Bár ez inkább szerkesztési, de nem jelölték a visszaemlékezéseket külön, szépen folyamatosan beolvadtak a szövegbe és ezért néha meg kellett állnom. Ugyanis két gondolat között eltelt pár évecske és nehezemre esett elkülöníteni a múltat a jelentől. Viszont érdekes módon egészen megszoktam, és hamarosan nem volt annyira fontos szerepük a visszaemlékezéseknek sem, tehát többé nem jelentett problémát. 

Viszonylag kevés sablonnal operál, ami különösen tetszik, jóllehet, és ezzel aligha árulok el titkot, a háromszög, vagy valami hasonló azért megjelenik. Azért mondom, hogy hasonló, mert a párosítások érdekesek, de egyelőre nem hangsúlyosak. Azaz nem borítja meg az egyensúlyt a történetben, nincs nyáladzás egy karakter után, és a főszereplő miatt olvasható, nem a mellé helyezett pasikért. Különben nálam ez az a pont, ahol könnyedén elveszthetem az érdeklődésemet. Nem vágyom szexre egy csapat mitikus lénnyel, hanem izgalmas olvasmányra, ami miatt megéri ébren maradni éjszaka.  

Ami tény, hogy könnyen olvasható, szépen megírt és érdekes történet. Nem állítom, nem  merném állítani, hogy tökéletes lenne, de az elejétől eltekintve igazából nem tudok semmit hibaként kiemelni. Lil gondolatai szórakoztatóak, szarkasztikusak, szomorúak vagy éppen elgondolkodtatóak, az aktuális helyzettől függően, és meglepő módon élvezetesek. Természetesen csak nekem meglepő módon, mert hihetetlen, de jól esett a fejében lenni. Ő racionálisan, hidegen, érzelmek nélkül gondolkodik, akkor is, amikor pont az érzelmei inognak meg. Róla el tudom hinni, hogy igaz kemény csaj, és ez egy újabb olyan momentum, ami miatt szintén búcsút vehetek egy sorozattól (ahogy tettem ezt például Anita Blake esetében is), de a Pokoli szolgálatban ez is jó arányban van.
Tehát ez egy magyar írónő regénye, ami lekötött, és aminek kíváncsi vagyok a második részére is.

A pontozás, nos nem adhatok rá maximumot, mint olyan sokan előttem.  Nem adhatok, mert reálisan kell néznem, és mert tudom, hogy a második könyv ennél jobb lesz. Ezt pedig arra alapozom, hogy olvasás közben úgy éreztem, Wee stílusa most állt össze, volt egy olyan pillanat, amikor felismertem, innen megváltozik minden, no és persze olvastam a második rész előzetesét. 
De komolyan tartottam a témától, mostanában elég kevés ilyen típusú fantasyt olvasok, no meg találkoztam már olyan karakterekkel, ahol valaki az Ördögnek vadászott lelket, így aggódtam, hogy nem tud újat mondani. Ráadásul én vagyok az is, aki Moning Tündérkrónikák sorozatának 3. kötetére hét pontot adott, és elkaszálta a Cassandra Palmert is (igen, lehet dobálni a köveket, de ez van), tehát, ha mindezeket figyelembe vesszük, akkor ez a könyv bizony egész jó lett.

Nem marad más hátra, mint megköszönni a lehetőséget, nem bántam meg, hogy éltem vele. Wee, csak így tovább!  
 
8/10

Kiadó: Atlantic Press Kiadó
Író: Vivien Holloway/Sasvári Vivien

2013. április 26., péntek

Dresden akták nyereményjáték #3 forduló


Őszintén megvallva engem meglepett az olvasottság. Azt hittem, jön majd 20-25 lelkes ember, akik már hallottak a könyvekről vagy a filmsorozatról, valahol, valamikor, és ehhez képest sokszor 20-an olvassátok a bejegyzéseket. Nálam nagyjából 140-en nyitották meg a játék linkjeit (még Blog.com-os mérés szerint, itt még csupán olyan tízen), csak aztán ne felejtsen el mindenki játszani!

Mert ez a sorozat különleges pillanatokat tartogat számotokra. Legalább olyan érdekeseket, mint amilyen Bob, Dresden szellembarátja. Hrothbert of Bainbridge néven látta meg a napvilágot. és az Úr kilencszázadik esztendejében távozott az élők sorából. Vétkesnek találtatott egy fekete mágiával kapcsolatos bűnben, ez sokáig nem derül ki, így én sem mesélem el, és büntetésként a Fehér Tanács örök időkre saját koponyájába zárta szellemét.
Harrynek ő legközelebbi barátja, akit nagybátyja halála után bíztak gondjaira, és mivel hősünk nem egy szentimentális lélek, nem is sok dologhoz ragaszkodik. Ott van neki Bob, meg egy karkötő, amit még édesanyjától örökölt, és amit sosem vesz le, mert mágikus ereje védelmezi. A mamáját, Margaret Gwendolyn LeFeyt megölték, Dresden nagyon kicsi volt ekkor, ezért nincsenek emlékei róla. Szerintem normális, ha kötődik valamihez, ami az övé volt.

No akkor a szabályokról:
- A játék három héten keresztül folytatódik párhuzamosan Wee blogja és a Napi falat közös szervezésében.
- Minden héten mindké oldalon egy-egy kérdést teszünk fel, amelyek a könyvsorozatot és a 2007-ben elkészült 12 részes filmsorozatot érintik.  A pontosság kedvéért, a harmadik hét végére ez hat kérdést és hat választ jelent.
- A megfejtéseket összegyűjtve és egyetlen e-mailben,  a dresdenaktak@gmail.com  címre küldhetitek el névvel együtt. Nem győzöm hangsúlyozni: csak és kizárólag egyszer!
- A sorsolást május 6-án ejtjük meg, és a nyertessel e-mailben vesszük fel a kapcsolatot.

No de, beszéljünk kicsit a nyereményekről is. A helyes megfejtők között kisorsolunk valakit, aki gazdagabb lesz egy Pusztító viharral (Weetől), és A Dresden Akták (3 DVD) első évadjával(tőlem). Minden oldalról támadunk!



Tehát, íme a Napi falat harmadik kérdése:

6. Kitől kapta Dresden a csuklóján viselt karkötőt?

Jól látjátok, ez a hatos, mert az ötöst Weenél lelitek. Kellemes játékot!

2013. április 24., szerda

Kevin Hearne: Hexed (The Iron Druid Chronicles 2.)

Arról már beszéltem, hogyan ismertem meg a sorozat első részét, és aki olvasta az akkori posztomat, biztosan rájött magától is, hogy ez egy igazi vonzalom részemről. Nem csak afféle fellángolás, amit elfelejtett egy másik urban fantasy, mert hát nem. A stílus egyedi, és bár mostanában több hasonló darab is a kezembe került ( Pusztító vihar, Éjszakai őrség), de mindegyik mást tudott, másért ragadott meg, így aztán Atticusnak nincs mitől tartania, a szívem csücske marad.

A derék Druida élete egy szemmel sem lett nyugodtabb, az utolsó összecsapás eredményeként egy sereg isten keresi fel, és mind jobbnál jobb ötletekkel állnak elő. Mind szeretnének megtorolni egy vélt vagy valós sérelmet szentséges társaikon, de abban mindenki egyetért, ha lesz egy kis szabad ideje, ölje már meg Thort. Csakhogy hősünknek nincs ez utóbbiból egy csepp felesleges sem. Először is, már van egy tanítványa, ott a boltja, aztán néhány nem túl kedves banya megpróbálja megölni, és egy csapat bulizni vágyó bacchánsnő tart az annyira szeretett városa felé. Mindkét csoportot meg kéne akadályozni eltökélt vágyainak beteljesítésében, a helyi boszikkal is egyességet kell kötnie, démon vadászszezon van és ráadásul Leaf sem áll szóba vele, a farkasok pedig ezúttal nem segíthetnek.

2013. április 23., kedd

Teaser kedd #39



Eredetileg valami egészen mást szerettem volna ma posztolni, de aztán rájöttem, hogy kedd van. A kedd pedig... Oké, ezt a poént még az elején ellőttem, de fix, hogy ilyenkor csinálok valamit. Azon kívül is, hogy megmutatom nektek, épp mit olvasok. A poszt megjelenésének idején feltehetően dolgozom. Pedig nem sok dologban vagyok annyira biztos, mit abban, hogy valószínűleg sokkal szívesebben aludnék. Így csak a második helyre szorult az olvasás. Bocsi!

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.
Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.

Amit tenned kell:

- kapj kézbe egy könyvet;
- üsd fel valahol;
- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;
- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.

Heti páros:

Nálam jobban senki sem szerette volna, ha véget ér ez az értelmetlen menekülés. Nem mintha életben maradni jobb lenne, mint meghalni.

Vivien Holloway: Pokoli szolgálat

2013. április 22., hétfő

Joanne Fluke: Egzotikus epertorta és több gyilkosság (Hannah Swensen titokzatos estei 1-3.)




Biztosan mindenki ismeri azt az érzést, amikor eltelik valamivel, mostanában gyakran érzem ezt az olvasással kapcsolatban is. Egyszerűen nincs kedve másba, újba kezdeni, és ilyenkor jól jönnek a lazító könyvek, mégpedig a krimik. Sok kedvenc darabom akad a habkönnyű fájtabból. Mivel meglehetősen dugig voltam mostanában, több esetben igényeltem levezetőt, és bár erre a célra újabban M.C. Beatont használtam, mégis alternatívát kerestem Agatha Raisin pótlására, és bár a tartalom alapján nem soroltam Hannah Swensennel azonos sémában, azért érdekes lehetőségnek tűnt megpróbálni. Különben is olvastam, hogy néhányan az egyikről a másikra asszociáltak, tehát mi bajom lehet?!
Az elmúlt időszakban le is tudtam a sorozat első részét, így egy közös posztban osztom meg az élményeket.

Egzotikus csók és gyilkosság
Hannah édesapja halála után költözött haza, Lake Edenbe, megnyitotta kávázóját, és mesés süteményeket süt. A nyalánkságok jól fogynak, az élete majdnem tökéletes, leszámítva édesanyját, aki állandóan azon igyekszik, hogy férjhez adja pártában maradt gyermekét Normanhoz, a helyi fogorvoshoz. Már-már élete küldetésének tartja ezt a feladatot, és a lánya már nem tudja, hogyan térjen ki előle. Egy nap azonban minden megváltozik, amikor munkája közben a kisváros ex-futballsztárját agyonlövik. Hannah találja meg a testét, és mire ész bekap, már a sógorát segítve próbálja kinyomozni a rejtélyes esetet.


Igen, látszólag van hasonlóság, de ugyanennyi a különbség. Hannah jóval fiatalabb. Húszas éveinek közepén, végén jár, egy kotnyeles anyával, egy divatrajongó és rendőrfeleség húggal, no meg egy kotnyeles unokahúggal. Az élet megtaposta kicsit, így az elzárkózása a házasság elől nem feltétlen az miatt van, mert nem akar férjhez menni, csak nem találta meg az igazit. Magát kicsit csúnyácskának tartja, a sütikért pedig rajong. Nem igazán nyomozó alkat, inkább csak belebotlik dolgokba, és ezt ő is tudja. Mindenesetre szerethető karakter.

A sorozat nem nyújt semmi különlegeset, csak a kötelező hullaszámot, néhány süti receptet, és könnyen olvasható, lazító oldalakat. Kezdő kötethez képest kellemes volt, bár a recepteket nem fogom elkészíteni, mindenben egy tonna cukor van, nem nekem való dolgok, de ha valaki kipróbálta, majd mesélje el.

8/10

Magyar kiadó: Illia & Co Kiadó
Fordította: Sacher Stefánia

Epertorta és gyilkosság
 
Lake Edenben rendeznek egy nagyszabású sütőversenyt, amiben Hannah az egyik elnök. Minden jól is megy, a csodás cukrász felbukkan a tévében is, és izgatottan készülődik a versenyre, csakhogy az egyik zsűritagot holtan találják a saját garázsában. Egyértelműen a feleség a gyanúsított, főleg, amikor kiderül, hogy a férje meglehetősen agresszívan viselkedett vele. Hannah azonban nem hagyhatja ennyiben az ügyet, ugyanis az áldozat felesége a barátnője. Így hát újra beleveti magát a sűrűjébe, nem törődve sem sógora, sem annak társa, Mike figyelmeztetésével.

Hát, azért itt már vártam valamit. Ez már nem bevezető kötet, így jogos volt az elvárás, hogy mutasson egy kicsivel többet, de úgy tűnik ez a sorozat ennyit tud. Mondjuk nem baj, még mindig szórakoztató, laza olvasmány volt, hullákkal, receptekkel, és egy elmaradhatatlan segítséggel. Hannah életébe lassan bekopogtat a szerelem, de ami eddig távol maradt, most duplán érkezett. A küszöbén ott áll Mike és Norman is, a kis cukrásznő pedig kénytelen rájönni, hogy kettőjükből lenne egy ideális férfi. Ez a szál akár még érdekes is lehet, de a krimi része egy cseppel sem kidolgozottabb. Mintha csak a sütik keretéül szolgálna. Nem baj, azért élvezetes volt.

8/10

Magyar kiadó: Illia & Co Kiadó
Fordította: Sacher Stefánia

Áfonyás muffin és gyilkosság



Ezúttal Téli karnevált rendeznek Lake Edenben, aminek sztárvendége mindenki kedvenc konyhatündérkéje, Connie Mac. A kisváros meg van hatva a híresség jelenlététől, de a hölgy koránt sem az, mint mindenki gondolta. Egy kiállhatatlan, álnok boszorkány, aki terrorizálja a beosztottjait, és persze nem örvend töretlen népszerűségnek. Ő vállalta, hogy megsüti az esemény tortáját, ami egy baleset következtében megsemmisül. Kénytelen Hannah konyháját használni, hogy újat készítsen, azonban reggel vérbe fagyva talál rá a tulajdonos. A gyanúsítottak között szerepel többek között egy gyerekkori barátnő, és Norman is. Mivel Mike lezárja a tett színhelyét, és ezzel Hannáh-t is kirekeszti az üzletéből, a nőnek sértődöttségében nincs más választása, mint megtalálni az elkövetőt, és ezzel tisztázni mindenkit.

Oké, hát ez kicsit kevés volt. A recepteket csak rutinból olvasom, úgysem fogom megsütni őket, és a cselekmény is lapos. Már ennél azért többet vártam. Nem volt rossz, amire használtam, arra végül is bevált, de míg az első két részt egy ültömben letudtam, ezt öt egész napig nyúztam, mert egyszerűen csak nem olvastam. Nem volt, ami előre hajtson, és kísértetiesen emlékeztetett az második kötetre. Szóval ahelyett, hogy javulna, nekem romlik a színvonal.

7/10

Magyar kiadó: Illia & Co Kiadó
Fordította: Sacher Stefánia

Mindhárom könyvre elmondható, hogy Hannah nem egyedül nyomoz, hanem Andrea, a húga segíti, akit persze folyton bajba sodor. Hannah meggondolatlan, de nem olyan módon, mint Agatha, ebben nincs semmi szórakoztató. A személyisége kissé lapos, és az utolsó kötetben többet foglalkozott a szerelmi életével, mint ahogyan engem az érdekelt volna. Főleg, mert két pasi is udvarol neki, és ő mindkettőre vágyik. Nos, ha csak nem engedélyezik Lake Edenben a bigámiát, ez a vágya nem valósulhat meg, szóval ideje lenne dönteni. Sőt, már a második részben illett volna, mert engem fáraszt. Ahogy az anyja állandó nyavalygása is, hogy fejezze be a hullák megtalálását, és menjen férjhez. Még Andrea és a kislánya a legérdekesebbek az egész sorozatból, leszámítva, hogy a húgból a harmadik kérdésben gyakorlatilag egy lassú felfogású, éretlen kamaszt varázsoltak, ami nem csak hogy nem életszerű, de kimondottan zavaró is.

Nyilván tovább fogom olvasni, mivel még három kötet csöcsül a polcomon (Akció, te édes akció!), de ha ez elkövetkezendőkben nem mutat nekem valami eredetit, akkor végeztünk egymással. Ha pornó könyvé változnak, hát én megszabadulok tőlük, és ha Hannah nem fog tudni dönteni a pasik közül, akkor majd én döntök, Hannah ellen. Nem szépirodalom, tehát nem várok tökéletesen kidolgozott karaktereket, de személyiségeket azért igen. És ebből az aspektusból szegényes a sorozat. A kötelező hullaszámot szállítja, könnyed szórakozásnak rendben van, de tudom, hogy ha a következők is ennyiben maradnak, akkor lazítás helyett felidegesítenek.


Szóval nem, nem olyan, mint Agatha. És a lopással vádlóknak mondanám, Hannah Swensen 2000-ben látta meg a napvilágot, Agatha pedig 1992-ben. Míg itt hemzsegnek a sütik, az utóbbiban nincsenek komolyabb hivatkozások, hiszen Raisin csapnivaló minden konyhai művészet terén. A stílus lehet hasonló, de ebből a szériából hiányzik az a fajta irónia, ami a kotnyeles reklámügynök egész sorozatát áthatja. Ráadásul a stílust magát nem az írónők találták ki, már Agatha Christie is operált szerelmi szállal, és lényegesen jobban ment neki, mint Joanne Fluke-nak.

2013. április 21., vasárnap

Szergej Lukjanyenko: Éjszakai őrség

Már nagyon régen kerülgettük egymást. Nem akartam elaprózni, egybe begyűjtöttem az első négy kötetet, aztán neki is láttam, mert minek annyit várni, amikor már kint van az új rész is? Nem egészen tudtam, hogy mire vállalkozom, de nem is számított. A több éves lemaradásomat magabiztossággal lepleztem, és belevetettem magam a közepébe.

Anton Gorogyeckij az Ékszakai Őrség tagja. Amikor a főnöke úgy dönt, hogy az elmúlt évek kiválóan végzett irodai munkája után ideje terepre mennie, nem tehet semmit, engedelmeskedik. Persze nem boldog. A fény katonájaként az esti, éjszakai órákban járőrözik, hogy az engedély nélkül Setéteket megregulázza. Amikor a tizenkét éves Jegort megtámadja két vámpír, Anton közbelép. Akkor még nem tudta, hogy bár számára ezzel kezdődik el minden, az események már rég mozgásba lendültek.
Bevallom, őszintén zavarban vagyok, mert nem egészen erre számítottam, mégpedig azért nem, mert néhányan sci-finek titulálták, de elég hamar arra jutottam, hogy ez egyértelműen fantasy, mégpedig a városi fajtából. Ebben a kategorikusban tagadhatatlanul a legjobbak között van, de nem szép dolog megtéveszteni a lelkes olvasni vágyókat. Márpedig én igen lelkes voltam, csak éppen még az elején egy pöttyet megzavarodtam. Az amerikai, szájbarágós stílushoz szoktam, itt meg alig magyaráztak valamit. Főhősünk úgy kezelt egy sereg dolgot, mintha tudnom kellene, aztán sokszor kicsit később mégis megmagyarázta. Vagy nem.
Amikor véget ért az első történet, csak pislogtam, hogy akkor most mi a nyavalya van, merthogy az oly nehezen szerzett fonalamat erőszakkal kirántották a kezemből. Mit ne mondjak, nem volt kellemes. Majd jött a második történet, aminek tükrében rengeteg dolgot megértettem, és elkezdtem komolyan élvezni is. A harmadik előtt aztán megint csak aggódni kezdtem, mihez kezdek, ha ez is totál más lesz? De szerencsére nem. Tisztán illeszkedett az előzményekhez, még akkor is, ha megint csak kutyult rajta egyet. Úgy éreztem magam, mint szegény Fülig Jimmy: “Most kavarja, vagy nem kavarja?” De persze a téma nem humoros. Még csak nem is ironikus, bár némi szarkazmus azért felüti a fejét.

A szóhasználatból akkor is rájönnék az író nemzetiségére, ha nem tudnám. Például a fiúcska annyiszor elhangzott, hogy már kezdtem egy ’80-as évek béli Markos kabaréba érezni magam, de ezeken hamar felülemelkedtem, annál is inkább, mert kövezzetek meg érte, de a történet felépítésében, az egész téma bizarr kitekerésében találtam valami Gogolra emlékeztetőt. Pedig sem a stílusnak, sem magának a sztorinak nincs köze az orosz realizmushoz, vagy legalábbis nem több mint más regényeknek, mégis volt benne valami, ami egyből a szívembe lopta magát. Nem tudnám megnevezni mi, azon kívül, hogy érzékeltem a jelenlétét, de talán nem is kell. Azzal elveszne a varázs.
Külön zavart a rengeteg lábjegyzet. Néhány dolog nyilván magyarázatra szorul, amit nyugodt lélekkel meg lehet tenni a szövegben is, de például hogy az xy utca olyan, mint nálunk a Váci utca, komolyan mondom, nem érdekelt. A történet szempontjából semmi, de semmi jelentősége, hogy ott lehet kapni a Gucci táskákat. Ha olyan fontos a pontosság, akkor a sétálóutca, mint kifejezés, nekem tökéletesen megfelelt volna. A szóhasználat, a rengeteg lábjegyzet is megzavart, és kicsit úgy éreztem, hogy a fordítónak ezzel feladtál a leckét. Mindenesetre a munkájára nem lehet panasz, értelmes, kerek és magyar mondatokat adott vissza, csak valami furcsa volt itt is.

Ezekből ugye egyértelmű, hogy szerettem, és ugyanakkor teljesen zavarba is hozott. Nem tudom eldönteni, zseniális vagy csak szerencsés találat, de a következő rész majd eldönti.
Mindenesetre, ha az eleje középre kerül, a közepe pedig előre, az igazán sokat segített volna. A második fejezetben ugyanis lényegesen jobban magyarázott az író, összefogottabb, kerekebb és letisztultabb a történet, és sokkal világosabb az ok-okozati összefüggés is. Bár lehet, hogy az elején még maga Szergej Lukjanyenko sem ismerte őket. De tény, hogy egy aprócska, a szerkesztést érintő csavarással élvezettel suhantam volna át az egész könyvön, és mivel nem így alakult a pontozás sem lesz olyan, mint amilyet egyébként a regény második fele megérdemelne.

8/10

Magyar kiadó: Metropolis Media Group(Az Ulpius hogyan került be a buliba? Nem értem…)
Fordította: Thuróczy Gergely

2013. április 19., péntek

Edmondo De Amicis: Szív

Ahogyan néhányan magába a szerelembe, úgy én az olvasásba vagyok szerelmes. Alighanem soha ki nem elégíthető reménytelen rajongás ez, mert sok a jó könyv, nekem pedig egyre kevesebb időm jut rájuk. Azonban létezik néhány darab, amit újra és újra elolvasok, olyan lelkesedéssel, mintha most kezdenék bele először. Képes vagyok rácsodálkozni minden sorára, és engedem, hogy elragadja a képzeletem, vele pedig a szívem is. Tizenhárom évesen már rég magam válogattam össze a polcom tartalmát, és abban bizony volt minden, a Drakulától kezdve Agatha Christie-n át a Jane Eyre-ig bezárólag gyakorlatilag bármit elolvastam. Azt is bevallhatom, néha csak úgy találomra csentem el a szüleim vagy a bátyám gyűjteményéből egy-egy példányt. Edmondo De Amicis művét azonban a nagynéném adta a kezembe, és a borító egyből elvarázsolt. Egy kisfiút láttam az elején, aki az iskolapad tetején ült, kezében valami füzettel, és a zöld háttéren mindenféle fekete hosszanti és kacskaringós vonalak futottak, no meg rengeteg paca. Akkor még nem tudtam, hogy ez mit jelenthet, de szerelmem tárgya egyből megszólított. Alig vártam, hogy belekezdjek, és akármilyen furcsa, valahányszor a borítóra nézek, ugyanezt a sürgetést érzem még ma is.
Enrico Bottini Torinóban kezdi a harmadik elemit ötvenhárom másik osztálytársával egyetemben. A Baretti-iskola fiúk számára fenntartott intézmény, egy osztályban a diákok életkora kilenc és tizennégy év közé esik. Különböző a családi és az anyagi hátterük, akad köztük testi fogyatékos és betegség miatt későn kezdő, van, akit a mamája egyedül nevel, az egyik fiú nem beszélget senkivel, egy másikat pedig ver a papája. Néhányan az édesapjuk nagyobb ruháit hordják, páran csinosak és mindig jól fésültek, sokan besegítenek a szüleik munkájába. Néhányan példásan tanulnak, páran csupán lógatják a lábukat. Olyanok, mint más gyerekek, azonban külön sorsot hordoznak, Encrico pedig lassan megérti őket, képes lesz csodálni az emberi kitartást és odaadást, s mivel mindent jegyzetel, rajta keresztül mi is így teszünk. Egy tanév története ez, ami során rengeteg dolog történik a fiúkkal. Többek között megismerik a barátság erejét, találkoznak a halállal, az egész élettel és annak szinte az összes pillanatával. De nem csupán a bejegyzésekre támaszkodhatunk, Enricónak gyakran ír levelet valamelyik családtagja és a tanár bácsi minden hónapban új történetet mesél. Ezekben gyerekek hajtanak végre fantasztikus tetteket, így színesítve a napló tartalmát, amit már amúgy is szétvet a rengeteg érzés és hangulat.

Amikor először kinyitottam a keménytáblás könyvet, a papírborítóján azt olvastam, hogy az író haditudósítóként kezdte pályafutását, és több elbeszélést is írt, mire 1886-ban megjelent a Szív. Akkor arra gondoltam: az szörnyen régen volt. Tizenévesen, a 1990-es évek elején elképzelni sem tudtam egy olyan könyvet, amit több mint száz éve írtak, és még érdekel is. A vonzódásban azért nyilván sokat segítettek Gaál Éva kedves rajzai is, nagy szemű, göndör hajú, kerek arcú, figyelmes fiúcskákról. Az azóta eltelt számtalan évben rendszeresen visszatértem Enrico magható életéhez. Folyton azt mondogatom magamnak, hogy ez már-már csöpögősen szentimentális, de aztán csak belekezdek megint. Léteznek olyan oldalak, ahol szinte emlékezetből szorul össze a torkom vagy lábad könnybe a szemem, és a legkülönösebb, hogy nem találok ebben semmi kivetnivalót.

A naplóregények sajátossága, hogy feltárja az érzelmeket és közvetlenebb stílusa miatt közelebb hozza a szereplőket, de a Szív ezeken kívül még tanít is. Nagyon komoly témákat feszeget, de végig van benne valami meghatározatlan báj és szelídség. Szinte minden fejezet tanulságot hordoz Enrico számára. Hálát érez, amiért nem szenved szükséget, és felismeri, mi a tisztelet és büszkeség. Szülei a mások iránti szeretetre és kötelességtudatra tanítják, míg az osztályfőnöke történeteiből megismeri az önfeláldozást és hazaszeretetet. A regény örök érvényű erkölcsi alapokat fektet le, amiket egy kisfiú szemén keresztül nézni akkor is megható, ha a jelenben történik és nem a XIX. században.

Itt szeretném megemlíteni, mennyire szeretem ezt a fordítást, jóllehet 1912-től 2011-ig több mint tizenöt különböző kiadást élt meg, és számos fordítója is akadt (úgymint Zigány Árpád, Radó Antal és végül Székely Éva). A szöveg kimondottan szép, igényes és hemzseg azoktól a szavaktól, kifejezésektől, amitől kicsit a régmúltban érezhetjük magunkat, mégis olyan a nyelvezete, amit egy gyerek is könnyűszerrel megérthet, elvégre ez ifjúsági irodalom, mégpedig a kilenc és tizenhárom év közötti korosztálynak ajánlva. Könnyen olvasható, kerek mondatokból áll, amik engem folyton magukkal ragadnak.

Az eddigiekből nyilván kiderült, mennyire szeretem ezt az elbűvölő történetet, telítve olyan alapigazságokkal, amelyeket soha nem lenne szabad elfelejtenünk, és a mai korban kiváltképpen fontosak lennének. Talán sokan félnek a szépirodalmi jelzőtől, de ennél csodálatosabb könyv kevés akad. Az igazi varázsa abban rejlik, hogy akárhányszor is vesszük kézbe, mindig képes újat nyújtani. És ha bárki is kételkedne mindabban, amiket itt leírtam, gondoljon arra, nem véletlenül jelenik meg rendszeres időközönként, ahogyan az is tény, meglehetősen nehéz újonnan beszerezni. Igazán szerencsés az, aki antikváriumokban fellel belőle egy jó állapotú, ráadásul illusztrált példányt. Félve mondok ilyet, de akkor is igaz: kötelező darab.


10/10

Magyar kiadó: Móra Könyvkiadó
Fordító: Székely Éva

Dresden akták nyereményjáték #2 forduló

Túl vagyunk az első fordulón, és úgy látszik érdekel titeket a játék. Remélem sikerül kicsit népszerűsítenünk a kedvenc varázslónk sorozatát, hiszen minél többen szeretitek, annál biztosabb, hogy valakinek megesik a szíve rajtunk. Én optimista vagyok a kérdésben, és addig is, amíg nincs új könyv, lelkesen újranézem a sorozatot.

Sokan nehezményezték, hogy a szereplők nem teljesen úgy néznek ki, mint a könyv szerint kellene, de Paul Blackthorne szerintem jó választás volt rá. Mivel a könyv és a film béli Dresden személyiségjegyeiben némi eltérés mutatkozik, a hajszín egy könnyen beáldozható momentum, ráadásul az úriember 195 centiméter magas, ami viszont tökéletes volt a szerep szempontjából. Kevés ilyen magas színészt találni, és hát valamit valamiért. Kicsit meglepődtem, amikor megláttam A zöld íjász-ban. Nem tűnt langalétának, talán mert Stephen Amell(Az zöld íjász, Oliver Queen) maga is 185 centi körül mozog, nem olyan nagy a különbség.

No de beszéljünk már kicsit a játékról is. Már mindannyian tudjátok, hogy Weevel közösen azért ajánlottuk fel  a nyereményeket, mert egyfelől reklámozni szeretnénk A Dresden aktákat, másfelől, mert ez a regény sorozat megérdemli. Reméljük, hogy sokan felfedezitek az önmagában is kerek egész történetet rejtő első részt, és esetleg akad egy kiadó, ami magának érzi majd a feladatot, megkönyörül rajtunk és hozza az elvárható függő adagot.

A szabályok:

- A játék három héten keresztül folytatódik párhuzamosan Wee blogja és a Napi falat közös szervezésében.

- Minden héten mindké oldalon egy-egy kérdést teszünk fel, amelyek a könyvsorozatot és a 2007-ben elkészült 12 részes filmsorozatot érintik.  A pontosság kedvéért, a harmadik hét végére ez hat kérdést és hat választ jelent.

- A megfejtéseket összegyűjtve és egyetlen e-mailben,  a dresdenaktak@gmail.com  címre küldhetitek el névvel együtt. Nem győzöm hangsúlyozni: csak és kizárólag egyszer!

- A sorsolást május 6-án ejtjük meg, és a nyertessel e-mailben vesszük fel a kapcsolatot.

No de, beszéljünk kicsit a nyereményekről is. A helyes megfejtők között kisorsolunk valakit, aki gazdagabb lesz egy Pusztító viharral (Weetől), és A Dresden Akták (3 DVD) első évadjával(tőlem). Minden oldalról támadunk!



Tehát, íme a Napi falat második kérdése:

4. Melyik jelenleg is futó amerikai sorozatban játszik Paul Blackthorne, Harry Dresden megformálója?


Jól látjátok, ez a négyes, mert a hármast Weenél lelitek. Kellemes játékot!

Dresden akták nyereményjáték #1 forduló

 
Nemrégiben beszélgettünkWeevel, mégpedig Jim Butcher nagyszerű és méltatlanul mellőzött könyvéről, a Pusztító viharról, amit mint kiderült, mindketten egyformán szeretünk. A Dresden akták sorozat első kötete 2000 novemberében került az olvasók elé, kis országunkba 2011-ben érkezett el a Wizard-Books és az Ad Librum koprodukciójában, de hogy miért nem ismert idehaza, arról lehetne vitatkozni. Nyilván szerepet játszik a tapasztalatlan új kiadó, és a reklám totális hiánya is.

Ez egy rendkívül sikeres, folyamatban lévő urban fantasy regénysorozat, és ezen a ponton illik tisztázni, mi is az a városi fantasy. A mai korban játszódó, varázslatot és/vagy mitológiai lényeket ötvöző irányzat a fantasy műfaján belül. Van itt minden, alakváltók, démonok, tündérek, vámpírok, fehér és fekete mágia, szellemek és még egy sereg egyéb  dolog, amiről nem hallottatok, vagy csak nem akartatok.
Tehát egy befutott, igazságtalanul hanyagolt könyvről beszélünk, amit alig ismernek néhányan. Talán pont ezért nem adták még ki a sorozat második kötetét, de ez az, amin Weevel közösen változtatni szeretnénk. És tesszük mindezt egy játék keretében.

Célunk kettős. Egyfelől reklámozni szeretnénk A Dresden aktákat, másfelől, mert ez a regény megérdemli. Reméljük, hogy sokan felfedezitek az önmagában is kerek egész történetet rejtő első részt, és esetleg akad egy kiadó, ami magának érzi majd a feladatot, megkönyörül rajtunk és hozza az elvárható függő adagot.

A szabályok:
- A játék három héten keresztül folytatódik párhuzamosan Wee blogja és a Napi falat közös szervezésében.
- Minden héten mindké oldalon egy-egy kérdést teszünk fel, amelyek a könyvsorozatot és a 2007-ben elkészült 12 részes filmsorozatot érintik.  A pontosság kedvéért, a harmadik hét végére ez hat kérdést és hat választ jelent.
- A megfejtéseket összegyűjtve és egyetlen e-mailben,  a dresdenaktak@gmail.com  címre küldhetitek el névvel együtt. Nem győzöm hangsúlyozni: csak és kizárólag egyszer!
- A sorsolást május 6-án ejtjük meg, és a nyertessel e-mailben vesszük fel a kapcsolatot.
No de, beszéljünk kicsit a nyereményekről is. A helyes megfejtők között kisorsolunk valakit, aki gazdagabb lesz egy Pusztító viharral (Weetől), és A Dresden Akták (3 DVD) első évadjával(tőlem). Minden oldalról támadunk!


Nem kell megijedni! Ha figyelmesen elolvassátok a bevezetőket, mindig találtok némi segítséget a válaszokhoz és igen, ugyanez a feladat mindkét oldalon, persze  a kérdések azért különböznek.
Tehát, íme a Napi falat első kérdése:

2. Hány részből áll a filmsorozat?

Jól látjátok, ez a kettes, mert az elsőt Weenél lelitek. Kellemes játékot!

Könyvem, könyvem, mond meg nékem




A látszat ellenére ezek a könyvnek tűnő tárgyak bizony táskák. Csini, női retikülök.
Milyen praktikus megoldás lenne, ha címükkel már kora reggel jelezhetnénk napi hangulatunkat. Lehetne kifordítható, pozitív és negatív gondolatokat, árnyalatokat kifejező szütyő. Ha a nap során bármi változás áll be, csak kifordítom, befordítok mégis bunda a bunda.
Ma, ha lehetőségem lett volna rá, Az arany jegyzetfüzettel (Doris Lessing) indulok útnak, délben gyors csere A nyomorultakra ( Victor Hugó), igaz a 13 okom volt (Jay Asher) szintén vonzó opció. A Draculát (Bram Stoker) igen gyakran magammal hordanám, átlagos hétköznapokra pedig híven jellemezné életem a Birkakergető nagy kaland vagy folytatása, a Tánc, tánc, tánc (Murakami Haruki).



Szerintem jó ötlet lenne egy elől-hátul különböző variációkat tartalmazó széria is, amivel négyre növelnénk a napi lehetőségeink számát.
Ne álljunk meg ennél a gondolatnál! Hátizsákok, iskolatáskák, aktatáskák hirdethetnék hovatartozásunkat, véleményünket. Elég rápillantani a mellettünk ülő, igen jóképű férfiideál táskájára ahhoz, hogy megállapítsuk, szóba jöhet-e mint jelölt.
Amennyiben Elfújta a szelet (Margaret Mitchell), Büszkeség és balítéletet (Jane Austen), vagy akár Esküvő magazint hord magával, nyilvánvalóan elvetendő minden vele kapcsolatos ötlet.
Mindenki játszadozzon el a lehetőséggel. Ki, milyen kombinációkat választana?

2013. április 18., csütörtök

Az Így veszíted el és a kölcsönzött kifejezés - Könyvbemutató

Április 17-én, este 19 órára szólt a meghívó, és bár számos könyvbemutatót kihagytam életem során, úgy éreztem, ezen most muszáj részt vennem. Nem pusztán azért, mert a könyvet nagyon szerettem, hanem mert Anger Zsolt és Szabó Győző közreműködő jelenléte meggyőzött arról, ez valami sokkal több lesz annál, mint amit gondolok. És kiderült, hogy tényleg!

Kicsit korán, majdnem egy órával hamarabb érkeztünk, és az előkészületek még javában zajlottak. A világítás és a vetítő nem állt készen, de a színészek és természetesen a kiadó részéről mindenki megérkezett. Kiderült, kifizetődő korán menni. Oda ültünk, ahová csak akartunk, volt könyvjelző (Ohó!), kaptam egy nagy naptárat és egy példányt a könyvből, amit ugyan nem a bloggereknek szántak, hiszen a mi példányunkat postázzák, de azért jutott belőle és hát te jó ég! A borító egyszerűen tökéletes. A felső rétege mintha egy kicsit gyűrött lenne,  akár egy régi, kisimított vagy egy szimpla itatós papír, de a tapintása nekem az öreg bőrre hajaz, szóval csak fogdostam és szagolgattam, mert új könyv, csodaszép és különleges.

Várakozás közben összefutottunk több bloggerrel, akikkel igen  kellemesen elcsacsogtunk, valamint megismerkedtünk a Nyárherceg fordítójával is, akitől sikerült néhány információt bezsebelni a készülő könyvről, és ezért már majdnem érdekel egy debütáló YA könyv. Mondjuk a varázs hatása alól szabadulva megint elég halvány az a majdnem, de több a normálisnál.

Egész kellemesen, de rendkívül zsibongva várakoztunk, mert igen izgatottak voltunk (legalábbis én), és ezért rengeteget beszéltünk (legalábbis én). Aztán A Cor Leonis képviselője üdvözölt mindenkit, pár szóval jellemezte az írót, felolvasott néhány blogger értékeléséből (ez enyémből nem, de ez van), és  Anger Zsolt valamint Szabó Győző elfoglalták a helyüket. Elkezdődött az, amit egy kölcsönzött kifejezéssel úgy jellemeznék: a rendkívüliség legendája.

Ugye olvastam a könyvet, értékelést is írtam róla, sőt még szerettem is, és ezek után úgy éreztem, mintha egy teljesen ismeretlen terepen járnék. A két férfi felváltva olvasott, néha egymás alá beszéltek, vagy mondatok között váltott. Gyakran megjegyzést fűztek  a másik fél beszéde alá, mellé, a testbeszédükkel erősítetve a mondanivalót. A legkülönösebb mégis az volt, hogy ugyan eltérő hangon és kissé más stílusban is olvastak, mégis egyé váltak. Fantasztikus volt! A saját olvasásom alatt érzékeltem ugyan a sorokat átjáró iróniát, mégis gyakran azt gondoltam: Micsoda egy szemét! Igen, néhány alkalommal nevettem, de azért mégiscsak nő vagyok, vannak dolgok, amiktől nehéz elvonatkoztatni, és most, mintegy varázsütésre hirtelen megismertem a másik oldalt. Eddig is értettem a mondanivalót, felfogtam az ok és okozati kapcsolatokat, de ezúttal át is éltem. Az a nagy helyzet, hogy ezért én hajlandó lennék fizetni is. Klassz lenne beülni egy romkocsmába, valami üveg jóféle borral, kényelmesen hátradőlni, és hallgatni, ahogyan az első szótól az utolsóig felolvassák ezt a koránt sem vastag könyvet. Sőt, több mint klassz, mert már nem tudok ugyanúgy gondolni az Így veszíted el-re. Hihetetlen, de még jobb lett, még lüktetőbb, még élőbb és igen, sokkal trágárabb. Imádtam!

Közben a színészek feje fölé dominikai, a szövegre utaló jelnéteket vetítettek, amik színesek és nagyon elevenek voltak, de bevallom, egy idő után már csak időnként pillantottam fel. A felolvasás annyira lekötött, hogy képtelen voltam másra is koncentrálni. Teljesen felpörögtem tőle, így őszintén sajnáltam, hogy véget ért. Tényleg szívesen maradtam volna még, de aztán csak haza indultunk. Útközben beszéltünk(beszéltem) az átélt érzésekről, majd megvacsoráztunk, a metrón pedig megint belekezdtem a könyvbe. Egyszerűen csak muszáj volt! Kíváncsi voltam rá, mennyit változtatott az olvasás élményén ez az esemény, és azt kell mondjam, hatalmasat. Ég és föld volt a kettő közötti különbség. Pedig azt hittem, ez a könyv már átadott számomra mindent, ami csak módjában állt, erre kiderült, tévedtem. Elképesztő élmény volt, amit hatalmas lelkesedéssel köszönök a Cor Leonisnak, valamint teljes odaadással Anger Zsoltnak és Szabó Győzőnek.

Egyetlen dolgot sajnálok igazán, hogy a jelentkezők létszáma ellenére elég kevesen voltunk. Mondjuk így sokkal családiasabb volt a hangulat, de a kérdésemre, hogy ez normális-e, azt felelték: szépirodalomnál sajnos igen. És ez igazán kár, mert akik csak igérték, aztán mégis kihagyták valmai igazán különlegesről maradtak le.  Az elkövetkezendő napokban nyilván több blogon és fórumon, az enyémnél jóval részletesebb, szebb és kerekebb beszámolókat is olvashattok majd, Gretty például még jó kis képeket is készített, de mindenképpen el szerettem volna mesélni, hogy számomra mennyire elképesztő este volt.

10/10

2013. április 16., kedd

Már megint a bérlet és uff

Akadtak már különböző kalandjaim BKV-BKK vonalon, viccesek és/vagy kissé idegesítőek egyaránt, így aztán nem is sokkolt különösebben a csütörtöki eset. Talán csak annyi történt, hogy ez alkalommal  nem fogtam be, és vissza magam.
Két kolléganőmmel egyetemben a Klinikáknál kíséreltünk meg lejutni a metróhoz, ami nekik zökkenőmentesen, nekem pedig némi huzavonával sikerült. Vidáman csacsogtunk, nevetgéltünk, rutinosan elővettük a bérleteinket és mutattok az ellenőrnek ( akiket különben épp azelőtti nap pártoltam ki), és már léptünk is tovább, mikor azt éreztem, hogy kicsúszik ujjaim közül a tok. Erősen rámartam, mert benne vannak a belépőkártyáim, meg egyéb értékes dolgok, majd visszanéztem. Azzal kellett szembesülnöm, hogy egy rendkívül antipatikus férfi fogja a bérlettokomat, és próbálja kirángatni a kezemből.
Kissé kérdőn néztem rá, erre ő közölte:
- Adja oda!
- Dehogy adom! – Az egész váratlan támadástól felszökött a vérnyomásom, és aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy engem semmire nem lehet utasítani. Ellenben rendkívül szabálykövető vagyok, tehát ha megkérnek, boldogan segítek minden szervnek. Viszont az, hogy szó nélkül, amikor már másfél lépéssel előbbre jártam, valaki megrángatja a bérletem, kissé feszülté tett.
- Mondom, adja ide!
Hát barátom, ezzel nálam semmire sem mész.
- Engedje el! Odatartom, nyugodtan nézze meg! De nem adom ki a kezemből. – És ahogyan ígértem, az orra alá toltam, csakhogy ez nem volt elég. Továbbra is rángatta a tokot. Itt nagyjából leengedték nálam a redőnyt, mert olyan erővel szorongatta, hogy kezdtem attól tartani, megsérül benne valami. Ekkor jött rá, hogy lendülettől nem tud legyőzni, és máshonnan közelített:
-Vegye elő a bérletet!
- Eszemben sincs! Nézze meg közelről jó alaposan, de én ki nem veszem!
- Látni akarom a számát!
Nos ezt nem értettem, hiszen látszott a száma. Csak később jöttem rá, hogy az oldalán lévő QR-kódot hiányolhatta. Még régi bérlettokom van, és hogy beférjen a szelvény a szélét le kell hajtanom. Viszont ezt akkor nem tudtam, bár ha őszinte akarok lenni, ezek után már nem is igen érdekelt volna.
Különben a “látni akarom a számát” még háromszor elhangzott, mire baromira meguntam, és az addigra visszaszerzett bérletemet eltettem. Ezt követte egy agresszív: Vegye elő, legyen szíves! – aminek a hangnemében nem volt semmi kérő, és különben is baromira későn jött, tehát megfordultam és jó 4-5 percnyi rángatózás után végre ráléptem  a mozgólépcsőre.
Az emberünk azonban egy feladós fajta volt, ezért utánam üvöltött:
- Holnap is itt leszek!
- Jó’ van, örülök! – kiáltottam vissza, mert annak tényleg örültem, hogy holnap is lesz állása, és azt is tudtam, nem erre fogok jönni. A hangomban alig volt  gúny, viszont kis híján felrobbantam az idegtől. A bevérzett szemem különösen erősen lüktetett, és arra gondoltam, legközelebb, hatósági erőszaki ide vagy oda, én bizony bele fogok rúgni. Mert azért ezt kikérem magamnak!
Csupán annyit kellett volna tennie, hogy rám néz és normális hangnemben megkér, hogy legyek kedves/szíves/hajlandó/mi’t'omén kivenni a tokjából a bérletszelvényt, és az a vicces, minden probléma nélkül megtettem volna. Hiszen tényleg szabálykövető állampolgár vagyok, akit a barátai gyakran hátrahagynak a járdán, mert nem közlekedik sem tilosban, sem pirosban. Ha kérdeznek tőlem, mindig válaszolok, és soha, de szinte soha nem tápláltam még ellenszenvet, sőt nem dédelgettem gyilkos gondolatokat az ellenőrökkel szemben. Néha előfordul, hogy elfelejtem beírni a számom a szelvényre, amire időről időre felhívják a figyelmemet. Ilyenkor kölcsönkérek egy tollat, beírom a számát, aztán megköszönöm, az ellenőr is megköszöni, nem tart félpercnél tovább és mindketten mosolygunk.
Ez az incidens nagyon rosszul érintett. Folyton próbálok mindenkivel kedves lenni,  de persze messze nem vagyok szent, mégis váratlanul ért a huzavona, és egy rövid időre, olyan 10-15 percre, fel is dühített. Zavar, hogy mérges lettem, és komolyan nem akarom megítélni kinek volt igaza, mindenesetre még két perc és az én totálisan kontrollált személyiségem elszabadul, amit azt hiszem, mindketten megbántunk volna.
Természetesen ettől nem változik meg a véleményem a munkájukat tisztességgel végző kék ruhásukról. Szuper dolog, hogy dolgoznak, nekik is ki kell fizetni a számláikat, de legközelebb tessék elkérni! Egészen biztosan nem fogom megtagadni.

Teaser kedd #38

A fenti kép számomra most nagyon vonzónak tűnik, méghozzá több ok miatt is: először, mert csuda álmos vagyok, aztán meg befejeztem az Iron Druid Chronincles második részét, és ahogyan korábban történt, ez esetben is kedvem támadt a természet lágy ölén táborozni – független attól, hogy  az az öl inkább kemény, mint lágy, és ráadásul nem vagyok egy táborozós fajta sem-,  végül pedig, mert álmomban a képzelet szárnyán szállva gyakran követem egy-egy könyv eseményeit. No de ki nem?

Az ötletet Andie oldaláról hoztam. Az a lényege, hogy megosztok két random módon választott mondatot abból a könyvből, amit éppen olvasok.
Ha valaki kedvet kap, nyugodt szívvel csatlakozhat. A Könyvek Háborúja blogon gyarapodik tovább a lista a lelkes féliratkozókkal.
Amit tenned kell:
- kapj kézbe egy könyvet;
- üsd fel valahol;
- válassz ki két mondatot (a rábökős technika éppen megfelel), de ha lehet ne nevezd meg közben a gyilkost;
- és tüntesd fel a könyv címét, íróját.


És a kis ízelítő:
Hannah Swensen meghökkentő érzésre ébredt.
Felült az ágyban, kitapogatta a villanykapcsolót, s a levegőben úszkáló leheletpamacsait bámulta.
Joanne Fluke: Áfonyás muffin és gyilkosság

2013. április 13., szombat

Dan Wells: Szörnyeteg úr



Már nagy izgalommal vártam a Nem vagyok sorozatgyilkos trilógia második kötetét. Az első rész is teljesen magával ragadott, bár maximum pontot akkor nem kapott. Jóllehet láttam a különbségeket és az azonosságokat is Dexter barátunkkal szemben, szerettem volna még tovább mélyíteni a kapcsolatunkat. A nők már csak ilyenek, rendkívül szeszélyesek, a sztoriban viszont rengeteg lehetőség rejlett, elvégre John Wayne Cleaver egy halottasházban él a mamájával, és pubertásig több hullát látott, mint szőrszálat. A téma a misztikus thriller szerelmeseinek, no meg a sorozatgyilkos rajongóknak szinte mesés egyveleg.

John kiengedte Szörnyeteg urat. Szüksége volt rá, meg kellett védenie önmagát és édesanyját a démoni szomszédtól, de a helyzet az, hogy a fal mögül leskelődő rém egyáltalán nem akar eltűnni. Sokkal nagyobb erőfeszítést igényel, hogy normálisnak látszódjon, mint eddig bármikor.

Az egyetlen személy, akivel megbeszélhetné a történteket, nem óhajt tárgyalni erről, ráadásul Forman FBI ügynök sem hagyta el Claytont, és a szabadidejét azzal üti agyon, hogy szegény Johnt faggatja. És mintha még nem lenne elég baja, a mamája szociálisan érzékeny embert szeretne faragni belőle, ráadásul újabb gyilkos ver tanyát az álmos kisvárosban. John igyekszik féken tartani a belső démonját, de az új kihívóval is meg kell küzdenie. Ehhez viszont nem ártana legalább megtalálnia…

Tehát ahogyan írtam, izgatottan vártam a következő részt, és bátran mondhatom, nem csalódtam. A nem vagyok sorozatgyilkos tipikus első könyv volt. Sok esetben talán még Wells sem tudta, merre szeretné vinni a történetet. Igaz, hogy minden apróságnak alaposan utánanézett, és olyan valósághűen festette le például a balzsamozást is, hogy a szőr fellát a karomon, de akkor még hiányzott valami.

Valami kis apróság, ami ebben a kötetben maradéktalanul megvan. Johnnak ugyanis célja van. És nem pusztán annyi, hogy lakat alatt tartsa a retteged szörnyeteget. Az elvei, amik arra szolgálnak, hogy soha ne váljon sorozatgyilkossá, most kicsit gúzsba kötik, ezért megenged magának némi lazítást a szabályokkal szemben, amire szükség is van az egyensúly érdekében. Emellett John nyíltabb is, hiszen a mamája előtt többé nem kell titkolóznia, viszont terapeutája már nincs, így égető szüksége lenne egy olyan szelepre, amivel kicsit kiengedheti a gőzt, és ezzel befoghatja a fal mögött lakó szörnyeteg száját. Közben pedig egyszerre próbál megfelelni mindenkinek, ami persze nem könnyű, ha az embert folyton nyaggatják. És igen, az első részhez viszonyítva ez bizony brutálisabb lett.

John fanyar humora, ami az előzményt is átszövi, szerencsére nem tűnt el, ennek köszönhetően több helyen is kuncogtam. A szarkazmus olyan vonás, amit igen kevesen képesek megfelelően elsajátítani. Meggyőződésem, hogy ennek oka az intellektuális különbségekben rejlik, és a mi hősünk nagyon-nagyon okos. A nyelve gyorsabban vág, mint a keze, bár Szörnyeteg úr inkább a szeletelést preferálná.

A borító egyébként rémisztően élénknek tetszett neten keresztül, élőben azonban egész kellemes. A színek sokkal tompábbak, nem állnak éles kontrasztban egymással, és a vérrel mázolt betűk engem még mindig elbűvölnek. Szeretem, ha egy kiadó marad az eredeti koncepciónál, és nem vált stílust menet közben.

Szóval van itt egy érdekes történetvezetés, a gyilkos sem lelepedőzik le az elején (Jó hát valamit lehet sejteni, de nem direkt gondolatként, csak amolyan zsigeri ösztönből.), tetten érhető a szükséges karakterfejlődés, célok és remények kecsegtetnek, no meg változások tömkelege. Ezzel a trilógia kicsit átlépte már az ifjúsági kategóriát, amit én egyáltalán nem bánok.

Tanulva a hibámból, a metrón még nem kezdtem bele, így aztán időben hazaértem. Cserébe viszont semeddig sem tartott. Mert olvasmányos, mert izgalmas, mert tetszett. Épp ezért bízom abban, hogy a harmadik, egyben záró részre (amit még 2011-ben adtak ki angolul) sem kell sokat várni. A történet ugyan így is kerek, önmagában élvezhető, mert mindent elmesél, amit az előző kötetből tudni érdemes, de azért mégis csak egy széria közbenső regénye, elvarratlan szálak garmadával.

10/10

Magyar kiadó: Fumax Kft.

Fordította: Szebegyinszki Szilvia

2013. április 12., péntek

Dresden akták nyereményjáték #1 forduló



Nemrégiben beszélgettünkWeevel, mégpedig Jim Butcher nagyszerű és méltatlanul mellőzött könyvéről, a Pusztító viharról, amit mint kiderült, mindketten egyformán szeretünk. A Dresden akták sorozat első kötete 2000 novemberében került az olvasók elé, kis országunkba 2011-ben érkezett el a Wizard-Books és az Ad Librum koprodukciójában, de hogy miért nem ismert idehaza, arról lehetne vitatkozni. Nyilván szerepet játszik a tapasztalatlan új kiadó, és a reklám totális hiánya is.

Ez egy rendkívül sikeres, folyamatban lévő urban fantasy regénysorozat, és ezen a ponton illik tisztázni, mi is az a városi fantasy. A mai korban játszódó, varázslatot és/vagy mitológiai lényeket ötvöző irányzat a fantasy műfaján belül. Van itt minden, alakváltók, démonok, tündérek, vámpírok, fehér és fekete mágia, szellemek és még egy sereg egyéb  dolog, amiről nem hallottatok, vagy csak nem akartatok.

Tehát egy befutott, igazságtalanul hanyagolt könyvről beszélünk, amit alig ismernek néhányan. Talán pont ezért nem adták még ki a sorozat második kötetét, de ez az, amin Weevel közösen változtatni szeretnénk. És tesszük mindezt egy játék keretében.

Célunk kettős. Egyfelől reklámozni szeretnénk A Dresden aktákat, másfelől, mert ez a regény megérdemli. Reméljük, hogy sokan felfedezitek az önmagában is kerek egész történetet rejtő első részt, és esetleg akad egy kiadó, ami magának érzi majd a feladatot, megkönyörül rajtunk és hozza az elvárható függő adagot.

A szabályok:

- A játék három héten keresztül folytatódik párhuzamosan Wee blogja és a Napi falat közös szervezésében.

- Minden héten mindké oldalon egy-egy kérdést teszünk fel, amelyek a könyvsorozatot és a 2007-ben elkészült 12 részes filmsorozatot érintik.  A pontosság kedvéért, a harmadik hét végére ez hat kérdést és hat választ jelent.

- A megfejtéseket összegyűjtve és egyetlen e-mailben,  a dresdenaktak@gmail.com  címre küldhetitek el névvel együtt. Nem győzöm hangsúlyozni: csak és kizárólag egyszer!

- A sorsolást május 6-án ejtjük meg, és a nyertessel e-mailben vesszük fel a kapcsolatot.

No de, beszéljünk kicsit a nyereményekről is. A helyes megfejtők között kisorsolunk valakit, aki gazdagabb lesz egy Pusztító viharral (Weetől), és A Dresden Akták (3 DVD) első évadjával(tőlem). Minden oldalról támadunk!



Nem kell megijedni! Ha figyelmesen elolvassátok a bevezetőket, mindig találtok némi segítséget a válaszokhoz és igen, ugyanez a feladat mindkét oldalon, persze  a kérdések azért különböznek.

Tehát, íme a Napi falat első kérdése:

2. Hány részből áll a filmsorozat?


Jól látjátok, ez a kettes, mert az elsőt Weenél lelitek. Kellemes játékot!

2013. április 11., csütörtök

Junot Díaz: Így veszíted el

Néhány napja ajándékot hozott a postás. Szép nagyot. A boríték hívogatóan lógott ki a postaládámból, a szívem megdobbant, mert tudtam, hogy mi van benne és igen, vad találgatásom helyesnek bizonyul.

Amikor a Cor Leonis Kiadó, sok más bloggerrel egyetemben felkért egy előolvasásra, nem csengett ismerősen az író neve, de elolvastam az ismertetőket és ezen a ponton ugrott be, hogy én már találkoztam vele egy külföldi blogon. Akkor nagyon érdekesnek is tűnt,  igaz nem olyasminek, aminek angolul nekiállnék, tehát külön örültem a lehetőségnek.

A kilenc novellából álló kötet, ahogy a címe is sugallja a szeretett, szerelem témája köré épül. Leginkább pedig azzal a pillanattal foglalkozik, amikor elhagyunk valakit, valamit, vagy minket hagynak el. És nem, a feltételezésem ellenére nem csupán szerelemről, szenvedélyről beszélünk, hanem bármiről, ami csak elmúlhat. Az élet, a környezetünk, minden változás, ami meghatározza kik vagyunk, honnan jöttünk, és azt is, hová tartunk.

A novellák először még látszólag csak párhozamosan haladnak, akkor is, ha a hősük, Yunior ugyanaz. Bevallom nem is igen tudtam szimpatizálni a dominikai gyökereire büszke, kissé faragatlan, szókimondó férfialakkal. Világosan látszik, hogy mennyire nem érti, mi is az igazi probléma. Fel nem fogja, miért kell, hogy megváltozzanak a dolgok. Hibázott, rendben, lépjünk túl rajta! Az élet azonban nem ilyen, és a nők sem ilyenek. Vannak dolgok, amin nem lehet csak úgy átlépni, akadnak problémák, amiket már nem lehet megbeszélni, és persze ott a kendőzetlen vallomás, amiből kiderül, csak látszólag volt minden annyira tökéletes.

Minden kapcsolatban vannak ki nem mondott titkok. Ezek sokszor csak apróságok, amik ha ki is derülnek, legfeljebb csak nevetést érdemelnek, azonban léteznek olyan hatalmas horderejű dolgok is, amik alapvetően határozzák meg az életünket. Lehet ez egy Amerikában élő és dolgozó apa, akiről kiderül, nem olyan, mint hittük, vagy egy báty, aki nem ismer mértéket semmiben, sem az igaz kapcsolatok értékét, egy anya, aki mindent elnéz, mindent megbocsájt, vagy egy szerető, aki a legrosszabbkor bukkan fel.

Amit otthonról hoztunk elkísér egy életre. A nyelv, amit beszélünk, meghatározza, miként tekintünk a világra, milyen vicceket értünk meg.  A családunk elindít az úton, és bár csak rajtunk múlik merre haladunk, sokan nem képesek elhagyni a kitaposott ösvényt. Yunior is kóvályog és csak látszólag halad. Minden, amivel találkozik, hozzá tesz vagy elvesz valamit, és ez jó is így.

Az első három novella, ahogy írtam, még nem győzött meg az eredetiségéről. Zavart a szabadszájúság, zavart a világnézet, de tagadhatatlan volt benne valami, ami arra készített, ne tegyem le. Talán mert olyan volt, mint bekukucskálni egy függönyözetlen ablakon, kendőzetlen valóság, még ha néhol visszataszító is. A negyedik novellánál azonban hirtelen megváltozott minden, és kimondottan érdekesnek kezdtem találni. Talán a szemléletváltás, a szereplő személyének lecserélődése tette, de hirtelen átláthatóbb lett a történet, és a különálló novellák elkezdtek összekapcsolódni. Majd lassan egy kerek és egész élettörténet bontakozott ki belőlük, okok és okozatok halmaza.

A hangulata sajátságosan fanyar, mondhatni ironikus. Görbe tűkőr a valóságnak, ami nem feltétlenül a valóság azon szelete, amit mi ismerünk. A bevándorlók, az elszakadt gyökerek, az új remények és életek kusza összképe ez, ahol minden döntés következményekkel jár, még akkor is, ha nem a mi döntésünk.

A szöveg kimondottan olvastatja magát, könnyen értelmezhető, kerek magyar mondatokból áll, ami nyilván a fordítást dicséri. Néha megváltozik a mesélő, vagy a mesélés módja és személye. Ezt kimondottan izgalmas, és persze a novellák sajátossága, mert regényen belül nem célszerű. Viszont ezek miatt pedig így utólag már nem találom durvának az elejét sem, mert tudatos koncepciónak tűnik, amit el kell és lehet is fogadni. A spanyol kifejezéseket nem fordították, nem lábjegyzetélték. Ha szükséges a szövegben megmagyarázzák, de különben ki lehet következtetni mindet. Szerettem ezt a megoldást.

Sokat elárul, hogy bár sosem olvastam még ARC példányt és zavarónak találtam a szerkesztést, este kilenc után kezdtem bele, és éjszaka egy előtt be is fejeztem. A fele volt betervezze az első, a másik pedig másnapra, mert több időm, az újabb könyv miatt nem volt rá, de aztán már képtelen voltam letenni. Szóval igen, nekem tetszett. Sokan nehéznek fogják találni. Néhányan nem fogják érteni, és biztosan akadnak majd, akiknek nem tetszik. A közönsége ugyanis nem a tinik és a húszaséveik elején járók, szükséges némi érettség, élettapasztalat hozzá.

Ez egy történet a hovatartozásról, a felnőtté válásról, felelősségvállalásról és igen, persze a szeretteink elvesztéséről is, de sokkal komplexebb, mit amit a címe sugall. A pontozás pedig... Nos, az elején még azt gondoltam 8 pontnál több, ajándék ide vagy oda, nem adható érte, majd valami különös dolog történt. Élni, vibrálni kezdett. Volt benne valami kegyetlen és elbűvölő, valami felkavaró és bájos. Érdekes kettősség, ami érdekes érzéseket, gondolatokat kavart. Élmény volt.

Köszönöm a lehetőséget, és nagyon remélem Diaz többi könyvét is hamarosan olvashatom.

10/10

Magyar kiadó: Cor Leonis Kiadó

Fordította: Bozai Ágota