2012. április 28., szombat

Bosszúállók

The Avengers

színes, magyarul beszélő, amerikai fantasztikus akciófilm, 142 perc, 2012


rendező: Joss Whedon
forgatókönyvíró: Joss Whedon
zeneszerző: Alan Silvestri
operatőr: Seamus McGarvey
vágó: Jeffrey Ford, Paul Rubell

szereplő(k):
Samuel L. Jackson (Nick Fury)
Chris Evans (Amerika Kapitány)
Robert Downey Jr. (Tony Stark/Vasember)
Chris Hemsworth (Thor)
Mark Ruffalo (Bruce Banner / Hulk)
Scarlett Johansson (Fekete Özvegy)
Jeremy Renner (Sólyomszem)
Tom Hiddleston (Loki)
Clark Gregg (Phil Coulson)
Cobie Smulders (Maria Hill)
Stellan Skarsgard (Selvig)
Gwyneth Paltrow (Pepper Potts)
Paul Bettany (Jarvis hangja)

Foglaljam össze tömören? Freakin' awesome! Az idei filmtermés nagyon ütősnek ígérkezett már tavaly is, és tényleg! Az egyik legjobban várt mozi volt a részemről, bár az is tuti, hogy ezt le fogom írni még néhány alkalommal.

Emlékszünk arra bizonyos energiakockára, amit Amerika Kapitány elvett Vörös Koponyától, aztán Stark papa kihalászott, majd Selvig professzorhoz került Nick Fury és a S.H.I.E.L.D. megbízásából? Na, ott kezdődött minden, mert Lokinak nagyon kell a Tesseract nevű cucc, hogy kinyitva az átjárót egy csomó katonát szabadítson a bolygóra és leigázza a földet.

Míg őt hajtja a bosszúvágy Fury elkezdi összegyűjteni azokat a kivételes embereket, akik segíthetnek felvenni a harcot. Amerika Kapitány, Vasember,  Hulk, többé-kevésbé maguktól szállnak a buliba, a S.H.I.E.L.D. alkalmazottaknak természetesen nem szabadon választott a program, igaz, hogy így is lelkesek, és aztán betoppan, azaz zuhan, Thor is, akit igencsak zavar testvére(Meg a francokat! Loki Odinnak a fogadott testvére, de most ebbe bele se menjünk!)ügyködése. A csapat összeáll, de ettől függetlenül akad néhány belső problémájuk, na és természetesen, meg kell menteniük a világot is.

A bemutatók alapján az volt a legnagyobb félelmem, hogy ez egy afféle egyemberes műsor lesz. Vasember túl meghatározó karakter, Tony Stark pedig kikerülhetetlen személyiség. Thor ugye nem egy észlény, Amerika Kapitány kicsit elveszik ebben a világban, Hulk egyébként sem túl beszédes, Fekete Özvegyet és Sólyomszemet pedig lefoglalják a saját dolgaik. Nos igen, a poénoknak legalább a fele Stark körül csattant, ami nem baj, viszi a hátán a parádét, és nem is csúsztak el az arányok... nagyon.

Thorban időnként fellobban az értelem lángja, de alig különbözik Hulktól az ösztönszerű, csörtető harcmodorával. Szép dolog, hogy ezt ő is belátja. Amerika Kapitány aggódik, hogy a rucija kicsit ágyporos.  Igazából nincs mitől tartania és aztán csak összekapja magát, hiszen vezető egyéniség lenne vagy mi a szösz. Stark a boldog, szerelmes milliárdosok életét éli, amíg nem csatlakozik. Ahányan vannak annyi félék, és ettől színes a dolog.

A film hosszú, senkit nem álltatok, de a magam részéről nem sokat fészkelődtem, akcióból, látványból és poénból is kijutott bőven. Egy rossz szavam sem lehetne, de azért volt néhány furcsaság. És pont a viccek terén éreztem néhány olcsó, hatásvadász beszólást, amin persze mindenki, igen én is, nevetett, de valahogy mégsem illettek be az egészbe. Nem követem el azt a hibát, hogy azt mondjam, nem volt "reális", pedig ez az igazság. És a realitás most nem a valódi, hanem a filmbéli életre, világra értendő. Valami hiányzott, valami nem volt ott. Bár lehet csak az zavar, hogy akkora felhajtást csaptak köré, ami miatt sokkal többet vártam.

Mivel nem feliratosan láttam, csak az angol nyelvű, rövid bemutatókból tudok kiindulni. Tagadhatatlanul úgy érzem, néhány beszólás nem jött át a szinkronban, ami egyébiránt, és ez meglepő lesz tőlem, kitűnő. Hawkeye néha csak Hawkként került terítékre, máskor meg Sólyomszemként, itt nem ártott volna valami koncepció, de esküszöm nem kritizálok tovább.

A színészek természetesen egytől egyig zseniálisak voltak, bár nekem Tom Hiddleston  a személyes kedvencem. Igen, tudom, negatív karaktereket hálásabb játszani, de neki még majdnem el is akartam hinni, hogy győzhet, pedig mint tudjuk ez nem is lehetett opció.

Engem meggyőzött, megvett és  szórakoztatott. IMAX 3D-ben azért nem tudom mennyire érte meg megnézni. Egészen a támadásig kellett várni valami jó kis arcba repülős tárgyért, pedig ugye a pajzs meg a pöröly adta volna magát. Nem éreztem, hogy nagyon értem nyúlt volna, de lehet csak azért, mert önmagában is van annyira látványos film, hogy magával ragadjon. Engem legalább is berántott, és ezért nem igen figyeltem másra. Különben meg lelkes híve vagyok a 3D-s technikának.

Tuti nézem még egyszer moziban, mert a szórakoztatási rátája bőven elbírja az ismétléseket. Hiába minden észérv, Marvel-univerzum rajongó vagyok.

9/10

2012. április 26., csütörtök

Egy kis statsztika

Pontosan egy évvel ezelőtt írtam meg az első bejegyzésemet. Aligha meglepő, de A negyedik című könyvről szólt. Érdekes, hogy mennyire máshogy írtam akkor, legalábbis formailag, de azt hiszem, ez így van rendjén. Lassan rátaláltam a stílusomra, vagy legalábbis elindultam azon az úton.

Azokban a időkben több történetet meséltem magamról, a múltamról vagy akár Eszti néniről. Eleinte még nem írtam kitalált történeteket, viszont jóval többet elmélkedtem. Aztán megszületett Acélpálma, és ezzel megváltozott minden.

Valahogy több dolog foglalkoztatott. Munkahelyet váltottam, úgyhogy maga a munka nem változott és ez is beköltözött a posztokba. Hálát adtam meg hálátlankodtam. Rászoktam a doramákra is, végkép elindultam a lejtőn.

Ezalatt az időszak alatt 3644 látogatója volt az oldalnak, akik összesen 7175 oldal megtekintetést folytattak le. Ezzel együtt 161 bejegyzés és 121 hozzászólás született. Igen, tudom, ez nem valami sok, van ahova naponta többen járnak, de én újra és újra rácsodálkozom, hogy vannak olyan emberek, akiket érdekel az, amit írok.

Szóval ez egy nagyon eseménydús év volt. Tudom, hogy az olvasóim túlnyomó részben barátok, van aki a kezdetektől velem tart és akadtak szép számmal, akik eltűntek az elmúlt hónapokban. Van egy néhány fős kemény mag, akik hűségesen visszajárnak és nekik mondom, fontosak vagytok a számomra. Akkor is írnék, ha nem érkezne visszajelzés, mert ez egyfajta kényszer, de ha csak egy ember szívét elértem, ha csak egy olvasónak szerezem vidám, mélázós vagy akár borongós perceket, már bőven megérte. Boldoggá tettetek és cserébe én is ezt szeretném kívánni, adni nektek.

Köszönöm, hogy itt vagytok, olvastok és néha még szavaztok, like-oltok is. Köszönöm, hogy elnézitek a helyesírási hibáimat, és őszintén remélem, maradtok ezután is.


2012. április 24., kedd

Erin Morgenstern: Éjszakai Cirkusz

Nos, befejeztem. Az élmény egészen letaglózó, elég nehezen szedem össze a gondolataimat, aminek csak részben van köze ahhoz, hogy nem találok szavakat. Igaz, ez sem túl gyakran esik meg velem, de most még hozzájön az a kérdés is, miként írható le a képzeletet? Az a színtiszta, utánozhatatlan, meg nem tanulható, varászlatos élmény, amit szegényes fantáziával felfogni, megérteni képtelenség.

1873-at írunk és Celia alig múlt öt éves, amikor édesanyja úgy dönt, véget vet életének. Egyetlen gyermekét a mindaddig ismeretlen apára bízza, aki nem más, mint Prospero, a Mágus. A férfi számára szinte azonnal kiderül, micsoda lehetőség hullik az ölébe. Morális kétségei aligha támadnak, mikor felajánlja tulajdon lányát egy párviadal részvevőjének. A legutóbbit elvesztette és most az új lehetőség túl nagy, túl csábító ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja.

A fiú csak kilenc, mikor Alexander érte megy, elviszi az árvaházból és tanítani kezdi. Bezárva él, oktatója néha elviszi új országokba, de egyedül van. Melegséget, családi kötődést nem kap és épít. Bár sok dolgot nem ért, teszi amit mondanak neki, és elsajátítja mindazt, amit csak kell, hogy ha eljön a párviadal ideje ő győzzön. Bizonytalan magában, de hiszi, ő lesz a jobb.

Egyik részvevő sem tudja, ki az ellenfele. Már felnőttek, mikor kiderül, a küzdelem színhelye egy cirkusz lesz, vagyis A cirkusz. Az egyetlen, az utánozhatatlan Le Cirque des Rêves, azaz Az álmok cirkusza.

A könyv jelenidőben íródik, de nem a szereplők osztják meg gondolataikat az olvasóval. Ehelyett egy mesélő kalauzol végig a történeten. Mellettünk van, mindenfélét susog a fülünkbe, felemeli a fejünket, hogy láthassuk a magasban pörgő légtornászokat; egyik sátorból a másikba vezet, gyengéden előre tol, mikor félünk belépni az ismeretlenbe, de közben folyamatosan beszél hozzánk. Kiindulópontunkhoz képest múlt és jelen váltakozik, és mindezt úgy teszi, mintha az események épp most történnének, ezzel pedig olyan szemlélővé válunk, aki szereplője is az eseményeknek.

A részek minden esetben Friedrick Thiessen rövid írásával kezdődnek. A különböző fejezetek tartalmazzák a pontos dátumot és helyszínt, ezek gyakran előbbre járnak. Már üzemel a cirkusz, mikor még mindig azt olvassuk, hogyan is jött létre. Csak akkor nem tüntetik fel számunkra az időpontot, amikor kizárólag a cirkuszról mesélnek nekünk. Olyankor úgy éreztem magam, tényleg ott sétálok a fekete-fehér ösvényen, sátorról sátorra vándorolva és elképedve nézem, csodálom a különböző produkciókat.

Jólehet a cirkusz a viadal helyszíne, de egyben maga az élet, a körforgás, a minden. Rengeteg emberre van hatással. Azokra, akik létrehozták,akik dolgoznak benne, akik elmennek megnézni és ránk is, akik csak olvasunk róla. Különleges, varázslatos hely. Sekélyes képzelőerővel nem is érdemes neki vágni ennek a történetnek. Aki csupán néhány könyvet olvasott eddig, vagy a mágiát csak a Harry Potterből ismeri, adja fel! Ajándékozza inkább oda valakinek, aki nem csak a tévét és az internetet ismeri. Ha tovább próbálkozik talán elkapja a hangulat, talán elbűvöli a történet, de nem értheti meg az egészet, nem láthatja át az összefüggéseket. Nem hallhatja a ruhák suhogását, nem képedhet el az ezerkilencszázas évek hangulatától, nem érzi a vattacukor édes illatát és képtelen részt venni az egészben, csakis egyes részletekben. Leragad a szerelemnél, a mágiánál vagy akár a párviadalnál, pedig ezek egyben, rengeteg mással együtt érdekesek.

A borító csodálatos. A könyvben a szokásoktól eltérően nem tüntették fel, kinek a munkája, én mégis úgy gondolom, az írónő készítette. Eredeti foglalkozása ugyanis visual artist, amit meglehetős pongyolasággal képzőművésznek fordítanék. Az már kívülről is látszik, mennyire gyönyörű. Alapvető színei a fekete és fehér, kevés ezüst(szürke), és egyetlen piros sál. A védőborítót levéve felbukkan a könyv piros, keménykarton kötése, rajta egy ezüstszürke óra. De ezzel még nincs vége! A karton belsőfele fekete-fehér csíkos, a részek fekete alapon fehér csillagos képpel kezdődnek, amit egy nyitott tetejű sátorból nézet égbolt követ. A lapok szélei feketék, és piros könyvjelző szalag segít megjelölni azt a pontot, ahol tartunk.

Könyvoholista énem hangosan visongott a kényeztető szemorgián, pedig akkor még egy betűt sem olvastam.  Aztán elkezdődött a mese. Néhány oldal kellett hozzá, míg átláttam a koncepciót, addig csak furcsállva kapkodtam a  fejem. A stílus egyből beszippantott, úgy tűnik most a jelenidejű könyvek korszakát éljük, de beletelt vagy harminc oldalba, amíg megértettem a gyakori váltásokat. Csak akkor még nem is került porondra minden szereplő, helyszín és idő. Aztán leesett, hogy nem árt néznem a dátumokat a fejezetcímek alatt, és ezek, akár az egész egy szelete, ugrottak helyükre. A sok kis szeletből kerek egész lett, és megint itt maradtam azzal az érzéssel, hogy még olvasnám. A katarzis ugyan elmaradt, a befejezés mégis teljes. Épp olyan, amilyet vártam. Hiszen a könyv maga a cirkusz.

9/10

Magyar kiadó: LIBRI Könyvkiadó Kft.

Fordította: Rakovszky Zsuzsa

Azt még meg sem említettem, hogy kaptam hozzá két cirkuszi belépőt, aminek nagy sikere volt. Unokaöcsém imádta, én pedig újra gyermeki érzékkel tudok rácsodálkozni néhány attrakcióra.

2012. április 21., szombat

Merengő

A kedves éteri lény újabb látogatást tett nálam tegnap. Ő az a fajta, akinek nem örültem, amikor gyerek voltam és a szüleimet látogatta. Nevetségesnek és feleslegesnek találtam, az a szó ugyanis, hogy nosztalgia, nem kapott teret és szerepet az akkori életemben. Egy nyolcéves ritkán érez késztetést arra, hogy elmerengjen a múlton, de mostanában egyre jobb szórakozásnak tűnik.

Tegnap találkoztam néhány volt kolléganőmmel. Ők a mai napig a kedvenceim, a küszöb, amihez minden kollégát mértem, és amivel szemben a legtöbben szépen elvéreznek. Mert ők ismernek, tán jobban mint bárki ezen a világon, ugyanis végignézték ahogyan felnövök. Tizennyolc múltam amikor odakerültem és alig voltam huszonhárom, amikor elváltak útjaink.

Látták, amikor másfél órás alvás után vagy annak teljes hiányában vonszoltam be magam dolgozni. Ahogy diszkréten aludtam még fél kilencig az asztalom mögött, vagy Green Dayt hallgattak velem, mert én azt szerettem, és becsületükre legyen mondva, tűrték jó darabig. Elnézték, hogy csacsogtam egész nap vagy éppen meg sem szólaltam. Tudták mikor milyen hangulatban vagyok és szerettek olyannak, amilyen voltam.  Pumuklinak hívtak, mert a rövidre vágott, göndör hajamat vörösre festettem és tényleg minidig úgy néztem ki, mint a kis kobold a szanaszéjjel álló tincseimmel.

Szóval jó volt. Szerettem ott, de aztán mégis elég lett. Felnőttem, változtam és eljöttem, de kitudja miért, talán mert bennük is éppen annyira dolgozott az élmény, mint bennem, még sokáig találkoztunk. Félévenként, később évente, mígnem négy évvel ezelőtt teljesen megszűntek a találkozók.

Amikor néhány hete felhívtak, hogy lenne-e kedvem, gondolkodás nélkül mondtam igent, bár nem tudtam milyen lesz. Az idő telt, meg még múlott is. Legidősebb tagunk hetven éves lesz idén, de semmit sem öregedett ötvenéves kora óta. Annyira nem hogy elképedtem, ahogyan a többieken is.  Aztán van egy ötvenötös tagunk, aki után még mindig forgolódnak a férfiak, egy negyvennyolcas, aki ugyan olyan bájos mint volt, egy negyvenkettesünk, akinek már 22 éves a lánya és aki még pont úgy nevet, ahogyan emlékszem rá, én, aki mindjárt harmincöt vagyok és az utolsó, legfiatalabb kolleginánk harmincnégy, de már három gyönyörű gyermek édesanyja.

Mind egyetértettünk abban, hogy senki sem öregedett.  Talán a volt munkahelyünk szelleme tart minket fiatalon, vagy talán csak az a helyzet, már a szemem sem a régi, de esküdni mernék rá, épp csak most ismertem meg őket és közben észrevétlen eltelt tizenhét év.

Köszönöm nektek csajok a tegnap estét, ahogy előtte a sok évnyi, türelmet, bizalmat és nevetést.

2012. április 11., szerda

Vele az élet (Mindent vagy Semmit #2)


Semmivel az élet igazán szórakoztató, de legalábbis újszerű volt.  Egymásra gyakorolt hatásuk könnyebbé tette az életüket. A férfit többé nem kezelték számkivetettnek, és maga sem érezte úgy. Amikor Minden mellette volt, megismerték,  családja nem állt zavarodottan, ha szóba került, és Semmi maga is  sokkal boldogabbnak tűnt. Jó, ha nem is boldognak, de elégedettnek. Régi, befelé forduló természetét lassan teljesen elhagyta, és egyre nagyobb érdeklődéssel fordult környezete felé.

Szellemes társaság lett, aki élvezettel beszélgetett és Minden egyre többször kapta rajta azon, hogy magában mosolyog. A benne lévő űr észrevétlen szívódott fel, és a semmi lét mostanra pusztán a munkájává vált.

Ami Mindent illeti, végre barátokra lelt. Először fordult elő egész életében, hogy ha ránézett valakire nem ismerte összes kis titkát, gondolatát, véleményét, félelmét. Hirtelen szembesült olyan új érzésekkel, mint a csodálkozás, hitetlenség, tanácstalanság, vagy akar a felszabadult nevetés. Jólehet veleszületett természete sokkal derűsebb volt, mint Semmi mogorva hallgatagsága, mégis hozzászokott a folyamatos elutasításokhoz. Mióta azonban együtt éltek és dolgoztak, sokat javult a helyzet. Amíg nem ért hozzá valakihez, az illető személye és személyisége teljes homályba burkolózott, ezért gondosan kerülte a testi kontaktus lehetőségeit.

Képessé vált nevetni a vicceken, mert nem ismerte a csattanójukat, de szembesült a fájdalommal is, hiszen semmi sem készítette fel vagy figyelmeztette rá előre.

Még az első héten történt, hogy közös munkájuk akadt. Este volt, a családi házon mélyen ült a csend, de nem csupán azért, mert a lakói aludtak. Valami megfoghatatlan szomorúság áradt a falakból, ami meglepetésként érte. Kényelmetlenül feszengett Semmi oldalán, aki egy alvó nő arcát simogatta. Az alvó egyenletes lélegzetét egy-egy zokogó hang törte meg. Olyankor nyugtalanul dobálta magát, majd elcsendesedett ismét. Nem tudta mióta állnak már az ágy mellett, a társát láthatóan megérintette sápadt, törékeny arc és a fájdalom, ami az alvó vonásairól tükröződött.

- Hozzá jöttünk? El kell venned tőle valamit?

- Nem - felelte csendesen a férfi. Ez is egy új dolog volt, Minden nem ismerte a munka menetét és gyakran sejtelme sem volt arról, mi lesz a feladata.

- Hiszen szenved, még én is látom. Miért nem...?

Semmi némán megfogta kézfejét és hozzáérintette a nő homlokához. Hirtelen nem kapott levegőt. A fájdalom, gyász, félelem és bűntudat egyszerre rohanták meg. Hiába tudta, hogy nem eshet baja, térdre esett, ösztönösen a mellkasához kapta kezét és mélyen, zaklatottan lélegzett.

- Ez borzasztó! - kiáltott fel, mikor szóhoz jutott. - Muszáj tompítanunk a szenvedését!

- Nem! Nem ezért jöttünk. Nem miatta.

- De hát... Ez így helytelen!

- Az most lényegtelen. Csak szerettem volna, hogy lásd, de nem ő az, aki miatt itt vagyunk.

Remegő kézzel letörölte könnyeit, aztán felállt és majdnem ridegen kérdezte: - Akkor kiért?

- Megmutatom.

Követte, nézte higgadt alakját távolodni, de a fájdalom még élesen élt benne és döbbenten fedezte fel, harag is. Haragudott társára a szenvtelenségéért, haragudott, mert így tovább tud sétálni, de legfőképpen azért, hogy meg sem kísértette a szabályszegés szele. Ha valakinek, akkor neki rendelkezésére áll a képesség, hogy eltüntessen számtalan emléket, elküldje mohó testvéreit, akik mind hatalmas szeleteket vágtak ki a gyötrődő asszonyból. Könnyíthetett volna szerencsétlen lelkén,  mégsem tette.

A másik szobában egy kislány aludt, és egyenletesen, nyugodtan lélegzett. Arcocskája kisimult, láthatóan nem emésztette semmiféle érzés, fájdalom. Halvány mosoly bujkált szája sarkában, majd öntudatlanul ujjára csavarta egyik hosszú tincsét. Elégedetten felsóhajtott és hasára fordult. Jobb karja ráesett egy macira, ami nagyobb lehetett mint ő. Ösztönösen belekapaszkodott, vékony nyálcsík csurgott párnájára. Mély, pihentető álmát nem zavarhatta meg semmi, csupán maga Semmi, aki mielőtt megérintette volna, Minden kezét simította homlokára.

Csupa derű, béke, makacsság, énközpontúság és óriási tudásszomj árasztotta el. Rosszallóan ráncolta szemöldökét.

- Nem értem.

- A makacssága most gát. El kell vennem, hogy megkönnyítsük édesanyja dolgát, de neked ismerned kell, mert hamarosan, vissza kell adnod. Hiszen az övé. Hozzá tartozik, meghatározza a személyiségét és segítségére lesz majd, hogy soha ne adja fel.

- Továbbra sem értem. Ez a gyerek önző ugyan, de saját világában elégedett és boldog, miért nem a nőn segítünk, aki mérhetetlenül szenved?

- Az anya számára minden a lányáról szól, de túl sok dolog szakadt a nyakába. Nem bírna el most vele is, neki pedig nem árt, ha kicsit jobban átérzi mások fájdalmát.  Egy pindurit szomorúbb lesz, de a kötelék köztük sokkal erősebbé válik.  Tudom, mire gondolsz, de nem lehet. Az anyának most meg kell tapasztalnia ezeket a kínokat. Évekig áltatta magát, miközben pontosan tudta, nem helyes amit tesz.

- De ez túl sok!

- Igen, viszont ne felejtsd el, ő választotta. Addig húzta a fontosabb döntéseket, amíg összeértek a szálak, és végül átvághatatlannak bizonyultak. Ezért csakis őt terheli a felelősség. A lányért ellenben tehetünk valamit. Talán sérül kicsit, de tanul közben. Mire visszaadod neki, amit elvesztett, egészségesebb, tapasztaltabb lesz és nekünk most csak ez számít. Számítanak erre a gyerekre, amit most tanul nélkülözhetetlen lesz később.

- De az anya...!

- Ő jól lesz. Jobban lesz.

- Egyszer majd igen, idővel, de addig szenvedni fog. Igazságtalan ez az egész.

- Nézz a jövőjébe. Észre fogod venni, milyen fontos tapasztalat lesz számára, amit most tanul. Az igazság emberi fogalom, de mint olyan relatív. Mi nem szolgáltatunk igazságot, nem tehetünk semmisé egy tévedést, csak korrigáljuk az apró hibákat. Gondolj erre úgy, mit egyfajta mérleghintára. Akármi is történik, neked ott kell állnod középen, vigyázni, hogy el ne mozduljon. Még akkor is, ha nem értesz vele egyet.

Semmi kisimította a kislány arcába zúdult fürtöket, majd óvatosan megérintette. A gyerek nagyot nyögött, eltátotta a száját, mintha sóhajtott volna, majd aludt tovább.

Reggelig maradt az ágya mellett. Az anyja többször felébred éjszaka, olyankor mindig benézett lányára is. Karikás szemei szomorúan égtek, arca beesett volt, de nagyon vigyázott, hogy a gyerek ne ébredjen fel. Aggódása, félelme megérintette Mindent. Már máshogy látott néhány dolgot. Semmi magára hagyta az éjszaka hátralévő felére és érezte, ahogy tudása lassan erőre kap. Észrevette a nagyobb tervet és a célt, ismerte a miérteket.

A kapuban Semmi várta némán. Tekintete elárulta, mennyire magányos volt az elmúlt órákban, de nem szólt, csak mosolyogva mutatta az utat és ő követte. Képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy mostantól minden megváltozik. Döbbenten jött rá, Semmivel az élet igazán félelmetes, de legalábbis elgondolkodtató lehet.

2012. április 10., kedd

Rick Riordan: Csata a labirintusban

Nehezen szedem össze a gondolataimat, mert... nagyon jó volt! Nincs itt semmi ellentmondás! Annyira ütősre sikerült, hogy nehezen fogom vissza magam, nehogy kimerítően elmeséljek minden apróságot. Ami ellenkezne ugyan az elveimmel, de mit számítanak az elvek, ha az ember lányának lehetősége van arról beszélni, amit szeret? Ráadásul ez a bizonyos személy szeret és tud is beszélni... A kísértés igen nagy, én viszont erővel legyőzöm a késztetésem és csak a rövid ismertetőre hagyatkozom. Vagy nem!

Percynek ismét új iskolába csöngetnének be szeptembertől. A lehetőség édesanyja új szerelmétől származik, aki mit ad isten, épp a kérdéses középiskolában tanít. Hősünknek nincs más dolga, mint még nyáron ellátogatni az iskola nyílt napjára, és lehetőség szerint nem lerombolni az egész épületet.

Na, eddig jó a terv! Csakhogy szegény Percy tervez, a kegyetlen párkák végeznek, azaz fonnak, és mindig kezük ügyében tartják az ollót. Először is meglátja Rachel Elisabeth Dare-t, a lányt, aki átlát a ködön, aztán összefut két empuszával, majd hogy, hogy nem, kigyullad az iskola... kicsit.

A fiú inkább menekülőre fogja a dolgot és összefut Annabeth-szel. Közös programjukat elhalasztva egyből a Félvér Tábor felé veszik az irányt, ahol nem sok jóval kecsegtetik őket. Kecskepajtás meghallgatása nem alakul épp a legjobban, ráadásul Luke bármikor támadhat a mindenhova elérő labirintuson keresztül. Nincs más esélyük, mint egy újabb, veszélyesebb küldetésre indulni. A tét nem csupán az életük, a hanem a tábor megmentése is. A háború immár elkerülhetetlennek látszik.

Újabb szereplők bukkannak fel. Szörnyek, kisistenek egyaránt. Ez szinte természetes, hiszen hősünknek miért lenne könnyebb dolga, mint korábban. Ráadásul most egy sereg új érzéssel is meg kell birkóznia. Az ismeretlen minden oldalról közelít.

Az események olyan örült tempóban haladnak, hogy komolyan elgondolkodtam rajta, ki fogja behúzni a vészféket. Mintha mindenféle előkészítés nélkül indulnánk a F1-en. Ha valami csoda folytán nem ájulunk el futam közben, kiszállni már biztosan  nem tudunk. Ez az a könyv, aminek a hangulata kétségkívül előre vetíti a befejezést. Fantasztikus, hogy Riordan hogyan képes mindig újabb lapáttal tenni az amúgy is várakozásokkal telített hangulatra, növelni a tétet, miközben teljesen hű a sorozathoz, annak hangulatához és minden karakterhez.

Alig várom az ötödik részt! Míg eddig könnyedén tartottam magam a szabályaimhoz, most egy kicsit megingott az elhatározásom, hogy magyarul fejezem be, ha már így kezdtem el. A gondolat, hogy ha szerencsés vagyok nyár körül kijön a bejező kötet(Elvileg április közepén jelenik meg, de láttunk már karón varjút...), több mint izgalmas, hiszen így talán nem kell újabb évet várnom. Az előjelek alapján lazán lesz vagy tizenegy a tízből.

9,5/10

Magyar kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Fordította: Acsai Roland

2012. április 7., szombat

Sherlock Holmes nevében

színes, magyar ifjúsági kalandfilm, 100 perc, 2011

rendező: Bernáth Zsolt
zeneszerző: Gulya Róbert
operatőr: Szentkúti Tamás
producer: Váczy Károly
gyártásvezető: Milka Julianna
vágó: Bernáth Zsolt, Végh Zoltán

szereplő(k):
Szénási Kristóf (Holmes)
Ungvár Ádám (Watson)
Kugler Nikolett (Ica)
Karalyos Gábor (Padlizsán)
Gáspár Tibor (Somnius)
Kiss Attila (Karbantartó)
Tahi Tóth László (Öreg)
Deli Dániel (Goldi)

Tudom, az én szégyenem, de teljesen kimaradt ez a film az életemből. Mondhatnánk azt is, az ismeretlenre mondtam igen, de nem bántam meg.

Watsont, a csodabogarat, már csak hagyományból is el akarják gyepálni néhányan, amikor Holmesba botlik a díszes társaság. Mivel a fiú kiáll érte, egyből árnyékává lép elő és elkíséri Sherlockot a mamájához, akinél a nyarat készül tölteni, és aki történetesen a Pék utcában lakik.

A srácokat nagyon izgatja a kisvárosban eltűnt, majd megkerült gyerekek rejtélye. Amikor Adler Ica is belekeveredik a képbe, egyértelművé válik, mozgalmas nyárnak néznek elébe.

Igazi klasszikus elemekkel operál a film. Bár felsejlik némi misztikum, nekem mégis a Keménykalap és krumpliorr jutott róla eszembe. Csak ugye ott állatok tűntek el, de cirkusz, az itt is van.

A szereplők magyarok, Holmes és Watson csupán az a név, ahogy egymást szólítják. Nem derül ki, kik is ők ténylegesen, azért mégis van bennük valami közös, a szülők hiánya. Watson szülei ugyan megjelennek, de nem túlzottan érnek rá csemetéjükre, Sherlock ősei elküldik őt egész nyárra a mamához (majd kiderül az is, miért) és Icát a nagyija neveli.

Hemzseg a Sherlock Holmes utalásoktól, még a zenét is beépítették. Watson pólóján a feliratok plusz pontot érdemelnek, az atmoszféra pedig csillagos ötös.

Bár a 21.században járunk, a film akár a hetvenes-nyolcvanas években is játszódhatna. Sehol semmi modern kütyü, csak újságok, képek, nagyító és a jó öreg logika. Kimondottan üdítő, amikor valami ennyire visszanyúlik a gyökerekhez. Épp ezért egy ez igazi ifjúsági film. Olyasféle, mint amiken én nőttem fel, és amilyeneket nem csinálnak mostanában. Remélem azért visszakanyarodunk ezekhez a munkákhoz is. Jó dolog a látvány, de korántsem minden. Nem pótolhatja a képzeletet. Ha készen kapujuk a dolgokat, nem marad semmi az elménknek, és én azt hiszem, bár nem vagyok szakértő, hogy ezért olvasnak egyre kevesebbet a gyerekek.

A gyerekszínészek kiválasztására azért szánhattak volna több időt. Szénási Kristóf teljesen rendben volt. Éreztem ugyan valami zavart, de beletalált a szerepébe. Ungvár Ádámmal sem volt nagy baj. Néha hangsúlyozási, túljátszási problémák léptek fel, de a hajtekergetős, ügyetlen, odaadó barát karakterét rászabták. Kugler Nikolett viszont kicsit idegesített. Majdnem minden jelenetében volt valami apróság.

Ettől függetlenül nem szabad nagyon szigorúan megítélni őket. Egyszerűen arról van szó, innen még van hova fejlődni, és ha lesz folytatás(Be jó is lenne!), ezt be is bizonyíthatják!

A kiszolgált igények korában ez egy igazán frissítő magyar alkotás. Aki teheti nézze meg! Az Uránia már önmagában gyönyörű épület. A jegy 790 forint, a székek kényelmesek, nagy hely van, a hosszú lábúak is elférnek; ráadásul olyan régi, recsegős fasorok, amik már sehol máshol nincsenek. A hangulat felbecsülhetetlen, az átépítés valami mesésen sikerült. Az indiai teázó szép, illatos, a kávézóban finom a kávé, mosolygós a pincér és a környezete káprázatos. Minden adott egy kellemes délutánhoz vagy estéhez.

9/10