2011. október 26., szerda

Hasamon a nap

Nos, a múlt hetemet szabadsággal töltöttem. Remek volt. Nem csináltam semmit. Nekem ugyanis az a szabadság, ha a telefont is elteszem, nem szervezek programokat, nem megyek sehova, csak felteszem a lábam.  Nézek néhány filmet és/vagy olvasok pár könyvet.

A szabadság mindenkinek mást jelent. Vannak aktívan pihenők, akik esküsznek a kirándulás és izzasztó biciklitúrák frissítő erejére. Lehet, igazuk van, de az a helyzet, hogy mire eljutottam eddig, csak az alvás lebegett a szemem előtt. Nyáron nem igazán sikerült szabadságolnom magam. Nincs nagy titok mögötte, csak így jött ki, bár azért egy-egy napok lecsúsztak. Egy péntek, egy hétfő és nagy ritkán mindkettő. Kevés volt.

Ezért most a cél, amit kitűztem magam elé, az ágyammal, takarómmal és a kispárnámmal volt kapcsolatos. Végre nem szereltek a házban, csak a hét második felétől fúrtak a szomszédban. Majdnem üdítő volt.

Mindennap tizenegy és fél egy közötti időben ébredtem. A reggeli ébresztő, mint olyan, rémálmaimban sem üldözött. Az időszámításnak szimplán nem volt jelentősége, és bár nem aludtam többet öt-hat óránál, ellenben a saját életritmusomban tettem, pihentető volt.

A semmittevést mesteri fokon űztem. Ha nyanyóca nem Kárpátiázik menetrendszerűen, a külvilágról sem tudok. Keddet leszámítva, amikor elmentem vásárolni, szombatig még a lábamat sem tettem ki a lakásból. Mondjuk kedden is kár volt, mert csak azt nem vettem, ami kellett, és amit igen abból is a közértbe hagytam dolgokat. Szóval lássátok be, szükségem volt pihenésre! A koncentráció mint olyan nem csak a szótáramból ki, de lassan a planétáról is lekerült.

Az édes lustulás minden porcikámba beleette magát, és ha voltak is aggályaim, hamar elhessegettem őket. Pedig ugye…

Az eltolt biológiai ritmusomnak hála, egy kora reggeli ébresztő fizikai fájdalmat jelentet. Hiába keltem csak hétkor, esetleg nyolckor, vérkín volt. Ráadásul pont az utolsó három napomat nem tudtam üresen tartani. Ez mit eredményezett? Bár a kollegák azt mondták, ne panaszkodjak, kedden úgy ültem itt, mint akin átment egy úthenger, ma reggel pedig meg is jegyezték milyen kómás vagyok. Hetek mire megint visszaállok a majdnem normális életciklusra, hiszen teljesen normális sosem lesz.

A főnököm azt javasolta szoktassam át magam. Aha! Okos ötlet, de mégis hogy  a csudába csináljam? Már tizenhat éve dolgozom, és sem azóta, sem az iskolás éveimben nem sikerült végrehajtanom a feladatot. Mission impossible. Így, ha már éjfélkor lefekszem boldog vagyok, mert az korai. Már mihez képes, az 5:50-es ébresztőhöz nem igazán.

No mindegy, de a fentiekből adódóan a szabadság nálam tényleg pihenés. A passzív, hasra ragyogós fajtából.

Persze hoztam közbe  a szokásos formámat. Például, a lábos levehető fülével akartam konzervet nyitni (Nem nyílt, mert egy dög!) és október 23-án hajnalban elvonultam vásárolni.

Azért annak a napnak tagadhatatlanul volt egy pozitívuma is. Eredetileg ebédet vittem volna valakinek, aki csupán az üdítő társaságommal és némi ropogtatni valóval volt kénytelen beérni. Hazafelé tartottam, amikor leragadtam és bő patakos nyálzuhatagot csorgattam egy nagy könyváruház kirakata előtt. Örültem, hogy az ünnep miatt nem volt nyitva, mert bár pénzem nem akadt új kedvencekre (Eme apróság nálam soha sem akadály.), nem tudtam berontani és ész nélkül mínuszba verni a számlámat. Végül is teljesen mindegy, mert megtettem kedden, amikor egy akciónak képtelen voltam ellenállni. Majd fizetés előtt gondolom újra a prioritásokat és az új bakancs szükségességét (Minek az? Meleg is, és még nem is havazik. ).

Szumma szummarum, a heti mérleg: három könyv, hat film, egy teljes anime ismétlés, és egy befejezése. Most nézem csak, dorama nem szerepel a listában. Sürgősen orvosolnom kell a problémát! Legközelebb. Mivel még mindig három hetem van, ezért inkább úgy mondanám, hamarosan.

2011. október 19., szerda

Hanna - Gyilkos természet

(Hanna)


színes, feliratos, amerikai-angol-német akcióthriller, 111 perc, 2011

rendező: Joe Wright
író: Seth Lochhead
forgatókönyvíró: David Farr, Joe Penhall, Joe Wright
zeneszerző: Tom Rowlands, Ed Simons
operatőr: Alwin H. Kuchler
producer: Marty Adelstein, Leslie Holleran, Scott Nemes
vágó: Paul Tothill

szereplő(k):
Saoirse Ronan (Hanna)
Cate Blanchett (Marissa Wiegler)
Eric Bana (Erik Heller)
Olivia Williams (Rachel)
Michelle Dockery (Ál-Marissa)
Tom Hollander (Isaacs)
Jessica Barden (Sophie)

Nos, vannak olyan filmek, amik dacára a bennük rejlő lehetőségeknek, nem érik meg az elhasznált nyersanyagot sem. Azt hiszem, csak egyféleképpen lehetne még rosszabb, ha közös vetítésen szerepeltetnék az Elhurcolva című zseniális alkotással. Akkor kanálba, kardba, esernyőbe dőlnék. Teljesen mindegy, csak legyen vége a szenvedésnek.

Az ötlet azonban egész jónak látszott. Hanna apjával együtt, Finnország legészakibb, mindentől elhagyott területén él. Létezésesnek egyetlen értelme a folyamatos edzés és felkészítés,  a titokzatos Marissa Wieglerrel szembeni harcra. A papa, mint volt CIA-s, tökéletes ismeretekkel látja el, mind az ölés, mind a túlélés tekintetében. Amikor elérkezik az idő, Hanna hozzálát, hogy keresztülvigye küldetését egy olyan világban, amit csak könyvekből ismer, és nem különösebben érdekli hányan halnak meg közben.

Na, azt értem, hogy egy törékeny, szöszke, kék szemű lánykára volt szükség. Vagy mondjuk, értem, de sajnos ebben a tiniben pont az nincs meg, ami kellene egy iylen karakterhez. Erő.  Az akciókban bővelkedő filmet gondosan építették köré. Nagyjából ezen a ponton bukott meg. Mint gyereknek, az lenne a szerepe, hogy ártatlansága miatt senki ne gyanítsa, mikre is képes. A gond csak annyi, hogy én hiába láttam az ezres fordulaton pörgő jelenetekben, így sem hittem el.

Sok női karakter, törékenysége ellenére, képes megmutatni, mi is az erő, Saoirse Ronannak nem sikerült. Hiteltelen a karakter, unalmas ahogy mozgatják a filmben. Vagyis ahogyan menekül és menekül, öl, meg öl. A vékonyka kis csontozata tökéletes hosszútávfutóvá teszi, de hogy öljön? Különböző fegyverekkel még el is hinném, de puszta kézzel? Minden mozdulatából hiányzik az erő. A lendület nem csap falhoz egy száz kilós embert, és nem töri ki roppant izmos nyakát. Igen, tudom, használd az ellenfeled lendületét, de könyörgöm, ez nem egy keleti, győzedelmeskedj az ellen felett ésszel, film. Pont, hogy az ellenkezője, üsd vágd, belezd ki, négyeld fel! Nem ártana, ha legalább azt elhihetném, egy pisztolyt meg tud tartani.

A szenvtelenség nem azonos az eltökéltséggel. Az ölés vágya a gyilkossággal. Ráadásul az egészet úgy akarják lenyomni a torkomon, hogy holmi rejtélyes genetikai kísérletre fogják. Ugyan már! A kislány nem Rozsomák, nem adamantium van a csontjai helyén, mégis érinthetetlen.

Legalább Eric Bana hiteles és jól néz ki, bár számomra komoly rejtély, hogy Cate Blanchett miként keveredett bele, de ezt aligha fogom már megtudni.

Az alapötlet jó, akadt néhány érdekes megoldás, de összességében ez nagyon kevés volt.

5/10

2011. október 17., hétfő

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma


Biztos mindenkivel megesett már, hogy egy könyv érte nyúlt. Nem, nem zavarodtam meg, csupán arra gondolok, hogy meglátsz egy könyvet, elolvasod  a tartalmát és úgy érzed, a polcodon van a helye. Pedig nem tudsz róla semmit. Az íróval sem volt dolgod soha, a rövidke kis tartalmaknak rég nem hiszel, azaz lutri az egész, és mégis...

Valahogy így történt. Már a megjelenés (az első, azaz 2008-as) pillanatában éreztem valami erős késztetést, többször visszakanyarodtam hozzá, de részben az ára, részben a változó értékeket övező teljes homály, lefogta a kezemet. Végül néhány hónapja, egy 2+1 akcióban, amikor is két kolléganőmmel rendeltem közösen, és a kívánságlistámon nyomorgó sokaság helyett erre váltottam a részemet; megvettem. Hogy aztán újabb heteket töltsön a polcomon, a tetemes elolvasandók között, arra várva, hogy méltóztassam kézbe venni. A pillanata valami miatt csúszott, számomra meg elég volt  a tudat, hogy bármikor belekezdhetek. Amikor befejeztem egy könyvet mindig tűnődve álltam a" még nem került sorra" polc előtt, és azon gondolkodtam, vajon melyiket nyissam ki? Többször megfogtam, eljátszottam vele. Éreztem a súlyát, hogyan húzza a karomat, tapogattam a széles gerincét, amelyre nagyon kell figyelni nehogy megtörjön, mégis mindig visszatettem. Valahogy nem érkezett el a megfelelő pillanat.  Eddig.

A húszas évek Barcelonájában indul a történet. Itt ismerhetjük meg hősünket, David Marínt, aki egy újságnál dolgozik, barátja és mentora szárnyai alatt. Szegényes szobáját éppen csak ki tudja fizetni kevés fizetéséből, de valamennyi kis pluszpénzért megkapja első lehetőségét arra, hogy megmutathassa, mit is tud.  A másodrangú lap csekély ismertséget hoz neki és sorozatának, de a kollegák irigysége megmételyezi az örömöt. Így amikor elbocsájtják, nem éri meglepetésként a hír.  Némi töprengést után igent mond egy újdonsült kiadónak, amelynek gyakorlatilag önként válik a rabszolgájává, és éveken keresztül, álnéven ontja magából a filléres ponyvákat.

Még újságíró korában keresi meg egy rajongója, aki vendégül látja egy valaha híres bordélyban. Amikor próbál utánajárni  annak az éjszakának, csak értelmetlen válaszokat talál. Hamarosan elfelejt mindent, élni sincs ideje, máson töprengeni meg pláne. Néhány évvel később ismét megkeresi a rejtélyes idegen. David, akinek az élete addigra fenekestül felfordul, árulás és csalódás hajszolja még mélyebbre,  kíváncsiságból és menekülésvágytól hajtva, elfogadja az ajánlatot. Belefog egy olyan könyvbe, melyet elképzelni sem bír. S miközben a négy fal között a fantáziájával küzd, a valóság ridegen kopogtat be az ajtaján.

A könyv hosszú, súlyos és remekül felépített.  A bevezetés meglehetősen bőbeszédű. Valahol a száznyolcvanadik oldal táján történik végre az, amiről a tartalom regélt nekünk, ami majd a történet magját adja. Látszólag. Valójában a lényeg az első oldaltól jelen van, mert az nem más, mint Martin maga.

Bajban voltam már  a műfaj behatárolásával is, mert tagadhatatlan ponyvaként kezelik, a kortárs irodalom egyéb frakciója fogadja magába. Hiába, a stílusban és  a hangulatban is volt valami nagyon ismerős. Valami, amit és eddig a szépirodalomhoz soroltam. Marquez zsenialitása, könnyeden fűzött, kerek mondatokkal leírt, dallamos történetei derengenek elő, Murakami miszticizmusa, ami kis híján Nobel-díjassá tette, és egyedi humor, ami kétségkívül az író sajátja. Nem azt mondom, hogy másolja őket, mert egyáltalán nem, hanem azt, szeretem az efféle íróka, mert ismerősként rezegtetik meg lelkemet.

Mesterien megírt, ha szabad ezt mondanom. Néhány, szépirodalmat művelő megirigyelheti ezt a légiességet, ezt a kerek, értelmes mondatokból bontakozó történetet, mert jó könyv az, ami akkor is leköt, ha nem csorog a lapjaiból vér, szex, drog vagy érthetetlen líra. Igazából valahol közöttük helyezkedik el. Át -áttekinget egymásra a két, koránt sem rokon stílus, hogy teljesen megzavarjon, de ezzel felírja Zafónt a kedvencek közé.

Néhány viccén hangosan nevettem, másokon fanyarul húztam  a számat, és akadt, ami csak később esett le, de tény, hogy lekötötte teljesen a figyelmemet. Nem olyan thriller, amire Stephen King ajánlása miatt gondolnánk. Sokkal inkább egy lassan építkező, óvatosan kibontott lélektani szövevény, drámai elemekkel, talányokkal övezve.

A folyamatosan jelenlévő búskomor, sejtelmes hangulat átitatja  a könyvet, és bár nem rágtam tövig a körmömet, izgatottan vártam mit hoz a következő oldal. Annyira magával ragadtak a szavak, hogy hipp-hopp hajnali négy lett, de muszáj volt befejeznem, egyszerűen meg kellett tudnom mi a vége.

Érzelmi töltése, az én értelmezésemben alig van. Nem sírtam, érzékenyültem el rajta, téptem a hajam az idegtől, inkább csendesen figyeltem a főhőst, meg akartam tudni róla mindent. Több elejtett mondatból úgy éreztem, olvastam, láttam már ilyet, és bár lehet párhuzatom vonni, koránt sem mondanám, hogy klisék garmadával találtam magam szemközt.

Sokkoló végkifejletre sem lehet számítani. Pont a könyv nyelvezete, hangulata miatt, végig feltételezünk bizonyos dolgokat, így amikor valóban szembe találkozunk velük, még ha nem is úgy és akkor, különösebben nem vágnak földhöz.

Hogy akkor mégis mi volt benn a varázslatos? Nehéz kérdés. Azt hiszem összességében volt valami, a hangulat, a fanyar és direkt humor, a gyönyörűen megfogott mondatok, a misztikus jelenlét, mind-mind egyként vertek szöget a kezembe, hogy ne tudjam letenni, ha már felvettem. Rengeteg érdekes, elgondolkodtató, csodás idézni valóval találkoztam közben. Így megint elgondolkodtam azon, ki dönti el, mi a szépirodalom és mi  a ponyva.

A szél árnyékának előzményeként jelent meg, amit sajnos nem olvastam, de ezek után feltétlenül el fogom. A hírek szerint ugyanis, jobb mint ez, amit nehezen tudok ugyan elképzelni, ezért elfogadom a kihívást.

Bár az Angyali játszma kerek egész, mégis az a jó hír, hogy minden viszonylagos és az olvasó fantáziája határozott szerephez jut. Anélkül ugyanis, sosem érne véget a történet.

9/10

Magyar kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó Kft.

Fordító: Latorre Ágnes

2011. október 8., szombat

Zúgószél

Nagyon boldog születésnapot, Lilu!

Zúgószél első ránézésre, nyugodtan legelészett, de szemét fián tartotta. Anyai szívét folyamatos aggodalom járta át. Talán mert az első csikója volt, talán mert minden csikó közül kitűnt különösségével, de az is lehet, hogy ilyen volt a természete. Nem tudta, mi az oka ennek az érzésnek, nemrégiben még ő is az anyja oldala mellett szaladt, most pedig felelősséget kell vállalnia egy fiatal lényért, a saját véréért.

Több napja annak, hogy elszakadtak a csordától. Nem mutathatta mennyire meg van rémülve, hiszen Zúzmara megnyugtatása mindennél fontosabb volt. Az apja csodálatos mén, nem kétséges, hogy fia is az lesz. Hosszú, kecses lába, izomtól reszkető combja már gyorsabb szaladásra készteti, mint ő magát, pedig nem véletlen kapta a nevét.  A leggyorsabb kanca volt, ezért szinte természetes, amiért Suhanó őt választotta. Az ellésig idegesen találgatták milyen lesz majd utóduk. Nyári fekete, ahogy a papája, akkor a feje, a hasa és a horpasza sötétbarna lenne, de sörénye és farka fekete, vagy palomino ahogyan ő, és akkor aranysárga szőre felett szalmaszín sörény repülne, mikor szalad. Esetleg kettőjük érdekes keverékéből pejderes vagy szürke. Akárhogy is lesz, mondogatták, boldogok lesznek.

Amikor elérkezett az idő, anyja mellette állt, fejét az ő nyakára hajtotta és végig sugdosott fülébe. A kicsi alig tudott felállni, és csak miután letisztította látszott, hogy albínó. Szőre teljesen fehér, csókaszemének olyan színe volt, mint a hegyi pataknak. Patái egészen világosan kaparták a földet, bánatosan felnyerített, aztán Zúgószélre emelte tekintetét, és a hófehér pillák által keretezett szeme, boldogságtól ragyogott.  Annyira csodálatos volt.

– Zúzmara! –kiáltott hirtelen. Az előbb még itt volt. – Hova lettél?

– Itt vagyok, anya! – Fia egy fa mögül nézett ki, szájában néhány falevelet tartott.

– Ne csavarogj el! Már kértelek, hogy…

– Tudom, anya! – zsörtölődött gyermekhangján. Mérges volt, amiért ennyire aggódott érte, de nem tehetett róla. Féltette.

Elmosolyodott és közelebb ment. Fia megrázta fejét, prüszkölt egyet és hátat fordított neki. Ahogy ő ment felé, csikója úgy távolodott. Nem bánta, hiszen emlékezett még milyen volt, amikor ő érzet először úgy, anyja szeretetével már-már megfojtja. Amilyen különös a ló élet, mostanában gyakran érezte, lenne újra póni. Szaladna a többiekkel. Nem azért, mert nem szerette ahogyan most van, csak mert akkor volt igazán szabad. Azok az idők viszont elmúltak.

A fák felől ropogás hallatszott. Zúzmara megtorpant, fülét nyugtalanul forgatta. A hirtelen csendben megfordult és visszaszaladt hozzá.

– Anya? – súgta vékony hangon.

–  Igen, drágám?

– Mi ez?

– Nem tudom, de talán jobb lenne, ha kikerülnénk a fákat és dombok felé kerülnénk. Onnan különben is több esélye van, hogy észrevesszük a csordát. Gyere!

Patáiknak dobogását elnyomta a puha föld és vastag fűtakaró, ha elég gyorsan elérnek a domb takarásába, már nem láthatja meg őket senki.

– Futni fogunk. Oda felfelé, a domb mögé. Érted?

– Értem.

– Készen vagy? Nem vagy fáradt?

– Anya!

– Akkor most!

A szél belekapott sörényébe, érezte, ahogy combjában az izmok összehúzódnak, majd kilőnek és a mező, az ég összefolyik tekintete előtt. Jól hallotta, hogy fia mellette nyargal. Csak futottak, futottak felfelé, Zúzmara lassítani kezdett.

– Tarts még ki, drágám! Majdnem fent vagyunk. Csak még egy kicsit.

Az út lejteni kezdett, lassítottak. Csikója kimerülten fújtatott, alig emelte lábait.

– Mi történt? Fája a lábad?

– Nincs semmi baj, csak elfáradtam. Mért aggódsz annyit?

– Mert ez a dolgom, drágám – mosolygott.

Zúzmara legelni kezdett, hátsó lábát néha remegés járta át, de akármennyire aggódott érte, az erdőben hallható zaj jobban nyugattalanította. Suhanó azt mesélte, errefelé élnek kétlábúak is. Még soha nem látott egyet sem, de a csordában mindenki félt tőlük, úgyhogy nem akar találkozni velük.

Pihenés után tovább indultak. Lementek a völgybe, aztán megint fel az emelkedőn, majd megint le. Megálltak pihenni, enni, aztán megint tovább. Hiába nézett le a magasból, a csordának nem találta semmi nyomát. A nap lebukott, a levegő hirtelen hűvösre fordult, lefeküdt hát, csikója pedig hozzá simult.  Egymáshoz préselődve várták a  hajnalt, közben elszunnyadtak.

– Anya! Ébredj! Nem hallod?

Felugrott, rémülten forgott körbe. Zúzmara egy közeli sziklás kinövésen állt és valamit nagyon nézett.

– Ott van valami. Annyira kiabál. Szerinted bajban van?

Mellélépve nézte, ahogy alattuk elterülő tó vize, jegesen csillog. Először nem értette, miről beszél, de aztán észrevette az apró alakot. Kétségbeesetten csapkodott, és bár nem értette mit mond, az biztos, hogy bajban volt.  Talán egy ismerős csikó! Leszakadt a csordától, mint ők, belesett a vízbe és most fuldoklik.

– Maradj itt, majd megnézem!

Sietve ereszkedett le. Már a partra ért, patái szinte a vizet érték, mikor lebénult a döbbenettől. Ez bizony nem csikó, akármi is, még sosem látott hasonlót. Jobb lenne itt hagyni, talán veszélyes.

– Mi az, anya?

– Nem azt mondtam, hogy várj meg fent?

– Jóóóó, de mi az?

– Nem tudom.

– Kihúzzuk?

– Nem a mi dolgunk. Menjünk!

Fia szeme visszaverte a tó fodrait, melyeket az ismeretlen kavart, de még így is világosan kiolvasta belőle csalódottságát.  Tehetetlenül prüszkölt és mire meggondolhatta volna, a vízbe sétált.

Hideg volt, fagyosan ölelte körbe lábát, majd hasát és végén háta fölött összezárult. Tudott úszni, de nem szeretett. Közelről sem tűnt nagynak a kiabáló, akármi is legyen, hatalmas fekete sörénnyel rendelkezett, mely szétterült a víz felszínén. Nem tétovázott, fogai közé csippentett egy vastag tincset, megfordult és lassan a part felé húzta.

Szíve őrülten dobogott.  Már látta, hogy a valaminek csak két lába van. Csak kettő. Nem lehet más… csak…

Zúzmara egyre vadabb nyihogással szaladgált fel-le a parton, majd hatalmas zajjal felbukkant néhány mozgó alak mögötte. Egyre közeledtek és többé nem volt kétsége fajtájukról. A kétlábúért jöttek. Most mit csináljon?

Szíve szerint otthagyta volna a vergődő testet, de addigra az már a nyakába kapaszkodva tapadt hozzá. Elengedte a sörényét és úszott tovább.

– Fuss fiam! – kiabálta rémülten. – Menekülj! – Neki már mindegy, mikor kiér körbeveszik a kétlábúak, de a csikója még megmenekülhet. Ám ahogy máskor sem tette azt, amit mond neki, most sem. Talán nem is hallotta, és mert túlkiabálta őt.

– Tarts ki, anya! Mindjárt itt vagy!

A kétlábúak sokan voltak. Felsorakoztak a part mellet és a saját nyelvükön szóltak. Nem tudta mit, de a jelek szerint, a sörényébe kapaszkodó értette. Felelt is vékony kis hangon. A lábai már a medret kaparták. Nem kellett úsznia, sétált lassan tovább. Ahogy félig kiemelkedett a vízből a kétlábúak felé rohantak. Ijedten horkantott, megrázta a fejét és hátsó lábaira lökte magát. A valami a hátán sikítani kezdett, de nem engedte el. Le akarta rázni, de nem mert mást, csak mellső lábaival rúgni. Szemével fiát kereste, akire a jelek szerint ügyet sem vetettek.

– Anya nyugodj meg! Csak azt akarják! Ne félj!

Ekkor egy magas kétlábú közelítette meg és lágy, dallamos hangon beszélni kezdett hozzá. Úgy érzet idegessége elszállt, nem tudta mi történik, bár továbbra is prüszkölt, leereszkedett lábaira és engedte, hogy felé nyúlva levegye azt a valamit.

Egy kétlábú csikó volt. Egészen picike még. Lába magasan a levegőben kapálózott, ahogy a beszélő tartotta. Fura testrészét, amivel eddig bele kapaszkodott, most a magas kétlábú nyaka köré fonta, majd ismeretlen nyelvén, csengő hangon magyarázott valamit. Visszafordulva rámutatott. Mindannyian ránéztek, majd az apróságra, aki tovább magyarázott. Sötétbarna sörényét megigazította, és a kétlábú letette a földre.

A pici lény ügyet sem vetett a körülötte lévőkre. Visszasétált hozzá, nem törődve vele, hogy derékig ellepi a víz. Megrázta a fejét, de nem ágaskodott fel. Olyan kicsi volt, valamiért már nem félt tőle. A nagyobb kétlábúak felé kiabáltak és, kihallott néhány gyakran ismétlődő szót. Fekete toll, lányom. Nem tudta mit jelentenek, de a kétlábú csikóra vonatkoztak, ebben biztos volt.

Nézte a felé nyújtott valamit, aminek a végén öt kis hurka volt, és minden gondolkodás nélkül lehajolt. Az a pici, puha dolog megsimogatta az orrát, megveregette nyakát. Kikerekedett a szeme, nagyon finom érzés volt,  aztán csöppség visszasétált az övéihez.

Zúzmara kétségbeesetten simult hozzá.

– Anya! Anya, jól vagy?

– Igen. Ne aggódj fiam. Csak egy kiscsikó volt.

A kétlábú, akinek a nyakában csüngött a megmentett apróság, most visszafordult és feléjük intett, majd mondott is valamit. Annyira megnyugtató volt a hangja, hogy egyszerűen csak tudta, semmi baj nem lesz. Zúzmara nem várt az engedélyére, egyből előre sietett, talán épp azt érezte, amint ő. Mégis mit tehetett volna? Követte a fiát.

A kétlábúak nem felfelé indultak, hanem egy eddig számára láthatatlan ösvényre vezették. Az út lassan szélesedett, majd minden átmenet nélkül egy mezőn találta magát. Előtte néhány fura alakú dolog állt, aminek a tetején kövér füst kígyók kúsztak az ég felé. Még több kétlábút látott. Megtorpant, de akkor egy ismerős hang szólította.

– Zúgószél? Te vagy az, Zúgószél?

– Anya? Tényleg te vagy?

Nem akart hinni a szerencséjének, és bár nem értett semmit, boldogan hajtotta fejét anyja nyakára. Zúzmara izgatottan furakodott közéjük.

- Nagyi, el sem hiszed, hogy mi történt!

Bár több napja már, hogy elsodródtak, most a kétlábúak között, újra egymásra találtak. Hallgatta csikója izgatott meséjét az átélt izgalmakról, és tudta, hogy már minden rendben lesz. Hazatértek az övéikhez.

2011. október 7., péntek

Vasököl

(Real Steel)


színes, magyarul beszélő, amerikai-indiai sci-fi akciófilm, 127 perc, 2011

rendező: Shawn Levy
forgatókönyvíró: John Gatins, Dan Gilroy, Jeremy Leven
zeneszerző: Danny Elfman
operatőr: Mauro Fiore
producer: Shawn Levy, Susan Montford, Don Murphy, Robert Zemeckis
vágó: Dean Zimmerman

szereplő(k):
Hugh Jackman (Charlie Kenton)
Dakota Goyo (Max)
Evangeline Lilly (Bailey Tallet)
Kevin Durand (Ricky)
Phil LaMarr (közvetítő)
Olga Fonda (Farra)
Anthony Mackie (Finn)
Hope Davis (Debra)
James Rebhorn (Marvin)
John Gatins (Kingpin)

Az első ami beugrott, aki nő létére nem tartja Hugh Jackmant jó pasinak, az nem nő. Persze ez nem minősíti önmagában a filmet, de világosan mutatja, hogy igenis vágytam a megnézésére. Mivel a társaságom is jó volt, a filmre is pörögtem, izgatott várakozásokkal telve toporogtam a mozi előtt.

Még javába ropogtattuk a nachosunkat, mikor elkezdődött a vetítés, és megalapítottam, Charlie Kenton alakja tipikus manusz (a családunk nő tagjai eme kifejezést a férfiak legaljára használja), és mint olyan, bájosan otromba. Azért bájos, mert ő az, különben minden velem élő férfiembernek ajtót mutattam volna.  Trehány, felelőtlen, önző,  pénzközpontú.

Az első pofonig nem is kellett sokat várni. A fogadásba belebukó, menekülni kész férfit utoléri a hír volt barátnője haláláról és a fiáról, akinek a sorsáról épp a bíróságon döntenek. Maxot magához venné nagynénje tehetős férjével egyetemben. Charlie fejében megszületik a korszakalkotó ötlet, miként tudná a maga javára fordítani ezt a helyzetet. A végén úgy alakul, hogy a nyár idejére hozzá kerül fia, aki makacsság szempontjából egy cseppet sem marad el apja mögött. Hősünk ugyan kitalálja, hogyan rázhatná le magáról a koloncot, azonban a fiú nem holtteher, hogy csak úgy a szorítón kívülre száműzzék. Hamarosan kiderül, Max mindent tud a robotharcról, amit tudni érdemes. Egy véletlen folytán zuhan lábai elé a lehetőség Atom formájában, és a gyerek élni is akar vele. Szó sincs szeretnékről, és hiába mond bárki bármit, véleménye megmásíthatatlan. Nincs mit tenni, Charlie kényeteken maga mellé venni a fiút. Ezentúl ketten csavarognak az országban versenyről versenyre, a végére pedig kiderül, kinek is volt igaza.

Ha kicsit ismerős az alapsztori az nem véletlen, mert a Túl a csúcsonban már láttuk az apa, aki a fiával utazik alapötletet ha nem is teljesen ebben a formában, azért sok közös szállal. Ahogy azt is, úgy ezt is imádtam.  Az ötlet, hogy 2020-ban járunk, ami elég közeli ahhoz, hogy ne lepődjünk meg az azonosságokon, és elég távoli, hogy elfogadjuk az újdonságokat, tökéletes. Nem utópisztikus világ ez, hanem egy olyan, amiben a technika a jelenleg megadott irányba fejlődött tovább.

A robotok engem kilóra megvettek. Még a kissé rozsdásabb, lestrapált fajták is.  Egyértelmű a megcélzott közönség, és a tizenkettes karika. Ide bizony nagy szeretettel várják a shōnen manga, anime és játék, de közülük is külön a mecha szerelmeseit.   Azokat a behemótokat látni és elalélni egy pillanata műve volt. A harci jeleneteket úgy izgultam végig, mintha bokszmeccsen ültem volna, és többször elakadt a lélegzetem az esetleges brutalitás láttán, hiszen akaratlanul is felrémlett bennem egy-egy küzdelem, amiket életem során végigasszisztáltam.

A szereposztásra egy rossz szavam sem lehet. Szerintem tökéletesen eltalálták  a karaktereket. Mindenki azonosulhatót Dakota Goyo karakterével. Meggyőződésem, hogy a fiatalembert most aztán véglegesen felfedezték. Emlékszünk, hogy ő volt a fiatal Thor? Számomra Dakota volt a kulcsszereplő, és miatta elbukhatott volna az egész történet, szerencsére azonban átütő jelenség, ami nagy szó egy ennyire fiatal emberke esetében.

Karl Yunét, mint  Tak Mashidod is nagyon kedveltem, Bailey szerepére  Evangeline Lilly tökéletesnek bizonyult, mindkettőjükre igaz, hogy szerepeltethetek volna kicsit többet őket, mert két meghatározó alakról beszélünk.  Az első a nagy robottervező, akiért Max teljesen odavan, másikuk pedig Charlie támasza, aki csendes jelenléte, támogatása nélkül a férfi már rég elkallódott volna.

Mit is mondhatnék Hugh Jackmanről, amit még nem tudunk? Úgy tökéletes ahogy van.  A lányos, szép arcú fiúk világában egy igazi férfi. Jó színész, személy szerint bármit megkajálok, amit csak elém tesz.

Maga a film felépítése is tetszik. Vannak benne kisebb leülős részek, de azok is jó célt szolgálnak, ugyanis, ahogy ez lenni szokott ezeknél a típusú moziknál, főszereplőnk bizonyos irányú jellemfejlődést mutat. Említettem már, hogy szeretem azokat a filmeket, ahol valahonnan tartunk valahová, mint például a Rocky sorozatot. Végig kísérhetjük itt is lépésről lépésre a haladás irányát, nem ugrálunk egyik helyről a másikra. Bevezetés, felkészülés, harc! Az ember már csak így van kalibrálva, vagyis én tutira.

Komolyan mondom, a végén már nem érdekelt, hogy kik játszanak benne, mert a történet teljesen magával ragadott. Az a néhány klisé igazán megbocsájtható, hiszen kellettek a kerethez. Sajnos a bemutató miatt az elején jó néhány lehetőség eleve kilőtt, így félóráig nem érzetem komolyabb izgalmat, akkor is ha a képeket nagyon élveztem, ezért sajnos pontlevonás járt. Összességében még így is, egy igazán látványos, szórakoztató, magával ragadó film volt. Amit mindenki élvezhet, nemre, korra és beállítottságtól független. Mindenki, aki egy picit is szereti a shōnen mangákat, az akciófilmeket, a sci-fiket, a családi mozikat és Huge Jackmant.

9/10


2011. október 5., szerda

Ikemen Desu Ne

Ikemen Desu Ne


(美男ですね ) romantikus vígjáték, 2011

Részek száma: 11

Nos, ez a variáció egy témára, mégpedig a You're Beautifulra. Kíváncsi voltam a feldolgozásra, mert japán. Nem is tagadom. Az ázsiai nyelvek közül ez az egyik kedvencem, zenét, animét, doramát nézek ezen a nyelven, így ha másért nem, ezért kötelezővé tettem magamnak.  Persze, azért tartottam is egy kicsit tőle, de megnyugtatott azon kommentek sora, amelyekben azt bizonygatták, mennyire megszerették. Hát, mi bajom lehet?

Az alaptörténet adott. Miko, az ifjú novícia, hogy megmentse bátyja álmát, beáll egy együttesbe, az A.N.JELL. -be. Fiúnak, Mionak teteti magát, bajt, bajra halmoz, ezzel az őrületbe kergeti Rent, a banda vezetőjét. Mire észreveszik mi történik körülöttünk, egymásba szeretnek. Menetközben pedig alaposan felforgatja minden bandatag életét. Hatása letagadhatatlan, ami számos problémának a gyökere és megoldása is egyben.

Már a szereplőkkel volt bajom. Mio(eredetileg Go Mi Nam) és Ren(eredetileg Hwang Tae Kyung) rendben van. A lány bájos, a srác jóképű, de a többieken néha nevetnem kellett. Shu (eredetileg Shin Woo) meg sem közelíti kinézetben azt a szintet, amit elvárnék egy ilyen szereptől. Bájos, de nem tudtam elképzelni róla, azt a fajta csendes támogatót, ahogy eredetileg megjelent. Yuki (eredetileg Jeremy) fogai totálisan csámpásak. Vékony, nem igazán érződik a karaktere, a vicces mindenkit megnevettető alakja. Nana ( eredetileg Yoo He Yi) cselszövő szerepe pedig elég gyengének tűnt. A nőnek akkora lapát fülei vannak, hogy Dumbó szégyenében elbujdosna.

Erre gondoltam először, aztán nagyon furcsa dolog történt. Valahogy nem zavart többet. Sok jelenetet átvettek, van amit gyakorlatilag szóról szóra, akad, amit kihagytak, átírtak és bizony vannak benne újak is. Az érzelmi hullámzása egyáltalán nem szélsőséges, sőt, alig, alig van, mégis nagyon bájosnak találtam.

A szereplők sokkal inkább átlagemberek, nem hibátlannak látszó szépségek, művileg tökéletesített idolok. Könnyebb velük azonosulni.

Mivel a japán doramák rövidebbek koreai testvériknél,  átlagosan 45 perc körüliek, és eleve csak tizenegy részből áll a sorozat(az első epizód ugyan dupla), sejtettem, hogy lesznek jócskán kurtítások. Néhány kedvenc jelenetem áldozatul esett a forgatókönyvírók tollának, de ezek helyett kárpótlásul szolgáltak az újak.  A fiúk eredetileg szerintem nem zenészek, mert alig-alig énekeltek. Jang Geun Suk hangja hiányzott, de érdekes módon a jelenléte nem. Elfogadtam, hogy mások a karakterek. Külön értékeltem, hogy meg sem próbálták  leutánozni az eredeti színészeket. Ki tudná felülmúlni JGS bájos mosolyát, idegbeteg csücsörítését? Senki. Maradt belőle némi szájhúzás, csúnya nézés. Mio néha felfújja az arcát, de korántsem annyit és úgy. Ren karaktere különben nem lett annyira szélsőséges. Minden szereplőnél éreztem, hogy nem teljesen kibontott. Mivel az idő jóval rövidebb volt, egyszerűn nem fértek bele. Valamit valamiért. Viszont az igazgató személyén sokat változtattak, és meg kell mondjam, sokkal szimpatikusabb lett.

A végén rengeteg dolgot máshogy oldottak meg, a konfliktust okozó nóta helyére teljesen új került. Nem annyira dallamos, mint a koreai cimborája, de bizonyos szempontból, a nyugodtabb hangvételű sorozathoz jobban passzolt.

Összességében kicsit lassabb, kevésbé szélsőséges feldolgozás lett. A végén azért csak eltört a mécses, pityeregtem egy kicsit, ahogy normális filmeknél szokás, ahol csak a végén jön a csattanó.

Nem bántam meg. Ha nem ismertem volna az eredetit, most teljes hangerővel áradoznék róla. Így csak annyit mondok, érdemes megnézni, ráadásul Jang Geun Suk feltűnik egy rövid, öt perc elejéig.

8/10


2011. október 3., hétfő

Esetleg, talán

Életünk során rengeteg dolgot feltételezünk. Nem tudjuk biztosra, nem is tudhatjuk, soha senki nem mondja el, miről is van szó, de az élettapasztalat, tanult, ellesett ismereteink, valamint képzeletünk, végig segítenek.
Ezért van aztán, hogy a döntéseink jelentős részét ezekre a feltételezésekre alapozva hozzuk meg. Néha bejön, néha nem. Ideális esetben tanulunk belőle, bár vannak olyanok, akik soha, semmiből sem okulnak.
Így eshetett meg, hogy múlthéten, a villamos felé menet, amikor megláttam egy lányt és egy fiút beszélgetni, egyből jutottam valamiféle következtetésre.

A srác vagy tízével fiatalabb nálam, de nagyon kis helyeske. Lazán a biciklijére támaszkodva, kötetlen, légiesen könnyed stílusban beszélgetett a vele szembe lévő, enyhén ideges, örülten kétségbeesett tekintetű leányzóval, aki zavartan ölelte kabátját és saját magát. Kisé ringatózott, talán, hogy levezesse a feszültségét. Ugyan nem az az eset volt, amibe néhány éve keveredtem, de hasonló, ezért egyből levontam némi következtetést.

Már vagy tizenöt éve, hogy hazafelé menet, könyvemből felnézve, figyelmes lettem egy tizenhárom-négy éves lánykára. Ajtótól ajtóig vándorolt, nyomában egy húszas éveinek közepe felé járó fiatalemberrel. A srác kétségbeesetten és rendkívül erőszakosan próbált vele beszédbe elegyedni, a kislány pedig növekvő félelemmel szeretett volna menekülni. Csakhogy elfogyott az ajtó! Vagy fél percig néztem még őket, abban bízva, hogy valami erősebb férfiegyén észreveszi a jeleket, de mint minden önálló nő, aki beletörődött a lovagok kihalásába, sóhajtva felálltam, mert senkinek nem esett meg a szíve szerencsétlen gyereken. Igen, az én szememben gyerek volt, normálisan öltözködő, iskolás kislány, aki nem tudott mit reagálni egy ilyen közeledésre. Beálltam a srác mögé, mély levegőt vettem és hangos: De jó, hogy találkoztunk! – kiáltással, közéjük furakodtam.

A lány szemében azt a félelmet láttam, amit én is átéltem az ő korában, csak hozzám nem jött oda senki, és futnom kellett hazáig. Elkezdtem csacsogni, a pasasról tudomást sem vettem, és a mellőzött, szóhoz nem jutó alak szépen lassan eloldalgott a kocsi másik végébe.
A gyerek lassan megnyugodott és úgy nézet rám, mint valami szuperhősre. Két megállót mentünk még együtt. Megtudtam, hogy a srác már a metrótól zaklatja. Hiába mondott bármit, nem hagyta békén. Átszállt egy másik kocsiba, de akkor is ment utána. Szörnyen megijedt, nem tudta mit csináljon, nem mert szólni senkinek, viszont próbálkozott idősebb férfiak mellé állni, akik nem vették a néma segítségkérést.

Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy hazakísérem, de jóval tovább utazott, mint én. Megkérdeztem, messze lakik-e a hévtől. Azt mondta, csak két percre. Jó, feleltem, mert ez megnyugtató hír volt. Kiszúrtam egy kisgyerekes családot. Apuka elég drabálisnak látszott, anyuka aranyos, és egy hároméves forma gyerkőcük volt. Hárman ültek egy négyszemélyes helyen. Mondtam a lánynak, furakodjon be a negyedik helyre. A férfiak ugyan elég bambák, viszont erős bennük a védelmező reflex. Egy kisgyerekes apuka, aki félti a lányát, bárkinek neki megy, nem lesz gond. Ha pedig esetleg leszállnak, akkor üljön át egy másik családhoz, vagy hangosan kezdjen beszélni, hogy mások is meghallják, ne szégyenlősködjön. Amikor leszáll, tolakodjon az első helyre és rohanás hazáig.

Kicsit bűntudatom volt. Olyan érzésem, ha megmentettem, már felelősséggel tartozom érte, hovatovább, enyém az élete. Megnyugtatott, hogy nem baj, ha nem kísérem haza, és úgy fog mindent tenni, ahogy mondtam neki. Köszöni, hogy mellé álltam.
Elköszöntem tőle, és megálltam az ablak előtt, néztem, ahogy valóban bemászik apuka mellé. Nagyon remélem, rendben haza ért!

Épp ezért, amikor a zöld lámpára várva megláttam a beszélgető bicajos fiút és a vele szemben álló fiatal lányt, megindult néhány csengő a fejemben. Csakhogy ők hasonló korúak voltak és a srác nem volt tolakodó sem.  Sőt, egyértelműen kedvesen próbált közeledni. Nyilván nem voltak vadidegenek egymásnak, csupáncsak ismeretségük nem volt igazán elmélyült. Bibliai értelemben, hogy úgy mondjam.

Bátorítóan rámosolyogtam a lányra, azzal a ki nem mondott üzenettel, hogy lazítson, mert szemmelláthatóan tetszik ennek a jóvágásúnak. A pániktól kikerekedett kék szemekkel összekapcsolódva, újabb biztató mosolyt lövelltem felé, jelezve azt is, megmentem, ha mégis ezt igényelné. A tekintet hirtelen megváltozott, már nem zavart láttam benne. Nagyon is egyértelmű volt. Elfordítottam a fejem, már mindent értettem. A fiúnak nyilván nem terem ott sok babér, de sajnálom, nem ismerkedem. Úgy döntöttem, nem kell nekem villamos, inkább gyalog megyek hazáig, és ha lehet, minél gyorsabban, nehogy látó-, hallótávolságra legyek még, amikor majd hangosan felnevetek.

A tanulság, nem kell mindig nekem megmenteni a helyzetet, ahogy nem szabad  elhinni mindent az elmémnek sem. A feltételezéseim is vihetnek tévútra. Hiába az egyazon tekintet, ha mégis különböző a helyzet.Ezentúl igyekszem kevesebbet kombinálni...