2012. március 3., szombat

Carlos Ruiz Zafón - A szél árnyéka

Az Angyali játszma óta egyértelműen látszott, csak idő kérdése, mikor lelünk egymásra. Én tudtam, aki olvasta a kritikámat szintén tudta, és azt hiszem a könyv is sejthetett valamit, mert akcióba helyezte magát, csakhogy végre birtokolhassam.

Viszont a sorra kerülésre még várnia kellett. Néhány ifjússági lazaság, Murakamis bűnös élvezkedés után vettem csupán kézbe, de megérte a várakozás.

Danielt, aki épp csak elmúlt tízéves, édesapja, az ifjabb Sempere, elviszi az Elfeledett Könyvek Temetőjébe. A fiút, talán mert könyvesboltjuk van, teljesen megmérgezték az írott szavak, így az áhítat, amit érez, szinte leírhatatlan. A régi szokásnak megfelelően örökbe fogadhat egy könyvet. Választása, egy, az addigra teljesen elveszettnek hitt, Carax műre esik, melynek címe: A szél árnyéka.

A fiú teljesen rabjává válik az írónak, akiről nem tud semmit. Ami viszont meglepő, apja sem. A végén küldetéséve, szenvedélyévé válik, hogy minél többet kiderítsen erről a titokzatos férfiről. Így találkozik Don Barcelóval és unokahúgával, a gyönyörű Clarával, aki elsőként ejti rabul ártatlan, gyermeki szívét.

Hamarosan felbukkan egy titokzatos idegen is, Laín Coubert. Az alak ismerős számára Carax könyvéből, amiben magát az ördögöt testesíti meg.  Minden ajánlat, ijesztés ellenére sem hajlandó megválni a könyvtől, és hamarosan egy szinte kibogozhatatlannak látszó szövevényben találja magát, ami visszavezeti a múltba.

A második világháború után kezdődik a történet, de érezhető és rengeteg utalást találunk a spanyol polgárháború véres, kegyetlen időszakára is. Gyakorlatilag rányomja sötét, nyomasztó bélyegét az eseményekre. Imádtam. Olyan érzelmi töltést adott, olyan pluszt, ami hiányzott az előzményből.

Mindenki azt mondta, ez a könyv sokkal jobb, mint az Angyali játszma. Bizonyos szempontból igazat adok ezeknek a véleményeknek, de vannak olyan elemei, ami miatt mégis a második könyvhöz húz a szívem.

Ismét elvarázsoltak Zafón szavai, kerek, mesterien megírt mondatai. Észrevétlen haladtam tíz-húsz oldalt utazás közben, bár kell vallanom néhány hétig csak cipeltem magammal. Miközben teljesen a hatása alá kerültem, ugyanilyen egyszerűséggel tudtam letenni is. Nem éreztem azt a fajta mohóságot, mint az előzménye esetén. Mondjuk ebben valószínűleg szerepet játszott az is, hogy Murakami után olvasni nem volt teljesen jó ötlet. Eltartott egy ideig, nagyjából az első fejezet rá is ment, mire azonosúlni tudtam a könyvvel, élvezni kezdetem a szavakat. Jó, attól kedve mondjuk megint zseninek kiáltottam ki az írót, és harsányan követeltem átsorolását a szépirodalom megbecsült tagjainak sorába. Döbbenet, hogyan képes valaki így írni!

Ahogy vártam tőle, nem afféle pörgős krimit, inkább lélektani thrillert kaptam. A maga kissé lassúdad, körmönfont módján halad a történet, ami pezsdítő az akciódús mozik után.

Míg az Angyali játszma esetén felmerült bennem, mennyi ebből az író és mennyi a fordító, mostanra egyértelművé váltak a határok. Főleg azért, mert ebben az esetben más volt a fordító. Mondjuk ez utóbbit hajszállal érzékeltem olvasás közben, de nem a fordításnak, hanem Zafónnak tudtam be. Arra gondoltam, bár nem ez az első könyve, talán még nem alakultak ki teljesen a stílusjegyei, és alighanem ez is benne van.

A történetben nem érzem azt a fajta klisét, mint a második könyv egyes elemeiben, mégis fura mód, azt tartom eredetibbnek. Ebben nagy szerepe van a könyv végének. Számomra a történet három rövidke fejezettel korábban ért véget mint az írónak. Azzal a befejezéssel kerek, egész lett volna a történet. Az írok gyakran elkövetik azt a hibát, hogy mindig mindent meg akarnak magyarázni, pedig vannak dolgok, amiket teljesen szükségtelen. Ebben rejlett második könyvének zsenialitása. Engedte, hogy az olvasó maga járjon bizonyos dolgok végére. Úgyhogy ez most egy kis csalódást okozott. Két rövidke mondattal, vagy a meglévők apró átalakításával úgy zárhatta volna le a történetet, hogy nyitottan hagyja a fantáziánk számára. Ehelyett azonban számomra véget ért, és egy nagyon rövid második kezdődött el, ami legalább már úgy záródott, ahogy az elvárható.

Mondjuk ki vagyok én, hogy kritizáljak egy olyan írót, aki több könyvet adott el, mint a felkapott magyar írók összesen; de ezek azok az apróságok, amik meghatározzák egy mű lelkét, és számomra az Angyali játszma valahogyan sokkal élettel telibb, sokkal gazdagabb volt, akkor is, ha az atmoszférája szegényesebbre sikerült.

Az egyik oldalról ott van például a hangulat vagy az eredetiség, ami egyértelműen mellette szól, de a befejezés és a teltebb karakterek a másik serpenyőben foglalnak helyet. Egyezzünk ki döntetlenben!

Ennek ellenére nagyon tetszett a könyv. Nem csak hogy nem bántam meg, de már elő is jegyeztem az író következő könyvét. Aki így képes bűvölni csupán a szavakkal, megérdemel minden figyelmet, kitüntetést és elismerést.

9/10

Magyar kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó Kft.

Fordító: Vajdics Anikó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...