2013. április 24., szerda

Kevin Hearne: Hexed (The Iron Druid Chronicles 2.)

Arról már beszéltem, hogyan ismertem meg a sorozat első részét, és aki olvasta az akkori posztomat, biztosan rájött magától is, hogy ez egy igazi vonzalom részemről. Nem csak afféle fellángolás, amit elfelejtett egy másik urban fantasy, mert hát nem. A stílus egyedi, és bár mostanában több hasonló darab is a kezembe került ( Pusztító vihar, Éjszakai őrség), de mindegyik mást tudott, másért ragadott meg, így aztán Atticusnak nincs mitől tartania, a szívem csücske marad.

A derék Druida élete egy szemmel sem lett nyugodtabb, az utolsó összecsapás eredményeként egy sereg isten keresi fel, és mind jobbnál jobb ötletekkel állnak elő. Mind szeretnének megtorolni egy vélt vagy valós sérelmet szentséges társaikon, de abban mindenki egyetért, ha lesz egy kis szabad ideje, ölje már meg Thort. Csakhogy hősünknek nincs ez utóbbiból egy csepp felesleges sem. Először is, már van egy tanítványa, ott a boltja, aztán néhány nem túl kedves banya megpróbálja megölni, és egy csapat bulizni vágyó bacchánsnő tart az annyira szeretett városa felé. Mindkét csoportot meg kéne akadályozni eltökélt vágyainak beteljesítésében, a helyi boszikkal is egyességet kell kötnie, démon vadászszezon van és ráadásul Leaf sem áll szóba vele, a farkasok pedig ezúttal nem segíthetnek.

Az ismertetőből nyilván mindenki számára kiderül, hogy ez a regény olyan sebességgel pörög, mint turmixban a kések. Nem lehet semmi kifogás a tempó ellen, főleg nem Hearne előadásában, Oberon, a házi kedvenc ezúttal is humorcsemegékkel szolgál, de az egész kötetre jellemző sajátságos humor minden szereplőnél, minden helyzetben előbukkan. A szerző a vallások kérdését is igen érdekesen kezeli, amiben én nem találok kivetnivalót, nem nála olvastam egyedül ilyet, de van valami a tálalásmódjában, talán hogy egy ős öreg ember mondja, ami külön rezgést ad a témának.

Atticus különösen hajlamos magára haragítani mindenkit, hogy ezért a kora okolható, avagy a kelta halálistenek kötött paktuma miatt ennyire szemtelen, azt nem lehet tudni, de azért neki is van mitől tartania. Mindenesre ha egy félénk fiúka lenne, senki nem élvezné annyira ezeket a könyveket. Márpedig én nagyon jól szórakozom olvasás közben.

A borító továbbra is gyönyörű, dombornyomott és ragyogó, no meg kisméretű. A rajta szereplő modell számomra egy az egyben Atticus, ez az, amit rengeteg könyv esetben nem találnak el. Ezúttal még az elején kapunk némi magyarázatot a néhány gyakori kifejezésre és igen, név kiejtésére is. Nem mondom, hogy hiánytalan, de jelentősen megkönnyíti az életünket.

Érdekes, hogy már az első résznél sem éreztem a tipikus elsőkönyves rezgéseket, a második pedig ha lehet, még jobb lett. Nem tudom, hogyan lehetséges ezt tovább fokozni, de persze semmi sem lehetetlen. A harmadik rész, már a polcon csücsül… Csak olyan 15-20 könyvet kéne addig ledarálnom… Vagy nem. Majd kiderül.

A női írók tollából érkező fantasykkal szemben, itt ezúttal sincs túllihegve a szex, a szarkazmus és a humor viszont nyíltabban tetten érhető. A tesztoszteronfelhő afféle geek módon jelenik meg, kardok és egyéb harci eszközök képében, és pedig köszönöm szépen, mert ez így tökéletes. Több nő is színre lép, hősünk pedig forgatja a fejét utánuk, még sem hág meg valakit ötpercenként, és ha igen, akkor sem muszáj azt részletezni.

Magyar kiadásról továbbra sincs semmi hír, bár azt már az író honlapjáról is tudhatjuk, hogy a jogok elkeltek. Már vagy egy éve, hogy a Fumaxos fiúk jelentkeztek érte, de akkor már volt gazdája. Hát nem tudom, hogy hova került, de nagyon remélem, nem ahhoz a bizonyos kiadóhoz… Olyan, mintha valaki azért vette volna, meg, hogy más ne adhassa ki. Őszintén remélem, nem erről van szó, és minél többen és hamarosan olvashatják magyarul is. Mert ez bizony jó, sőt, sokkal több annál. Nagyon-nagyon jó!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...