2011. május 31., kedd

Talpam alatt a szél

Más szóval, ez az, amikor a hóhért akasztják. Mind ismerjük, kerültünk ilyen helyzetbe, vagy legalább érzetük a súlyát.

Legutóbb épp tegnap estem bele ebbe a hibába, aminek kapcsán azt tudnám mondani, elsüllyedtem a szégyentől.

Az is megérne egy misét, milyen lazasággal csináltam hülyét magamból, azzal meg nem is kívánok foglalkozni, mit gondolt rólam az érintett, de én nem tudtam megbocsátani magamnak.

Egy softver fejlesztő és üzemeletető cégnél dolgozom. Nem állítanám, hogy a gépekhez nagyon értenék, de azzal a csekély öt-hat programmal elég jól elboldogulok. Mind, egy bizonyos feladatot lát el. Igaz, még tovább tagolódnak bizonyos számú részekre. A logikai felépítés megértése után nem jelentett különösebb nehézséget az elsajátításuk. Mindenféle túlzás nélkül állíthatom, hogy ha nem is a legjobb vagyok, de igen előkelő helyen állok a területemen. Nem vagyunk olyan sokan, mégis számomra fontos, hogy ne végezzem rosszul a munkámat, ne legyek másra utalva, rendelkezzem bizonyos  önállósággal, az pedig külön hab a tortán, hogy léteznek ebben az országban néhányan, akik csak engem hívnak a problémájukkal.

Tehát, szakmailag rendben vagyok. Erre szükség is van, mert a tudás adja meg azt a magabiztosságot, ami szükséges egy vitás helyzet esetén és azt a privilégiumot is, hogy megőrizhetem a csoporton belüli függetlenségemet. Legalábbis egy bizonyos pontig. Nem okoz gondot több felé figyelni, de épp ilyen könnyedén szeparálom el magam, ha nem köt le az aktuális beszélgetés.

A munkám zűrűzés. Lehetőség szerint, azonnali. Amikor felhívnak, a vonal másik végén, túlnyomó részben legalábbis, kétségbeesett emberek ülnek. Sokszor azzal kezdik: olyan hülye vagyok.

Először nevettem ezen. Furcsa volt, mikor ismeretlenek így indítottak el egy beszélgetést, de hamarosan rá álltam arra:

- Dehogyis! Senki sem születik ezzel a tudással. Biztosan meg tudjuk oldani. Vegyél egy mély lélegzetet, aztán fújd ki a levegőt és nézzük mi a gond.

Néha a hívó olyan szinten ideges, hogy megállás nélkül beszél. Így viszont nem hallja amit mondok. Hangot emelni nem célszerű, így csak várok, amíg nem észleli, beszélek. Hátha levegőt vesz vagy valami. Előfordult, hogy rá kellet szóljak a kereplőre, hallgasson, de kétszer azt is mondtam: csss. Ez is bevált.

Az utóbbi inkább azért, mert meglepte őket. Ki gondolná, hogy majd jól lepisszegik… A kollegák kinevettek, de megoldottuk az ügyet.

A kedvencem, mikor diktálom lépésről lépésre az ügymenetet, ami meg nem működik. Nem? Nem! Na, ráadásul hibaüzenetet is ad! Mer’ hogy dög!

Oké! Ekkor jön a titkos fegyver:

- Megfogom a gépedet. Az üzenetet zárd be, kezdjük előröl.

Ismét mondom mit és hova írjon.

Nézem, valami nem stimmel…

- Azt miért írtad be?

- Mert be kell.

- Én nem mondtam ilyet. Mikor mondtam? Na, akkor vedd ki! Az sem kell. Tudod, mit? Zárt be az egészet és kezdjük újra. Akkor mondom. Nem… nem… azt ne oda! Most akkor a bal kezeddel csapj rá a jobbra!

- Mondtam, hogy hülye vagyok!

- Nem vagy hülye, csak még nem csináltál ilyet. Viszont most, egy életre megjegyzed!

Ilyenkor szokott felnevetni a telefonáló. Mert nem haragszom rá. Miért tenném? Nekem a milliomodik. Ha nem is ugyanolyan, de hasonló, neki azonban az első. Ez az, amit zömében elfelejtenek a hivatalnokok, ügyintézők. Ők már kicsit unják a munkájukat. Ugyanazt mesélik el ezerszer, de aki velük szemben ül, akkor hallja először.  Mint olyan ember, aki dolgoztam ilyen feladatkörben, pontosan ismerem az okokat.  Mindig eszembe jut az az ügyfelem, akit háromszor küldtem el, mert a fele nem volt meg a szükséges dolgoknak. Másodjára már úgy jött vissza, hogy amit első körben hozott, azt is otthon felejtette. Akkor elvettem tőle mindent. Inkább lemásoltam. Harmadjára a pénzt hagyta le. Na, nem baj! Elment megint. Amikor pedig visszajött, teljesen kipirulva, kimelegedve, a póló a hátára tapadva, megköszönte. Aznap már három helyről küldték el. Én voltam az első, aki nem tettem, elmagyaráztam neki mire, miért van szükség.

Meglepődtem. Azt hittem, ha valaki, akkor ő kiabálni fog. Nem tette. Talán mert nem kezeltem le?

Számtalanszor szólok rá, kissé incselkedve vagy tetetett komolysággal az ügyintézőre, hogy engedje el az egeret. Ne idegeskedjen! Megoldjuk, mindent megoldunk, és ehhez képest mit csináltam tegnap? Na mit?

Hát, ha a kedves ismerős itt ül mellettem, a minimum, hogy tarkón vág, mert nem csak hogy egymás után kétszer elszúrtam ugyanazt, de olvasni sem tudtam. Pedig magyarul írt mindet.  Hivatkoznom sincs mire, mert az, hogy már tízkor kis híján agyvérzést kaptam ugye nem mentség. Az sem, hogy a napom továbbra sem alakult úgy, ahogy elvárható lett volna. Ezek nem mentségek, mert azt kellett volna mondanom, hogy most nem tudok figyelni, inkább máskor. Én viszont nem mondtam semmit, idő ellőt kattintgattam, nem voltam elég figyelmes. Vagyis, egyáltalán nem tudtam figyelni!

Amikor egy kurta sziával elköszönt tőlem, már úgy ültem, hogy a fejemet a kezeimbe temettem. Nem akartam elhinni, hogy ezt én… Ráadásul egyedül... Jézusom! Hányszor mondtam el ugyanezt? Megszámlálhatatlan alkalommal.

Azt írtam neki: kezelj úgy, mint minden szőkék szülőanyját. Na, de arról más nem tehet, hogy nem tudok olvasni!

Nagyon jó lecke volt. Az utóbbi időben néha elfelejtettem, hogy miről is szól a munkám, miért is ülök itt. Elfelejtettem, hogy szeretem amit csinálok, mert segíteni jó. Elfelejtettem, mert annyi mindennel kellett foglalkoznom és jól esett nem törődni semmi mással.

Nagy pofonnal lettem gazdagabb, ami pont jókor, pont jó személytől érkezett. Magamtól. Egy ideje már semmi és senki nem képes sokkolni, a saját butaságomon kívül.

Sajnálom, hogy ehhez bele kellett kevernem valaki mást is, őt nyilván nem vigasztalja, miután többször közel került az idegösszeomláshoz, hogy azért volt erre szükség:

  1. mert ettől kaptam észbe

  2. és megvan a mai bejegyzésem témája.

Így neked, te kedves, segítőkés fiatalember, tartozom egy nagy köszönőmmel és egy hatalmas puszival. Kell néha valami (valaki), ami (aki) helyre ráz. Most te lettél az!

Nektek mikor volt szükségetek legutóbb egy efféle ”pofonra”? Megérte?

2011. május 30., hétfő

Csúnyán, csúnyábban

Már van annak vagy másfél éve, hogy az irodában üldögélve szóba került egy kolleginánk, aki pont szabadságon volt.

Na nem közvetlen ő volt a téma, hanem az étkezés. A kaja, a zaba, a flamó. Ez még nem is lenne érdekes. Mindenki eszik. Ez összeköt nemre , fajra, felekezetre  való tekintet nélkül. Még a fényfalókkal is vállalok közösséget, mert engem ugyan nem táplál, de ha nekik az jó...

A kérdés az volt, hogy miért jó enni.

Juj! Kinek miért.

Szó szót követett és eléggé belemelegedtünk a témába. Ekkor, egy az idáig csendes kollegánk ránk dörrent, ne legyünk más olyanok, mint az a kolleginánk, aki szabadságon van.

Az emlegetett hölgy már-már vallásos áhítattal beszélt a táplálkozásról.

Nyálcsorgató részletességgel ecsetelt minden egyes hozzávalót, a főzés, sütés minden egyes fázisát. Állandó harcot folytatott a kilókkal. Fogyókúra, zumba, ilyen séta, olyan diéta. Miközben az életének egyharmadát a kulináris élvezetek töltötték ki.

- Miért? Az étkezés egy nagyon fontos élvezeti forrás – állítottam csak mellékesen, mint a társalgás egyik oldalágán ülő résztvevő.

Felnézett a gépe mögül, majd azt kérdezte – Miért nem tudsz úgy beszélni, mint más normális ember? Mond azt, hogy zabálni k…va jó!

Mindenki nevetett. Én nem éreztem magam különösen megszólítottnak, így a válaszommal kivártam a csendet.

- Bocsáss meg! Ezennel megkövetlek!

Szerintem ebben nem volt semmi vicces. Viszont szabályosan kiröhögtek. Még jó, hogy nem vagyok érzékeny.

Mert az van, én ritkán káromkodom. Nem hiszek abban, hogy a mondandókat néhány szitokszóval illik alátámasztani.

Vagy van értelme, súlya, tartalma annak, amit mondok, vagy csak magamat szórakoztatom vele, de csak azért nem b…megolok, hogy olyanok is figyeljenek rám, akiket máskor nem érdeklem. Persze, volt ilyen időszakom nekem is. Akkor, amikor az orromat a pólómba fújtam és szép nagy taslikat kaptam egy bizonyos g betűs káromkodásért. Tizenöt évesen az embert ez tesz felnőtté. Vagyis így hittem.

Az életemet alapvetően az határozza meg, amit a nagyikám mondott ebben a kérdésben: „csak a tehetetlen ember káromkodik.”

Ehhez tartotta is magát olyan hetvenöt éves koráig. Akkor aztán, ahogy fogyott a fizikai erő és egyre nehezebben jutott a dolgok végére, belehúzott rendesen.

Amikor a fiát szidta, kissé meglepődtem. Azt hittem rosszul hallok. Az én nagyikám folyékonyan káromkodik és úgy csavarja a kifejezéseket, mintha egész életében ezt csinálta volna.

A „b…ot volna meg egy templom zsidó” vitte a prímet, de komolyan mondom, néha ráharaptam a nyelvemre. Majd elmúlt hetvenkilenc és beletörődött, hogy többé nem húszéves. Megszűnt a sok káromkodás. Néhány évig tartott, de nem tudtam hozzászokni.

Idén már káromkodtam. Három alkalommal. Rögtön januárban kicsúszott a számon egy f betűs dolog. A kollegám meg rám szólt. Igaz, az ő száján cifrább dolgok is kiszaladnak, de azt nem hallja meg, mert nála normális állapot. Tőlem meg fura.

A második azon az estén mászott elő, amikor az a bizonyos fordítói mizéria volt a kedvenc párosomnál, és ami engem is megihletett két poszt erejéig.

A harmadik pénteken, mikor édesanya felhívott telefonon és egy olyan hírt közölt, aminek:

1. nem örültem;

2. már szerdán tudnom kellett volna, csak  a családom megfeledkezett róla.

Ma reggel nem káromkodtam, csak lassan számoltam vissza és megnyomtam a pánik gombomat. Milyen kényelmes megoldás, bár kis híján habot köptem, az idegtől. Szerencsére lenyugodtam. Nálam ezek elég hamar mennek. Fél órára rá, teljesen átestem a ló másik oldalára. Énekelgetni kezdtem az antakatészó flo-ore kezdetű teljesen értelmetlen gyermek dalt.

A kollegák csak pislogtak rám.

- Na, ez most, hogyan jutott az eszedbe?

Fogalmam sincs.

Azt hiszem, mindannyian másként vezetjük le a stresszt. Nekem ez jött be. Viszont mások ugye meg másként. Példának okáért folyékony káromkodással.

Annyit beszélünk a gyerekszobáról mostanság. Annak nem része a kulturált beszéd?

Ti emlékeztek rá hányszor, és minek kapcsán káromkodtatok idén? Vagy annyira részévé vált a mindennapjaitoknak, hogy észre sem veszitek?

2011. május 29., vasárnap

K nyomozó és a sisakvirág titka

K nyomozó és a sisakvirág titka

(Detective K: Secret Of Virtuous Widow - 조선명탐정: 각시투구꽃의 비밀 )
Kosztümös, dél-koreai krimivígjáték (2011)
rendező: Kim Sok-yun
szereplők:
Detective K - Kim Myung-Min
Seo-Pil - Oh Dal-Su
Han Kaek-Ju- Han Ji-Min

Na, jó! Én szeretem az ázsiai filmeket, de ez, véleményem szerint, közönség kedvenc lehet. Nem tudtam, nem is hallottam róla semmit. Valami filmet néztem volna és a Feliratok.hu-n megtaláltam az angol subját. Gondoltam, miért ne?

Angol filmeket megnézek angol felirattal, ott a két dolog támogatja egymást. Egy koreai film esetén azonban a kiejtésre nem számíthatok. Akaratlanul is figyelem az eredeti nyelvet, ami csak megzavar. Nem állítom, hogy nem szótáraztam közben, de még így is megérte.

A film hosszú, 115 perces, de egy percét sem untam, sőt, sajnáltam, mikor vége lett.

1793-ban járunk. A derék nyomozó egy sorozatgyilkosság ügyében vizsgálódik, de nem mellékesen megold egyéb más bűnügyeket is. Érezhetjük benne a keresd a nőt, valamint a film végéig felbukkan egy pajzán könyvsorozat első része.

Hősünk briliáns elme, afféle Sherlock Holmes fajta elemző aggyal rendelkezik. Tanult, képzett harcos, nagyszerű nyomozó és talpig pancser. Gyakran nem úgy sülnek el a dolgok, ahogyan tervezi, egy szép nő képes megzavarni, és tehetséges abban, hogy bajba keverje saját magát. Éppen csak meglép egy gyilkosság vádja elől, amikor a király, akivel közeli kapcsolatban állnak, megbízza egy özvegy állítólagos öngyilkosságának felderítésével. A hölgy, férje halálát követően vetett véget életének.

K barátunk ezért elindul Jeokseongba, ahol a sisakvirág nő ( Harry Potter fanok tudják, hogy ez a aconitum vagy farkasölő- , megint más néven, ebrontófű is), ami rejtélyes módon összekapcsolja a háta mögött hagyott haláleseteket. Oldalán Seo-Pil, egy megrögzött kutyatolvaj, aki azután szegődik segítőjévé, hogy K tisztázta egy olyan gyilkosság vádja alól, amit nem ő követett el.

Mindenféle bolondozás dacára az eset komoly. Nem csak pénz és hatalom, de a kereszténység, mint üldözött vallás, szintén megjelenik a színfalak mögött. Mindenképpen érdekes megnézni ezt az oldalát a történelmi Koreának.

Csak most jöttem rá, hogy létezik hozzá magyar felirat is, így este kénytelen leszek megnézni újra.

9/10





2011. május 28., szombat

Ismeretlen férfi


rendező: Jaume Collet-Serra
forgatókönyvíró: Oliver Butcher, Stephen Cornwell
operatőr: Flavio Martínez Labiano
producer: Leonard Goldberg, Andrew Rona

szereplő(k):
Liam Neeson (Dr. Martin Harris)
Diane Kruger (Gina)
Bruno Ganz (Ernst Jürgen)
January Jones (Elizabeth Harris)
Frank Langella (Rodney Cole)
Aidan Quinn (Martin B.)
Sebastian Koch (Leo Bressler)
Olivier Schneider (Smith)

Elég magas elvárásaim voltak a filmmel szemben. Valószínűleg  a Taken túl magasra tette a mércét. Egyáltalán nem meglepő, hogy nem tudták megugrani.

A rendezésre és a színészi játékra semmi panaszunk nem lehet. Az az igazság, ha nem Liam Neeson játszotta volna a főszerepet, akkor is nézős, pörgős akciófilmre számíthattunk volna, és minden bizonnyal, akkor is megnézem. Így viszont, egyértelműen a lista elejére ugrott.

A történet nem sok eredetiséget tartogat. Amikor összeáll a kép, kiderül, láttunk már ilyet. Nem is egyet. Szándékosan nem sorolok példákat. Spoilerezni nem szeretnék. Addig a pontig azonban, érdekes módon, nem is jutunk el a találgatásig. Hirtelen áll össze minden. Ez szintén egy meglepő dolog.

A történet maga, szépen illeszkedik.  A kockák követik egymást lépésről-lépésre. Látjuk magát a folyamatot, ami ritkaság a mai időkben. Csak azért nem inog meg a hitünk, Dr. Harrisszel együtt, mert tudjuk, ez egy akciófilm. Tehát azt kell mondjam, teljesen hihető minden mozzanat.

A recept szerint egy erős, de segítségre szoruló férfi és egy nagy túlélő, ámbár sérült női karakter elengedhetetlen. Még a feleség szempontjai is érthetőek, hiszen feltételezünk valamit. Ahhoz viszont túl hideg karakter, hogy fenntartás nélkül higgyek neki, és ezzel csak erősíti a megérzésemet. Plusz pont.

Bruno Ganzzal azonban már vannak problémáim. Nagyon sok lehetőséget rejt, a kezdet valóban biztató is. Sőt, tulajdonképpen a végével sincs semmi baj. Nem meglepő, aligha sokkoló, olyan pont rendben van, mégis hiányoltam valamit.  Egy rövidke telefonálást. Ugyanis ez a XXI. század, mindenkinek, még az ismeretlenünknek is, mobilja van. Ezzel talán, még jobban feltekerhették volna a sebességet, amivel pedig elérik a várt szintet. Ha már láttátok, vagy megnézitek, kiderül mire gondolok. Amikor van rá idő, lehetőség és technika, érthetetlen, miért marad ki. Tisztelgés a kollegák előtt? Nem hiszem.

Az emberek, a vétlen szemlélők, hullanak, mint a legyek. Az események sodornak. Összességében, pörgős, székhez tapasztó akciófilm, aminek nem von le az értékéből az sem, hogy a csattanó nem igazán csattan.

Valljuk be, olyan magasan van az ingerküszöbünk, annyi mindent láttunk már, hogy a mondás: nincs új a nap alatt, lassan mindenre ráhúzható.

Ennek dacára, még egyszer nézhető. Mondjuk egy hűvös, őszi estén.

8,4/10





2011. május 27., péntek

Életem megrontója

Nos, aki még soha sem osztotta meg otthonát egy másik élőlénnyel, nem is igen érti, miről lehet szó. Nevezetesen a házi kedvenceinkről, akik kissé komolyan veszik magukat és rendkívül lekezelők velünk szemben. Igen, a macskákról beszélek.

Jómagam erősen kutyapárti voltam. Kilencévesen kaptam egy fehér alapon barna foltos, kis jószágot, akivel tizennyolc évig boldogítottuk egymást, és akin édesanya könyörült meg, mert nem tudtam rászánni magam az elaltatására.

Szegény Picurom, azon kívül, hogy úgy festett, mint egy nagyon szőrös mini tehén, hűségesen csavargott velem fiatalságom hajnalán, öregségére (három sérvnek köszönhetően) a lépcsőkön legfeljebb lemenni tudott, fel rajta már nem jutott.

Képzeld el azt a helyzetet, mikor egy faházban alszol. Éjszaka van, néma csend, csak a bogarak motoznak. Ekkor egy nyolcvankilós komondor, mintha mopedet rúgtak volna be,  elkezd horkolni . Pont a fejednél lévő fal külső oldalán. A nyolckilós  kutyus, a fejeddel egy vonalban, az ágyad mellett visszhangozza. Csodásan fantasztikus élmény!

A pandúrokra visszatérve, macskusz házikusz mindig is volt a telken. Közel volt az erdő, mindenféle jószágok masíroztak be a tél közeledtével. Egér, patkány, nyest, sündisznó. A sor végtelen. Az egerek miatt macska márpedig kell! Én nem félek a mini patkányoktól,  de édesanya képes klasszikusan visongva ugrálni. A macska nem is lelhetett vita tárgya.

Cicukák jöttek-mentek. Szerettem őket, hízelegtek, ha kellett valami, és derekas szolgálatot láttak el a ház körül. Nem ápoltunk szoros kapcsolatot, de azért jók voltak nálam egy kis simire, én pedig bevágódtam a megdorombolandók jegyzékébe. Békésen éldegéltünk efféle távolságtartó kapcsolatban, mígnem majdnem tizenhét évvel ezelőtt, egy ismerős beállított Banyussal.

A jószág nagyon félt, elég rossz állapotban volt. Teljesen fekete, tömött szőrös pofájából, sárga szemek ragyogtak ki. A testén tíz centis szőrtincsek álltak szanaszét.  A hatalmas férfitenyérben összehúzódva egészen aprónak tűnt és folyamosan reszketett.

Kifejlet példány volt, sanyarú, utcán töltött hónapokkal a háta mögött. Egy asztalos fogadta be, de a gyermekei folyton szekálták és nyúzták , ő maga sem tudott megfelelően gondoskodni róla. Így, mint faj macskát(nem az, bár ez nem von le az értékéből), beszámolta egy fuvar költségeibe és a fuvarosnak adta. Ő pedig, a szüleim ismerőse volt. Elhozta nekünk ajándékba, már ha kérjük.

Belenéztem a szemébe, a félelemtől megzavarodott állatra és azt mondtam: anyu tartsuk meg!

Így került hozzánk.

Az első, amit tudni kell egy macskáról:

Amikor egy kutya rosszat tesz, a bűnjelbe nyomod az orrát egy –két alkalommal. Megtanulja, hogy többet nem tesz ilyet. Ha a macskával ugyanezt teszed, megtanulja, többet nem csinálja... ha a közelben vagy.
Óriási különbség ez emberek!

A pulton, asztalon, ablakban szteppelés alap. Mondhatni, munkahelyi követelmény. A keresztségben Kormos nevet kapó cicó kerti macs lett ugyan, de éjszakára gyakran bekéredzkedett, amikor tört és zúzott. Nem volt olyan kicsi hely, ahová, véleménye szerint legalábbis, ne fért volna be. Sorra rombolta a porcelán díszeimet. Jómagam, az érzelmi értékük függvényében tartottam haragot, néhány napig, vagy akár hétig is.

Különösebben nem zaklatta fel.

Először is nem tetszett a neve. Kormos. Ehh! Fantáziátlan. Nekem a fekete szőrös pofáról és a villogó szemekről egy híres méregkeverő, Lucrezia Borgia ugrott be, így én Lukréciának hívtam, a nagyikám Lízikének. Szerencsétlennek van egy tucatnyi neve, amikre nem feltétlen hallgat, azonban csodával határos módon, a hűtőajtó hangján pöpecül ért.

Amikor költöztem, ő jött velem. Öreglány volt már, elmúlt tizennégy. Lenyugodott, egy baleset következtében pedig egészen megszokta a benti létet; és mivel inkább vált szobacicává, mint kerti vadásszá, nem okozott gondot a beilleszkedés sem.

Neki. Nekem voltak aggályaim, mert azért térült fordult, kiment az udvarra, de a 33nm alapterületű lakásban nem sok helyre kirándulhat.

Amire egyből rájöttem, hogy olyan, mintha a feleségem lenne.

Mikor hazaérkezem az ajtóba vár, és elkezd kerregni. Levegőt sem vesz, be nem áll a szája. Csak akkor hallgat el, amikor vacsorázunk. Ha tőle függne, folyton hajtana dolgozni, aggódik a betevőjéért. Örökösen elégedetlen, találgatnom kell, mit szeretne, mert ha nem tetszik valami, olyan mélyen lesajnál, hogy komolyan szégyellem magam. Kizárólag akkor közeledhetem hozzá, ha kedve van. Különben hátat fordít, és ha továbbra sem tágítok belém harap. Azt még nem közölte, hogy fáj a feje, de ez nyilván a nyelvi akadályok számlájára írható.

Az ágyneműtartóban ágynemű nem lehet, mert az az ő helye, az ablakból kopjanak a virágok. Ha máshogy nem megy, hát törjenek. Kétszer vacsorázik, de még jobb, ha háromszor. Az udvar az ő területe, örüljek, ha kienged.

Ja!  A legfontosabbak!

Nem szereti:

- az idegeneket;

- a hangoskodókat;

- a gyerekeket

- és a férfiakat.

Valójában a két utolsó pont a best. Mint mindenhol, itt is létezik pár kivétel.

Élet ölében halálosan jól elvan. Igaz, ha rosszul mozdul a vére bánja. Professore barátomat körülrajongja, kölcsönösen udvarolnak egymásnak, de a fiatalember nem hajlandó ölbe venni, így kicsit megrekedt a kapcsolatuk.

A keresztfiamnak megengedte nyolc hónaposan, hogy megsimogassa, bár a bátyámhoz nem ment oda. Én lehívtam. Lukrécia leült a lépcsőn és nem fordította el a fejét, amikor kinyúlt a legény és kétszer megtapicskolt a feje búbját.

Az a pillanat, igazi epic volt. Lukrécia ült és felnézett. Egyenesen a kisgyerek szemébe (a macskák nem díjhazák a farkasszemezést), a gyerkőc  pedig vissza rá. A kis ujjait laza ökölbe szorította, és elkezdte dörzsölni. Nagyon készült arra a simire. A cicus rezzenéstelen tekintettel nézett vissza rá.  A bátyám ezt rossz jelnek vette és hátralépet. Mondtam, hogy hagyja! Engedni fogja. Biztos voltam benne, ugyanis észleltem a jeleket, bár ilyet még soha nem láttam. Az én macskám, aki a barátnőmék látogatása után, két hétre beköltözött a fürdőszobába (Ott heverte ki a fáradalmakat, ami nem is lett volna nagy baj, csak éppen közelharcot vívtam vele a  kád használati jogáért.), engedte, hogy megérintse egy gyerek a feje tetejét.

Elég veszélyesnek ítélte meg ahhoz, hogy amikor megérkeztek elbújjon, mégis kegyet gyakorolt.

Azelőtt, a legtöbb amire hajlandó volt, hogy az unokaöcsémmel egy lépcsőfokon ült. Igaz annak is  a másik végén, és nem érhetett hozzá. Lassan változnak a dolgok.

Különben, akkor ment el végleg az eszem, amikor olyan nyakörvet vettem neki, amin csengő van. Azt gondoltam jó ötlet, mindig tudom majd merre gengszterkedik. Azelőtt nyakörve sem volt. Amikor a városba költöztünk, kapott egy névtáblát. Biztos, ami tuti!

Néhányszor megrázta a fejét, vagy háromszor beszüntette a nyargalászást, aztán nem érdekelte többé. Most pedig, olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy amikor este, szigorúan a két vacsi között, lenyom nekem egy vad csörtét, szimultán hallgathatom a nyakörvén, valamint a labdában lévő csengőt. Az utóbbi pattog is. Zseniális!

A hölgy nem érzi szerencsére a korát. Este közeledtével egyre aktívabbá válik. Jön a játszás, a legyekre, pókokra vadászás, és az én szórakoztatásom. Ehhez a részhez nagyjából éjszaka kettő tájékán érünk el. Körülbelül akkor, amikor éppen elaludtam. Oda bújik mellém és meglökdösi a karomat. Erre morgok valamit, így a kezembe fúrja a fejét. Messze vagyok az ébrenléttől. Megnyalja a kezem. Ilyenkor kezd éledni a tudatom. Nagyon recés nyelve van. Mivel a reflexeim még nem járnak csúcson, nem reagálok rá. Ettől teljesen elszállhat az agya, mert belém harap. Olyan édes!

Sötét éjszakákon arra is volt már példa, hogy tíz körömmel dagasztotta a fejbőrömet és boldogan dorombolt hozzá. Amikor a fájdalomtól felüvöltöttem és félkómában felültem, megsértődve elvonult. Tüntetőleg rám sem nézve bevackolta magát a polc és egy papírdoboz közé.

Ha megsértem, mert éppen fájlalom, hogy végigszántotta  a lábszáramat, esetleg nem értem haza időbe(csúszik a vacsi), netalán elutazom és egy éjszakát egyedül tölt, hátat fordít és tüntetőleg másfele néz akkor is, amikor enni adok neki.

Néhanapján, szőrköpő időszakot élük, ami különösen guszta. Viszont, ha bent marad, akkor beteg lesz. Ültettem neki cicafüvet. Na, nem beszív tőle, már így is fel van pörögve (hiperaktív Killercat), csak rendbe tartja a gyomrát. Mindenki jobban jár. Mondjuk tegnap megfedve érzetem magamat, mert a fű már elég hosszú, egyedül annyit nem legel le. Csúnyán szemrehányt a tekintetével, megyek is és visszanyírom.

A macskák önérzetesek. Csak akkor ül a lábamhoz, ha beteg, vagy közeledni érzi az étkezési időt. Ha egyszer elkezd nyávogni, perpetuum mobile módjára, sosem áll le. Olyankor dorombol, amikor neki tetszik. A tisztánlátás kedvéért, nem a gazdája vagyok, hanem csupán a rabszolgája.

Csak Garfieldet tudom idézni: "John több nekem mint a barátom, ő az ebédjegyem".

Hogy akkor miért tartok macskát? Azért, mert szeretem. Az ember hajlamos olyasmiket szeretni, amik nem tesznek neki jót.

2011. május 26., csütörtök

Thanksgiving

Tegnap elmerengtem az ifjú éveimen. Kicsit sírtam, kicsit nevettem. Nekem jól esett. Valaki megkérdezte, honnan jutott az eszembe. Fogalmam sincs!

Sokat gondolok mostanában a volt osztályfőnökömre, de nincs oka, amiért azt a történetet választottam. A széles palettából, amellyel szerintem, mindenki rendelkezik, kihúztam egyet.

Ha már eszembe jutott, bele is merültem, majd sietve újra éltem néhány eseményt. Vidámakat, szomorúakat egyaránt. Végig vettem pár osztálytársamat, akiket kedveltem, néhány tanárt, akiket szerettem, és akik talán egy picit engem is kedveltek.

Klassz kis időutazás volt, ami, természetesen, felidéztek olyasmiket is, amik alapvetően meghatározták az életemet.

Nem voltam kimagaslóan tehetséges vagy kedves. Szép és okos sem. Valahogy mégis szerencsém volt. Más természettel sosem tudtam volna leérettségizni. A tanulási nehézségeimet ugyanis jóval később, huszonnyolc évesen, diagnosztizálták. Addig én is elhittem, hogy hülye vagyok. Ez pedig, sok olyasmitől tartott vissza, amit most csak azért is megcsinálok.  Még akkor is, elvileg nem passzol a lehetőségeim sorába.

Akkoriban, Rudi bácsi halálával egy másik korszak kezdődött. Az új osztályfőnökünk, teljesen különbözött az elődjétől. Mások voltak az elvei, az elvárásai. Nem tartott butának, de különösen tehetségesnek sem. Nyilván, mert az ő általa tanított tárgyak kívül estek az érdeklődési körömön. Sem a kereskedelmi gazdaságtan,  sem a makro-mikroökonómia nem nyűgözött le különösebben. A jegyeimen is látszott, ahogy bukdácsoltam matematikából és fizikából is. Ez az utóbbi szerencsére, a kémiával együtt, csak két évig szteppelt a korlátaimon.

Az osztályfőnököm megtette azt, ami véleménye szerint, az ő kompetenciájába tartozott. Kijelölte az osztály eminensét padtársamul.

Azt megelőzően boldogan éldegéltem az ablak felőli sor, utolsó padjának, jobb oldali helyén. A barátnőm csücsült a balomon. Sok vizet nem zavartunk. Ha beszegettünk, azt halkan tettük. Rég feladtam bizonyos tantárgyak megértését, így a pad alatt, néma csendben olvastam.

A matektanár jó fej volt. Gyakran lecsekkolta mi van az asztalomon vagy -ban. Az 1984-re (George Orwell) áldását adta, az Egerek és emberekre (John Steinbeck) azért megjegyzést tett. Bár az ő óráin általában figyeltem. Nagyon közvetlen, laza stílusban oktatott, sokszor megnevettetett, de egy szót nem fogtam fel abból, amit átadni próbált.

Édes pofa volt. A férfiak rossz szokása, hogy állandóan vakarják magukat alsó tájakon(rém gusztustalan és visszataszító, ha engem kérdeztek), őt is elragadta, a vicces része viszont az volt, hogy az ujjacskái krétásak voltak…

Olyan átéléssel magyarázott, hogy néha a táblától hátrálva útba került a szemetes, és állítólag lelehet vezetni azt is, hogy 2x2 néha öt.

Amikor pedig egymásután vagy tízszer magyarázott el valamit, a mi részünkről pedig totális volt a köd (kivéve az egyszem strébert), azt mondta: „Ne keressünk benne logikát! Tanuljuk meg! Ez így van és kész!”

Vicces volt. Ha a matekban sincs logika, akkor szerintem semmiben.

Szokásává vált, hogy a kétes jegyre (Na, jó! Az egyes és kettes közöttieket.) állókat összegyűjtötte év végén. Az iskolai tanév után, de még a bizonyítványosztás előtt behívatta őket. Valahogy folyton beleestem a szórásba. A csuda érti, miért.

Benyomultunk a legnagyobb teremre, több osztály, több diákja; tancsi bácsi felütötte a naplókat, ezt követően mindenki osztályzatát újra átnézte. Akadt pár szerencsés, akiket haza küldött. Mikor hozzám ért, hosszasan hümmögött-hammogott, aztán: reeaám, húzzon haza!

Az első alkalommal visszakérdeztem, annyira megdöbbentem. Rám nézett a szemüvege fölül és már pakoltam is össze.

A barátnőm állandóan maradt, pedig a jegyeink azonosak voltak. Legfeljebb nem azonos sorrendben sorakoztak az egyesek és kettesek.

Ő volt az is, aki a Kézikönyv a nők elsárkányosodásáról (dr. Bartha András) művet ajánlotta. Nem is tudom, hogy miért gondolt éppen rám…

Na, de kanyarodjunk vissza arra, hogy az ofő előre ültetett.

A barátnőm hamar kitöltötte a hátrahagyott űrt, és másvalakivel  a volt  helyemet; én pedig, az első olyan lány lettem, aki úgy került fiú mellé, hogy az nem a pasija.

Hiányzott a srác, aki előttem ült. Értelmes, magának való fickó volt, aki kalandregényeket írt. Több mint két évünk ment rá, mire megnyiltunk egymásnak és odaadta az egyik kéziratát. Iszonyú rondán írt, de amikor kibetűztem a mit, már nagyon izgalmas olvasmánnyal szolgált. Sok időt töltöttünk beszélgetéssel. Íjászott és ő volt a párom a szalagavatós keringőben is (Mer’ a kijelölt párom nem akart engem, az öfő meg oda kiáltott: Hé! Táncolsz reeaával? Én azt mondtam: Nem is akarok keringőzni! Senki nem figyelt rám. A szólított rám nézet, megrántotta a vállát, majd azt felelte: Miért ne!). Bírtam a társaságát.

Tehát, ültem az első pad, ablak felőli helyén. A stréber olyan három hónapig, a köszönésen kívül, nem is beszélt velem. Eltakarta a füzetét, nem segített semmiben. Másnak igen, még súgott is. Azt hiszem, nem szeretett. Az ofő terve megdőlni látszott. Abban bízott, jó hatással lesz rám és segít a tanulásban. Aztán rejtély, miként történt… Nem segített klasszikus értelembe véve, de egyszer csak hagyta, hogy lessek róla, amikor lemaradtam. Esetleg, elárult egy-egy végeredményt. Mindig elsőnek lett kész. Átnézett az én papíromra, és ha nem is azonos csoportban voltunk, odamotyogott: az nem jó, ne oda! Később megpróbált elmagyarázni néhány dolgot. Talán, némi javulást mutattak a jegyeim, de elbúcsúzhattam a könyveimtől. Szem előtt nem lehet olvasni!

Szuper volt úgy témazárót írni kereskedelmi gazdaságtanból, hogy az ofő végig előttem ült az ablakpárkányon. Ez is elég zavaró lehetett volna, de közben még vicceket is mesélt. Unatkozott! Istenem, van egy így! Én viszont nem tudtam koncentrálni, és ha értettem is valamit, esélyem sem nyílt lekörmölni. Ugyanis, szerénységem alkotta az egyszemélyes hallgatóságát. A többiek nem figyeltek. Nekem, muszáj volt, mert a lába az orrom előtt kalimpált.

A mondásiban az értelem halvány szikrája sem mutatkozott meg, de szórakoztatónak bizonyultak. Amit unásig hallottam tőle: "A vár oldalán van egy lik, kikandikál a Toldi Mik."

Borzalom, de tényleg! Mégis kedveltem.

Magyar irodalom, történelem és filozófia tanárunknak, az igazgatóhelyettes szegődött. Szerettem. Sok elgondolkodtató kérdést vetett fel. Már csak miatta is érdemes volt előre ülni. Nem mintha hátul nem láttam volna, de így úgy vettem, mintha nekem magyarázna. Ha megjegyzést fűztem valamihez, válaszolt. Az egész osztály zsongott, ahogy ide-oda repkedtek a kérdések. Nem csak felém, még vagy négy-öt másik diák felé is, aki szintén aktívan részt vettek az órán. A leggyengébb jegyem filozófiából négyes fölé volt. Akkor is mindig kijelentette, tetszett, csak kicsit többet várt. Egyenesen imádtam!

Nem Rudi bácsi volt, a kreatív büntetésről nem is hallott (nem is igen kellett büntetni), sosem késett és arcszesz illatot hagyott hátra. Valami mégis hiányzott! Mindezek dacára, rengeteg új gondolatot plántált el a kobakomban.

Így végiggondolva, ők azok hárman, akik lehetővé tették azt, hogy élvezzem a szakközepet, még ha nem is szerettem tanulni.

Olyan élményekkel gazdagították az akkori életemet, amik nélkül ma biztosan más lennék. Nem tudom, hogy jobb, vagy rosszabb, de az tény, hogy más.

Sokszor indokolatlanul jóindulatúan viselkedtek velem. Nem igazán szolgáltam rá a bizalomra. Sok más diák volt rajtam kívül, ők mégis tudták ki vagyok. Az ofőm szeretett a káromra humorizálni; a matektanárom kedves volt, próbálta formálni az ízlésemet; az irodalomtanárom minidig meghallgatott. Néha  a szünetben, vagy tanítás után is marad, hogy páran körbeállhassuk és úgy folytattuk a be nem fejezett témát.

Három különböző ember, három különböző módon állt hozzám, de a maguk módján mind sokat tettek értem.

Ha valaki félreértette volna, nem én voltam a tanárok kedvence. Soha nem bíztak meg külön feladatokkal, nem dicsérgettek érdemtelenül, nem közeledtek hozzám, mint más neműhöz. A személyiségemet kedvelték, azt aki lehetnék, nem azt a zavaros tinit, aki voltam, de ez már egy másik történet. Vagy, egyszerűen csak ez volt a dolguk.

Nekik is hálát kell adnom, elvitathatatlan érdemeikért!

Ó! Majdnem elfelejtettem! Köszönet illeti a tornatanárt is, mert az utolsó évben sosem írt be hiányzónak. Aki összeállította az órarendet, bizonyára elfelejtette milyenek a tinik. Utolsó két óra testnevelés! Mi volt, ha nem istenkísértés!

Sírva vígadó

S íme, egy történet, mely bizonyítja, hogy nem csak én vagyok szerencsétlen.

Szakközepesek voltunk. Harmadik osztályosok. 17 évesek. Persze mindent jobban tudtunk és mindenben biztosak voltunk. Ami teljesen normális ebben az időszakban.

Az események nagyon szomorúan kezdődtek. Mégis leírom, hogy tudjátok, miért csaptuk szét magunkat jobban, mint máskor. Hogy kiben mi munkált, hogy én mit éreztem.

Az osztályfőnökünk egy idős fazon volt. Állítólag hadifogolytáborban is járt, persze nem szabad akaratából. Ősz haja sárgásan tapadt koponyájára, állandóan dohány és alkoholköd lengte körül, az ujjvégei sárgállottak a nikotintól, és mégis… Nála jobb osztályfőnökünk nem lehetett volna. Szigorú volt, de eszméletlen jó humorral lazította a retorzióit. Minden fegyelemsértésért megfizettünk. Minden engedetlenség, el nem készített házi feladat azzal járt, hogy az ő haragját és büntető feladatait vontuk magunkra.

Irodalmat, nyelvtant, történelmet és angolt tanított. Teszem azt, ha valaki nem készítette el az irodalom leckét, magához vett egy tollat meg egy papírt, az első padban ülőket hátra küldte.  A hanyag egyént odacsücsültette, majd adott egy feladatot, rá pedig tizenöt percet. Olyat, mint például: jambikus sorokban fejtsd ki, miért kevés a mackósajtban a brummogás.

Ez akkoriban nagyon népszerű mondás volt. Különböző variációkban sokan rá futottak a jégre, és kivétel nélkül mind kitörték a nyakukat. Aztán száguldoztak az egyesek, de jól szórakoztunk, amikor óravégén felolvasták a nagy műveket.

Szóval kreatív módszerekkel nevelt.

Esetemben, néha kiakadt a nyelvtanomon, de mindig megdicsért irodalomból. Angolból az osztály másfél évig kétfelé volt osztva. Az én csoportomnak nem jutott túl jó tanár. Amikor összevonták a feleket, a tudásom nagyjából a béka popsi alatt volt kettővel(azóta sem sokat fejlődött). Ezért folyton megkaptam, csak angolból lennék felel olyan jó, mint irodalomból. Na nem baj!

Másodikban Rudi bácsi lebetegedett. Kaptunk egy ideiglenes osztályfőnököt. Szerettük őt is. Fiatalos volt, fiatal is volt. Felnőttként kezelt minket, de nem tűrt semmi rebelliót. Délután jártunk minden nap iskolába. Este hét, fél nyolc felé már igen csak kókadt a banda, ezért úgy hobbiból elüvöltötte magát. Hát, magunkhoz tértünk, a szomszédból meg átjöttek, hogy mi a csuda van!

Nos, Rudi bá kórházba került és felváltva jártunk hozzá látogatni. A félév elmúlt, közeledett a nyár és az osztály szervezni kezdet a kirándulást.

Sosem felejtem el azt a napot, amikor megláttam kint a fekete zászlót. Az első tanárt, aki szembe jött, leszólítottam, hogy ugye nem… Azt mondta, nyugodjak meg, menjek be az osztályba, de én nem hallottam, csak leültem a lépcsőre és bőgtem. A barátnőm mellettem. Lejött az ideiglenes osztályfőnökünk, aki immár véglegessé vált, és mielőtt bement volna az osztályba megfogta  a vállamat. Arra kért minket, hogy most már menjünk be. A többiek még nem tudták; csak ültem csendben, figyeltem az arcokat.  Nem tudtam abbahagyni a zokogást. Rudi bácsi hitt bennem. Tehetségesnek tartott, de látta a hibáimat is és mindig többet követelt.

Az egész osztályt hazaküldték. Nekünk aznap már nem volt tanítás.

A temetés arra a délelőttre esett, amikorra  a vonatjegyünk szólt. Senki sem volt boldog. Szerettünk volna másnap menni, de nem lehetett már változtatni a foglaláson, és különben sem számít…

Szóval ott álltunk a temetőbe, kicsit elhúzódtam mindenkitől. A barátnőm mellettem maradt. Hallgattam, a búcsúztatót. Az igazgató és a helyettes beszéltek. Pap nem volt a végakarata szerint. A temetőben rengeteg régi, és jelenlegi diák sorakozott. Családja nem volt. Jobban mondva, úgy hallottuk, állítólag van egy fia Amerikában. Ő kifizeti majd az iskolának a költségeket, de hazajönni nem tud. Szerintem az iskola fizetett mindent.

Álltunk, sírtunk, egy osztálytársnőm elájult én pedig akkor értettem meg, hogy az utolsó látogatás alatt nem azt mondta, hogy kíván egy kis sajtot, hanem Kosztolányi Dezső: Halotti beszédéből idézett. Megjegyeztem egy életre.

A temetés után próbáltuk összekaparni magunkat. Aki tehette hazaugrott átöltözni, aztán kivágtattunk a pályaudvarra, mert mégis csak ma kezdődik a háromnapos osztálykirándulás.

Indok az ivásra sosem kell. Most sem szorultunk rá kifogásokra, de az idegi állapotunk miatt, talán kevesebbre volt szükségünk. Ez egyszer a tanárok sem szóltak ránk. Így esett, hogy amikor megállt a vonat többen felborultak, majd ki is zuhantak az ajtón. Összeszedegettük a csomagjaikat, magunkat és őket, majd elindultunk volánbusz kutatóba. Verőfényes jókedvvel botladoztunk fel, majd le az úti célunknál. A többiek a zugiban elfogyasztott fél liter konyaktól, bortól és sörtől (per fő), én csak magamat hoztam.

Leszórtuk a cuccokat és útnak indultunk. Elég dimbes-dombos terület volt. Nehezünkre esett csatangolni. Mindenki lelki szemei előtt a pia lebegett, ezért kisebb csoportokra oszolva, felderítést végeztünk. Én a magam részéről, elsősorban bor párti vagyok, így az első házi borkimérésnél letáboroztunk. Mi négyen lányok (emancipáció van, vagy mi a szösz), vettünk 3-3 litert. Édes fehéret és száraz vöröset. Majd megmásztuk a dombot felfelé is.

A táskáinkat behajítottuk a sarokba, majd ittunk. Röviden a szállás elosztása: a ház végen egy hatágyas, mellette egy egyágyas szoba, aztán következet a fürdő (a helységnek sok szerep jutott), majd még egy ötágyas szoba.

Kaptak egy ugyanilyen a fiúk, egyet a tanárok és a fennmaradt srácok.  Valamint a bátyám is. Igen, ő is ott volt! Kísérő titulusban. Kétlem, hogy jól érezte magát, de miattam eljött és becsületére legyen monda, alig találkoztunk. Nem lógott a nyakamon.

Sokat ittunk, aztán vacsoráztunk, majd így felfrissülve, a vonatozás okozta macskajajt kialudva, nekiindultunk a településnek. Találtunk is egy diszkót. Tequila volt a neve, és ez már önmagában sokat sejtetett. A bárpult olyan 10 méter hosszú volt. Mögötte három polcon sorakoztak a különböző fajta tequilák. Nem tévedés! Minden üveg más volt, minden üvegből lehetett inni. Én nem szerettem az agave pálinkát, azt hiszem Baileys-t ittam Többet egymás után.

Páran táncoltak, a hely tele, különböző csoportokkal keveredtünk. A fiúk elkezdtek tequilázni. Néhány lány is csatlakozott, de az ő kedvük hamarosan elment, amikor áttértek arra a fajtára, amiben úszkáltak a kukacok. Minden feles pohárba került egy döglött hernyó, amit a végén meg kellett volna enni. Az egyik srác szerint az volt a legfinomabb, mindannyian neki adták a saját dögeiket, és a tömeg, utálkozó hangokat hallatva, szerte oszlott.

Négyen visszaindultunk a szállásunkra, közben megérkeztek az osztályfőnökünk, első év óta pátyolgatott, osztályából ketten. Ők abban az évben végeztek, és nem tudni miért, hozzánk csapódtak. Az egyikük régóta tetszett, egyáltalán nem bántam, ezért fel sem tűnt, hogy a barátnőm ott maradt a zenés lélekvesztőben. Csak arra az egy srácra figyeltem. A tesóm semerre sem volt. Három osztálytársnőmmel együtt érkeztünk vissza. Akkor derült ki, hogy négyen vannak a jövevények, csak a csapat fele leragadt egy osztálytársnőmnél. Nem igazán részletezném ezt a szálat, de az biztos, hogy reggel ragadt a kilincs, és ez egyik fiú az én beszélgetőtársamat is küldte, mondván a lány, minden megcsinál.

A gyomrom enyhén felkavarodott, szorítottam a borospoharamat (összecsukható fogmosó pohár, annyira praktikus), a lovagom pedig közölte, hogy nem megy. Áhá! Jó válasz barátom! Ültünk egymással szemben, dumáltunk, teljesen elvarázsolódtam, a másik három lány külön klikket alkotva beszélgetett, és ekkor…

Ekkor meghozták a barátnőmet. Nem tévedés. Volt kb. harmincnyolc kiló, alig evet, taj részeg volt. A srác, aki addig az ő ágyán ült, felkelt és segített lefektetni. Hamarosan elkezdődött az itt a vacsi, hol a vacsi játék, ami teljesen tönkre vágta a hangulatot. Azt hiszem, nem voltam jó barát. A beszélgetőtársam jobban érdekelt. A barátnőm feje alá már odatoltak egy szemetes vödröt, így mi elindultunk sétálni.

Hiába! A hangulat nem tért vissza, hamarosan újra a bungalónk elé értünk, ahol sokad magunkkal beszélgetni kezdtünk. Jó volt az is, csak épen nem az, amire akkor vágytam.  Üsse kavics! A bor lassan végleg távozni kívánt a szervezetemből, és gondoltam elszaladok a mosdóra. Amit akkor láttam, soha nem fogom elfelejteni.

A mosdó felépítés lényeges. A bejárati ajtóval szemben nyílt. Bal kézre volt egy zuhanykabin. Hagyományos, téglából épített, fehér csempével borított. Mellette egy százötven literes bojler, azzal átellenben a jobb falon, egy kis mosdó, felette tükör és szemben az ajtóval két wc, amik közzé szintén falat húztak és faajtót kaptak.

Beléptem a házba. A barátnőm akadozó nyelvel jelentette ki, be tud ő menni egyedül is, ezért a két osztálytársnőnk elengedte. Lépett egyet, balra sodródott. Beesett a zuhanyzóba, elutasítva a segítséget kikászálódott, megkapaszkodott a mosdóban, felhúzhat magát. Megint elindult. Szerintem a helyiség balra lejtett, mert lefejelte a zuhanyzó csempés falát, visszapattant a mosdóra. Ott, hátulról megkoccolta a tükröt, lendületből előre zuhant, lefejelte a bojlert és egy szép piruettel becélozta a két wc közötti falat.

Az egész olyan fél perc alatt zajlott le. Összenéztünk, aztán kínunkban röhögtünk. Szóltam a tesómnak, aki nehézségek árán bevitte és lefektette. Nehézségeket írtam, mert a barátnőm fel sem véve a flipperjátékot, megtalálta az egyik csészét és diszkrét homlokcsapódással elaludt rajta. Aztán meg nem akarta elereszteni. Szóval öt perc után a helyén feküdt, a feje alá visszakerült a szemetesvödör, én végre eljutottam a mosdóba, és aztán folytattuk kint a beszélgetést.

Másnap iszonyat fejfájással és egy rahedli lila folttal ébredt. Itt-ott feldagadt, eldeformálódott, a szemhéja felduzzadt, és fekete karikákat viselt. Azt bírta hazudni otthon, hogy kosarazás közben az egyik fiú lekönyökölte. Apukája, lévén a többi sérülést nem látta, eltorzult arcára meg hihető magyarázattal szolgált, eltiltotta a koedukált sportoktól.

Hosszú hetekig parádézott ebben a formában. Liláról lassan kékre, zöldre, majd sárgára váltott.

Amikor úgy másfél hónappal később lefejelt egy villanyoszlopot, szín józanul, senki sem hitt neki, hiába tanúsítottam. Mert hogy, ott voltam. Szóltam: vigyázz! Aztán kopp, én meg sziszegtem. Még néhol sárgállott, így többen azt hitték újra szerkesztette a palettát.

Soha többé nem mosta le magáról, ahogy a többi esetet sem az előző, vagy következő kirándulásunkról. Hiába, hogy sem előtte, sem utána nem ivott többet. Azt hiszem, ő ezekre a napokra vált pechessé.

Rudi bácsi lassan a múlt részévé vált. Sokszor emlegettük, sokat járt az eszünkbe, de nem gyászoltuk. Az a kirándulás vízválasztónak bizonyult. Inkább a dolgozatait, a beszólásait elevenítettük fel. Azokat az eseteket, amikor kint a mosdóban meghúzta a laposüveget és elkésett az óráról.

Talán mai mércével, nem is lehetne tanár, de mi imádtuk. Minden bajával, problémájával együtt. Olyan ember volt, akire néha ugyan haragudtunk, az élete során azonban így is értékeltük, tiszteltük.

Mindenkihez hozzá adott valamit. Köszönöm, hogy a tanárom volt!

Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
Kosztolányi Dezső
(1935)

2011. május 24., kedd

Szavak, vélemények, döntések

Tegnap telefonon beszélgettem az egyik barátnőmet, és ez erősen elgondolkodtatott. Nem kívánom ismertetni  a problémáját, az ő magányügye nem a közé, de jelenleg nem cserélnék vele.

Jóllehet, ő sem vágyik az én nyavalyáimra, ránézésre mégis én jártam jobban. Ez az, amit gyakran érzek, hogy szerencsés és nyugodt életet élek. Mindenféle munkahelyi, családi, és baráti mizériák ellenére.

Időnként megengedem magamnak azt a luxust, hogy öt percre, esetleg tízre is, magamba szálljak, összezuhanjak és nyalogassam a sebeimet. Ritkán tart tovább. Sem alkatilag, sem mentálisan, nem kalibráltak tartós szomorúságra. Talán pont ez az oka, hogy sokszor nem érzem át más nyomorát, miközben mégis tudom, miről beszél.

Agy koordinált vagyok. Erősen, és visszafordíthatatlanul.

A barátnőm szerint, pszichológusnak kellett volna mennem, annyira tisztán látom a problémáit.  Nem hiszem, hogy különleges, Istenáldotta tehetség lennék. Egyszerűen, ha az érzelmek nem befolyásolnak egy döntés meghozatalában, tiszta fejjel mindent át lehet tekinteni. Úgy látsz dolgokat, ahogyan az érintettek nem, mert a saját félelmeik kitakarják a józan ész által sugárzott képeket. Szóval, amikor felülemelkedsz a  pánikon, akkor látsz is valamit. Egy ösvényt, lehetőséget, reményt, ha úgy tetszik, amit követhetsz.

Olyan ez, mint amikor belöknek egy teljesen sötét szobába. Csak egy kicsit kell várni, míg valami feldereng a körvonalakból. Akkor már, ha óvatosan, lépésenként haladsz, jutsz valamerre. Viszont, a szorosan összezárt szemhéjon nem hatol át semmiféle fény.  Az összes tereptárgy útban lesz, és ha valami csoda folytán ki is találsz a szobából, teli leszel kék és zöld foltokkal; ami meg nem csak marhára fáj, de még esztétikailag is randa.

Nos, éppenséggel le is ülhetsz a padlóra, ott, ahol éppen állsz. Hátha megment valaki,  hátha érted jönnek, de azért erre nem igen számítanék.

Létezik néhány közhelyszerű tény, amit eddigi életem során magamévá tettem. Próbálom betartani mindet. Nem csak azokat, amelyek már elhíresültek (Minden sz...rnál van egy megasz...rabb; a félsiker is siker és a félmegoldás is megoldás.)hanem a saját mottómat is. Nevezhetjük ezeket reea szabályainak:

1. a lehető legtöbbet a lehető legkevesebből;

2. gazdálkodj abból, ami jutott, olyan jól, ahogyan csak lehet;

3. azért, mert nem az én véleményem, még lehet jó;

4. a megbánás önmagunkban való kételkedés;

5.  senkit nem lehet akarata ellenére boldoggá tenni.

Ezekből mit tanultam?

Nem szakadok meg  a munkától, ha a kitűzött célt egyszerűbben is elérhetem. Felesleges jobb kézzel vakarni a bal fülemet. A viszketés ugyan megszűnik, de kényelmesebb lett volna a bal kezemet használni hozzá.

Vágyhatsz többre, jobbra, mert a vágyakozás tehet kreatívvá, adhat célt és elindíthat az utadon. Viszont, ha csak azt látod mid nincs, akkor a keserűségtől beragadsz egy pontba, ahonnan nagyon nehéz kikecmeregni. Arról nem is beszélve, nem látod azt sem, amid van. Szóval, a rendelkezésedre álló erőforrások jó felhasználásával többre jutsz, mintha vinnyogva szűkölsz a vágyaid súlyától. Van, amikor arra kérdésre: és mi történt, azt felelem: Semmi! Ez is jó néha.

Azért, mert én a dolgokat máshogy látom, az nem azt jelenti, hogy a velem szemben lévő téved. Azt sem, hogy igaza lenne. Csak azt, hogy mindenki a saját szemszögéből nézi a dolgokat. Amikor véleményt alkottok, csak azt az oldalt ismerem, amit látok. Ezért kísérletet teszek arra, hogy megismerjem a másik álláspontját is. Az én véleményemen valószínűleg nem változtat, de szélesebb képet kapok. Na meg, talán jobban megértem a másik oldalt. Azért, mert nem a sajátom, nem feltétlen téves.

Amikor meghozok egy döntést, igyekszem több oldalról megvizsgálni és átlátni a következményekkel együtt. Aztán aszerint határozom, ahogyan véleményem szerint a legjobb. Azért, mert esetleg később kiderül, hogy a darke side mellett voksoltam, nem ok arra, hogy meg is bánjam. Az akkor rendelkezésemre álló összes információ alapján hoztam egy döntést. Nem állta ki az idő próbáját, elfogadom. Megnézem, mit tanulhatok belőle. Nem kesergek miatta, mert a jelenlegi szituációt kell helyrehoznom, nem a múlt felet keseregnem. Nincs olyan, hogy ha. Arról nem is beszélve, hogy miden élethelyzet formál. Mindtől kapok valamit, amit mástól nem kaphatok meg.

A boldogság relatív dolog. Szubjektív, ha arra gondolok, engem mit tesz boldoggá és objektív, ha általánosságban vizsgáljuk. Ami számomra örömet okoz, másnak talán fájdalmas élmény. Nem vagyunk egyformák (Hála Istennek! Belőlem plusz egy is sok lenne, na de 6 milliárd?!), és ez így jó. Hiába tudom, hogy mi lenne a helyes lépés, nem opció, ha más életét vizsgáljuk. Akad, aki szeret boldogtalan lenni, vagy éppen szeret keseregni. Már írtam egyszer, de a biztos rossz is jobb, mint a bizonytalan jó. A maga perverz módján biztonságot nyújt. Azok, akik nem képesek másba kapaszkodni, erőt meríteni, két kézzel kulcsolják szorosabbra fájdalmukat, abban bízva, hogy ezzel majd elűzik a külső hangokat. Nem az én álláspontom, de azért mert másé, még lehet jó is. Csak ugye, mint a négyespontban mondtam, mégsem  az enyém.

Hallgattam a barátnőmet, elmondtam neki azt, amit én láttam, mert erre volt kíváncsi, de azt is mondtam, hogy nem adhatok neki tanácsot. Hazudnék, ha azt állítanám, érzem minden rezdülését. Márpedig ezt várta. Amit adhattam az a tisztánlátásom. Ahogy egy másik barátnőm mondta, azért születtem, hogy az emberek szemébe mondjam a nyilvánvalót. Amikor kérdeznek, pontosan tudják, látják a valóságot, de vagy nem akarják elfogadni, vagy a szorosan lehunyt szemhéjuk elé kerül. Ekkor jövök én a galád, felfeszegetem a rolókat, bevilágítok, hogy a fény fájdalmas görccsel rántsa össze a pupillájukat, majd ezután finoman, ugyanakkor tárgyilagosan rábökök a valóságra. Amit nagyon sokan képtelenek elviselni. Örök rejtély, akkor miért kérdeznek.

Ami, ha belegondolunk elég ironikus, mivel az életem kétharmadát valóságon kívül töltöm.

A tegnapi ügy esetén, kivételesen nem azt kaptam, hogy kegyetlen vagy ilyen-olyan vagyok. Megköszönték, mert épp az én látásmódomra volt szükség, de gyakran érzem, hogy az én anyámat. Gondoltam is rá, készítettetek egy pólót, ezzel a felirattal.  A hátára meg: ha nem akarod tudni a választ, ne kérdezz!

Szerintetek a rossz hír hozóját kell lefejezni vétkéért, vagy inkább az okozóját?

2011. május 23., hétfő

Rick Riordan: A szörnyek tengere

Próbáltam megfejteni az ifjúsági regények csábító voltát. Mi az, ami miatt úgy döntök újra és újra, hogy a kezembe veszem és nem alszom éjszakánkét.  Ez utóbbi ugyan nem nagy áldozat részemről, hiszen elég későn fekszem magamtól is, de mégis...

Rick Riordan twitterén olvastam: "Odd when adult readers (not many) complain middle grade books read like middle grade books. Do they complain when pizza tastes like pizza?"

Okos és ravasz kérdés.  A mi esetünkben ez azt jelenti, ha ifjúsági regényt olvasol, ne fanyalog, amiért ifjúsági regényt kaptál.

Egész más a felépítésük, könnyebben érthetőek, ugyanakkor gyakran több cselekményszálat ötvöznek, mint a legtöbb regény. Nem feltétlen azért, mert ténylegesen több nézőpontot ismerünk meg (Bár  a 39 kulcs sorozatra igaz ez is, és szintén tervezek róla említést tenni.), hanem mert könnyebben mögé látsz a történetnek. Miért?

A szereplők személyisége hamar kirajzolódik, nem kell feltétlen találgatni. Akkor is, ha csavart tartogat, tudod, hányadán állsz vele. Feltételezik az írók, hogy rugalmas, friss agyaddal képes vagy követni a sztori minden hurkát. A nyelvezet általában könnyedebb, a leírások részletesebbek. A 10-12 éves korosztály, akik számára ez a sorozat is íródott, nem feltétlen ismeri a görög mitológiát, így azok a karakterek, melyek szóba kerülnek, részletes ismertetésen mennek át. Méghozzá pont megfelelő arányban. Két oldalt nem szívesen olvasnék egy faun kinézetéről, de az egy kicsit részletesebb külső után folyamosan csöpögtetett belsőtulajdonságok, kellően szórakoztatóak.

Amikor pedig egyéb olvasmányaink során szembetaláljuk magunkat küklopszokkal, már tudjuk, hogy kinek a gyermekei, hogy kerületek oda, ahova, és mit keresnek ott. Azért hangsúlyozom, egy tanár még így is sírórohamot kaphat a leegyszerűsítések és kihagyások miatt, de pontatlanságot legalább nem tartalmaz, ami plusz pont.

Varázslatos, hogy nem néznek ostobának sem. Semmi sincs túlmagyarázza, semmi sincs elnagyolva. Úgy gondolom, egy sikeres gyerekkönyvnek nem szabad arra építenie, hogy az olvasóközönsége csekély értelmű medvebocsokból áll. Ez különben sem igaz. A lekezelt gyerekek nem jó fogyasztók, az ilyen könyvek pedig megbuknak.

Jómagam arra jutottam, azért szeretem ezen műfajt, mert gyermekké válhatok, azzal a tudással, amivel most rendelkezem. Váljuk be, azért ez valami! Mégha nem is szereztem meg egy tanár, vagy akár egy éltanuló ismereteit, helyzeti előnyben vagyok a legtöbb gyerekkel szemben. Ami meg aljasság, de ez van! Az élet igazságtalan.

Hogy végre a könyvről is mondjak valamit:

Percy Jacksonra is tipikusan igaz, nem szükséges keresnie a bajt, megtalálja az magától is. Sőt, most nem is a saját útját járja(aminek egyáltalán nincs jelentősége.), mégis fülig merül a csávában.

Az iskolai tanévre hazaköltözött és igaz, hogy továbbra sem egy elmebajnok, de úgy tűnik, hála a nyugodt kezdetnek, a következő évet is itt ünnepli. Szert tesz egy új, ámbár kicsit furcsa barátra, majd egy szörnytámadás során  agyaslány is tiszteletét tesz.

Hősünk szokás szerint későn kapcsol (Persze, máskülönben semmi szükség nem lenne Annabeth-re.). Továbbra sem táltosodik meg,  néhány körrel lemaradva követi az események, vagy éppen elébük siet és a döbbenetes az egészben, hogy esélye van a túlélésre. Ezzel aligha árulok el titkot, hiszen  sorozat öt kötetből áll. A főhős halála hamar véget vetne  a szép reményeknek. Izgalom, azért így is akad bőven. Ott a kecske- (Csak annyi bizonyos, hogy elindult Pán keresésére. Ami egyaránt nagy megtiszteltetés, valamint kötelessége minden faunnak. Legalábbis szerintük. Valamint, ki tudja miért, menyasszonyi ruhát visel.) és a tábormentés. Újabb titokra derült fény a családjával kapcsolatban, ezen a ponton pedig, több főisten is belekeveredik az eseményekbe. Van dolog rendesen.

Ezúttal Odüsszeusz kalandjai elevenednek meg, illetve belépked a képbe, az aranygyapjú is. Több szálon keresztül szövi át egymást a két történet, ami ismételten jó pont Riordannak.

Olvasmányos, izgalmas, kalandos és okító.  Ismételten többet nyújt annál, mint amit vártam.

9/10

Magyar kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Fordította: Acsai Roland (Kissé aggódtam a fordítóváltás miatt, de a félelmem alaptalannak bizonyult.)

2011. május 22., vasárnap

Egy maréknyi drótért

Néha önhibámon kívül keveredtem olyan helyzetekbe, amikből nem, vagy csak idővel keveredhettem ki. Örömet szerezve ezzel minden, a szerencsétlenkedésemet figyelő alaknak.

A sors párkái kissé igazságtalanul bántak botorka énemmel. Mondhatnám, hogy bánom, de nem teszem. Talán az életem nyugodtabb lett volna, de a blogom jóval szegényesebb. Az életművem ugyan nem érdemel Nobelt, de nekem ez jutott. Gazdálkodjon mindenki azzal, amije van. Szerintem, ez nem is lehet vita tárgya!

Tizenhárom már elmúltam, nyolcadikba készültem (készült a nyavalya, de nem buktam meg, szóval menni kellett). Alig néhány nap volt hátra a nyári szünetből, és bár magamnak is félve vallottam be, hiányzik egy kicsit az iskola, mégsem siettettem az időt. Tudtam jól, hamar meg fogom bánni és panaszkodni sem lesz hol.

A gyerekkoromban folyamatos vitáim bátyámmal elcsitulóba voltak. Nem voltam többé kis taknyos, ő pedig már majdnem felnőtt. Ötévnyi korkülönbség sok. Mindenesetre azt a szokásomat, hogy idegesítsem, továbbra sem adtam föl. Szerintem minden kistestvér veleszületett joga, hogy az idősebb agyára menjen. Ez a véleményem csak akkor változhatott volna, ha én születek előbb. Mivel ez a lehetőség hipotetikus, teljességgel érdemtelen minden szóra.

Az egész felfordulás a mosogatással kezdődött. Én nem vagyok túl nagy házi tündér. Megcsinálom, amit muszáj és nagyjából ez minden, amire számtani lehet. Mosogatni viszont muszáj volt. Az idő meg felesleges kidobás, szóval próbáltam feldobni magam valamivel. Énekelni kezdtem.

Na jó, nem vagyok egy  Tarja Turunen, de annyira nincs rossz hangom sem. Énekkaros voltam. Később, egy rövidke ideig,  önállóan tanultam énekelni. Ha nem is kiabál színpad után a tehetségem, belehalni sem kell minden hamis kappanhangba.

A szennyes edények fogytak, én énekeltem, a bátyám közölte, fogjam be! Mint minden önérzetes húg, én sem tettem eleget a felszólításnak. Ezen a ponton eltérnek egymástól az emlékeink. Én állítom, hogy semmi rosszat nem tettem, szerinte szájaltam, meg volt valami csak ezért is, majd hiába kérlelt én meg csak azért sem. Nem emlékszem már. Komolyan! Lehetséges, hogy neki van igaza.  Azért hajlanék a középutas megoldásra. Nem hiszem, hogy én lettem volna a kis Wednesday Gomez, de nyilván nem születtem szentnek sem.

Szó szót követett, aztán elcsattant egy pofon, amit én kaptam, és sértődötten bevonultam a szobámba.  Az ütés maga, nem volt különösen nagy, a büszkeségem jobban fájt. Leszámítva egy pattanást és a csengést, semmi különösebb gondot nem okozott. Némi duzzogás után azonban, kezdtem magam rosszul érezni, ezért úgy döntöttem, ideje lefeküdni. Ekkor késő délelőttre járt az idő. Csupán akkor ébredtem fel, amikor édesanya felrázott. Este hatfelé cammogott a mutató, amikor kiderült a tény, hogy vér csorog a fülemből.

Irány az ügyelet. A sebészetről a fülészetre küldtek, ott megröntgeneztek és két dolog derült ki egyszerre: elrepedt a dobhártyám és minden jel szerint eltörött az állkapcsom. Aha! Okos! Ezért nem tudom kinyitni rendesen a számat!

A fülemet ellátták. Nem igazán tudom, mi történt vele, addigra elég lagymatag állapotba kerültem,  de iszonyúan fájt;  mindenfélékkel bele matattak, a végén pedig visszarendeltek másnap reggelre, a szájsebészetre.

A szüleim dolgoztak, a bátyámmal mentem. Szörnyen meg volt ijedve. Nem gondolta, hogy ilyen nagyot ütött és tulajdonképpen, nem is tette. Csak szerencsétlen helyen talált el, vagy én voltam cukorból. Egész addigi életünkbe verekedtünk egymással. Ő volt az erősebb, de sosem hagytam magam. Kaptam sokkal nagyobbakat is, mégis ebből lett a baj.

István kórházba be, a szájsebészeten székbe pattanás, és egyből leszúrt az orvos, amiért nem mostam rendesen fogat. Beszélni azt nem tudtam, a számát is alig egy-két milliméterre nyitottam ki, a fogkefe, valóban nem játszott szerepet, szóval pironkodva hallgattam.

-Aha! - mondta a doki. - Ez biza el van törve. Akkor most itt marad.

Úgy ugrottam ki a székből, mint akit puskából lőttek ki, én aztán nem maradok egy kórházban. Itt büdös van meg sok beteg. Látva a félelmemet, egyezkedtek valamit tesómmal, aminek az lett a vége, most hazaengednek.  Délutánra azonban vissza kell mennem. Nincs apelláta.

Elég bágyadt voltam, féltem és sírtam is, ezért taxival indultunk haza. Megálltunk édesanya munkahelyénél, a bratyóm beszalad én kint megvártam, aztán folytattuk utunkat. Megfürödtem, édesanya jött, levágta a körmömet, kifésülte a hajamat, kicsit babusgatott. Nem emlékszem rá, hogy valaha ennyire szükségem lett volna vigasztalásra, vagy egyáltalán ennyire kényeztettek volna. Nem igazán volt divat felénk, szóval nem kicsit lehettem elanyátlanodva.

A tesóm elment a könyvesboltba és hazaállított vagy négy könyvvel, amit vihettem magammal, csak hogy ne unatkozzam. Örök hála Sindzse szeméért (Leslie L. Lawrence), ami terjedelmes méretének dacára, nem egész két napra volt elegendő.

Na, akkor mehetünk a kórházba! Befektettek egy kórterembe, az ágyra nem emlékszem, semmire igazából, csak hogy csupa idős volt körülöttem, és hajnali ötkor jöttek hőmérőzni. Mindig is utáltam hajnalba kelni, de akkor egyből mentem zuhanyozni, mert olyan korán nem volt senki előttem. Lestem, hogy ég-e a piros lámpa, aztán siettem, hogy első legyek.

Vettek tőlem vért, vérnyomást mértek, meg csupa hasznos dolgot, de csak a második nap jött értem egy nővérke, hogy elkísérjen a doktor bácsihoz. Azt mondták, szájszárat kapok. Nem tudtam mi az, de hogy be voltam csinálva, az nem is kérdés!

Beültettek egy fogorvosi székbe. A fiatal orvos nem strapálta magát, hogy elmagyarázza mi fog történni. Gondoltam nem lesz vészes, ha nem altatnak el. Tehát, nem műtenek, ami jó. Hamarosan elkezdtem egyre mélyebbre süllyedni, mikor a jó doki elkezdte kipakolni a szerszámokat. Harapó,- és csípő fogó, drót, miegymás. Mint édesapám szerszámosládájában. Kerestem a kijáratot, de esélyem sem volt.

Mondták, nyissam ki a számat, nem tudtam, szétfeszítették. Csak néhány milliméterre, de magamtól nem ment. Lehunytam a szememet és csak azt érzetem, valamit áthúznak a fogaim között, fém íze van, erősen meghúzzák, csavarják, iszonyúan fáj az állkapcsom. Sosem lesz vége!

Persze amit elkezdenek, azt előbb-utóbb be is fejezik, mindegy milyen eredménynél. Ebben az esetben, az alsó állkapcsomat hozzá drótozták a felsőhöz. Na, ez a szájzár! Nem tudtam kinyit, drót csomók és végek szúrták a számat, de fixálva volt. Mindent turmixlova kaptam. A rágás kizárva.

Még két napot töltöttem bent. Közben az iskolába nélkülem csengettek be.

A bátyám és még két barátunk jött értem. Az orvos átküldött távozás előtt a fülészetre, hogy nézzék meg mi történt a dobhártyámmal.

Az örültet ott hágott tetőfokára, mert a nővérke nem értette egy szavamat sem, a tesómék meg annyira nevettek, hogy nem tudtak segíteni. Könnyes szemmel és a csomagommal vonultak ki a váróból, én pedig kínomban fogtam egy papírt, amit a pulton találtam, majd leírtam jövetelem okát.

Hazafelé mindenki rajtam röhögött, a sok msnkkrikkkmsnnsssssssssssssznk-ből jól megélhettem volna, ha eladom titkosírásnak.

Az értelmetlenségből, néhány nap elteltével, kerek szavak formálódtak. Folyékonyan küldtem kedves testvéremet melegebb égtájakra, aki addig azzal szórakoztatott, hogy legalább csend van.

Édesanya beszerzett egy robotgépet és egy turmixot, mert azelőtt egyik sem volt. Csodás kreativitásra tettem szert a mixek terén. Ha nem ettetek még, ketchupös, májkrémes, tejes krumplit, akkor nem tudjátok mit hagytatok ki. Néha egész szelet kenőmájas kenyereket turmixoltam le tejjel. Mit nem mondjak, érdekes kombinációk alakultak, de nem voltak rosszak.

A jobb fülem azóta sem száz százalékos. Pöpecül hallok ugyan, de a jobb dobhártyám erősebben szűri ki a hangokat. Amikor a balban már üvölt a zene, a jobban épp jó. Lehet, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz, mert előtte is elég fülfájós voltam, a felszúrás mint olyan, számomra valósággá vált rémálom volt.

Ami haszon származott belőle, hogy egy hetet lógtam a suliból, aztán pedig fel voltam mentve tornából, mert amikor ugráltam, a kis drótok folyton beleakadtak a számba. A véres cafatok nem mutattak rajta túl jól, na meg baromira fájtak is a sebek. Szóval torna nuku.  A tanáromat nem sokkolta. Csak előző nyáron volt, hogy kis híján lemetéltem a kislábujjamat, hozzá volt szokva a felmerésekhez.

A feleltetést is ki lehetett húzni a listáról. Ugyan gyönyörűen beszéltem, de ha úgy gondoltam, akkor érthetetlenül.  Senki sem akarta, vagy tudta dekódolni a nyelvemet.

Ekkor kaptam rá L.L.L. könyveire is. Utólag bepótoltam, amikről előtte lecsúsztam. Huan-ti átka, a mai napig egyike a kedvenceimnek, Sidzsével és A megfojtott viking mocsarával együtt.

Amit kaptam, az egy pár jó könyv, a jog, hogy szemétkedhetem a testvéremmel, egy rakás lógás, új kaják és olyan sérülés, ami egy barátomnak sem volt.

Ismét eredményes voltam, de még csak a tanév elején jártunk…

2011. május 21., szombat

Eszti néni apró

Eszti néni üdítő színfoltot jelentett a mindennapokban. Máséban! Engem valahogy idegesített, azt azonban mindig nagyon szívesen hallgattam, ahogyan mások meséltek róla. Valahogy viccesebb a történet, ha nem a bőrünkön kínlódik.

Nagyon hamar világossá vált, hogy a nénivel valami baj van. Legalábbis számomra. Hogy a házban lakok mikor jöttek rá, azt nem tudom. Lévén, hogy valamikor gondnok volt (és munkásőr, de ez most mellékes), sokan ismerhették. Többen, mint akik együtt éltünk vele, és merem állítani, hogy az egész kolóniában derültséget okozott.
Nos, kibicnek semmi sem drága!

Már a találkozásunk is rendkívüli volt. Pár napja laktam itt és azzal az eszmével rögződtem meg (hi-hi), hogy illik bemutatkozni. Illik, vagy sem, valahogy nem jött össze. Soha senki nem tartózkodott otthon, ha igen, süket volt, mint az ágyú. Ezért feladtam a próbálkozást és azzal szórakoztattam a nagyérdeműt, hogy random mód mutatkozzam be a lépcsőházban azoknak, akik épp fáradtan készültek neki vágni gigantikus bevásárlószatyraikkal a négy emeletnek.

A dolog meglepő módon működött. Tucatnyi alkalommal cseréltem nevet és kézrázást. Csak mellékesen jegyzem meg, vissza kéne hoznunk a divatba a névjegykártyákat, mert két név maradt meg az összesből.

Egy ilyen alkalommal teljes gyanútlanul botlottam bele Eszti nénibe. Este volt, sötét is, épp tartottam valahova ő pedig haza érkezett egy anyag, kis virágokkal tarkított, barna táskával, aminek a füle megfeszült ugyan, de nem tűnt különösen tömöttnek.

Egész életemben arra neveltek, hogy az időseket tisztelnem kell, amit szintén vissza kéne hozni a divatba, és ezért nem hirtelen ugrottam elé (szívinfarktus veszély), hanem már messziről köszöntem, mosolyogtam. Tudok én elbűvölő is lenni, ha akarok. A néni a korlátba kapaszkodva forgolódott, úgy keresett, pedig nem mondhatnám, hogy mellém lehet nézni.

Elé léptem és akkor vettem észre a kis zsemlemorzsa hordócskát, ami valamikor alighanem tacskóként látta meg e világot. Blöki neve ismeretlen, kutya élete volt, béke poraira.

Tehát udvariasan bemutatkoztam, mire a néni közölte, ő Eszti néni, és mint ha ez elegendő információ lenne, egyből belecsapott az élettörténetébe. Egy darabig hallgattam, majd mivel rájöttem erős késébe vagyok, elnézést kértem és elköszöntem. A néni kis ősz fejével kedvesen mondta, mennyek csak, majd fellépett a lépcsőre. A táska diszkrétnek nem nevezhető módon megcsörrent. Mit csörrent, kondult!

A nénike, aki alig ért a mellkasomig és idősebb lehetett, mint nagyikám, elpirult, majd csak úgy foghegyről oda vetette.
- El ne törj! A papának kell a bora.
Csodálkoztam csendben és erősen úgy ettem, mint aki nem is hallja az egészet, a néni azonban elkezdte igazgatni a rejtett készletet, így kiderült van ott egy-két kétdekás is. Hohó! A néni jó arc, gondoltam, hiszen iszik! Na, ja! Ritkán tévedtem nagyobbat!

Azért azt el kell ismerni, viszonylag jó helyzetben voltam. A véletlen találkozások kétharmadát elkerülhettem némi odafigyeléssel. A maradékot meg kibírtam valahogy. A közvetlen szomszédok viszont… Finom leszek, és csupán annyit mondok, ráfaragtak!

Ezek a történetek az egyik közvetlen szomszédtól származnak.

Húsvét hétfő volt az a nap, amikor a család, csomagokkal felpakolva végre hazaérkezett. Mivel este volt és a napot utazással töltötték, csomagolás és pakolás helyett vacsorázni kezdtek. Megterítettek, felvágták a kenyeret, sült hús és savanyúság került az asztalra, majd leültek. Vidáman nevetgélve beszélték át az elmúlt napok eseményeit, minden vágyuk az ágyuk volt. Már majdnem jóllaktak, amikor hirtelen a semmiből, dörömbölés és kiabálás ütötte meg a fülüket.

A házépítési sajátosságok miatt, közös fal a szomszéddal mindösszesen a fürdőszobában húzódott. A családtagok tehát, kíváncsi libasorba rendeződve, kivonultak a folyosóra.

Néma csend fogatta őket, majd fél perc hallgatózás után, a szomszéd bejárati ajtaját kezdte döngetni valaki, belülről kifelé. A hang eltéveszthetetlen, a stílus irodalmi volt.
- Engedj be te büdös k…va! Nem hallod! Tudom, hogy itt vagy te str…ci! Ennél a k…vánál vagy?! Engedj be!
Tehetetlenül tébláboltak mindhárman. Elkezdtek csöngetni, kopogni, de a szapora tenyércsattogástól, na meg a folyamatos visítástól, reménytelennek látszott próbálkozni is. Némi ácsorgás és te édes Istenemezés után, visszavonultak a lakásba, ahol magukra zárták az ajtót.
Talán, a történet ezen pontján hívtam volna ördögűzőt.

Egy másik alkalommal csak a családfő és a gyermek tartózkodott odahaza. A férfi rendkívül nyugodt természetű, halk szavú, akinek egyetlen egy dolog szent és sérthetetlen, az esti híradó. Az idő közeledtével újságját félrerakta és bekapcsolta a tévét. A főcím kezdődött, feltette a lábát és várta az első hírt. Hirtelen elment a tévé. Se kép se hang, csak sötétség. Összehúzott szemöldökkel emelkedett fel a fotelból, mikor megjelent a gyerek és reklamált, hogy elszállt a gép. Áramszünet állapították meg, miután az égők sem reagáltak a kapcsolok mozgatására. A kismegszakítók normálisnak látszottak. Az ajtón kívülre felszerelt automata felé vette az irányt. Keze már a kilincsen, s lőn világosság.  Megnyugodva ereszkedett vissza a kényelmes fotelba.  A híradó ugyan ment néhány perce, de legalább nem marad le a többiről. A mosolya nem tartott sokáig. A képernyő feketére váltott, a gyerek méltatlankodott, ő pedig az ajtóhoz trappolt és feltépte.

Eszti néni, mint riadt őz pislogott rá, kezével a kapcsolószekrénybe matatva. A férfi háta mögül felbődült a tévé, előtte pedig a néni, aki bizonyított tényként vicsorogta:
- Az én áramomat lopják! Tudtam!
Bár az ideg már határozottan felgyűlt, emberünk megkísérelte nyugodtan elmagyarázni a kalózkodó néninek, hogy az ő villanyórájukat kapcsolgatja. A sajátja pedig alatta van, de az észérvek süket fülekre találtak. Eztán átkiabálva a rikácsolást, közölte a nénivel, ha hozzá mer nyúlni a villanyórához, ha csak megközelíti a dobozt, eltöri kezét-lábát, majd az így ledorongolt asszonyt óvatosan megemelte, berakta a néni tulajdon előszobájába és rávágta az ajtót.

A megszeppent szomszéd aznap már nem jött ki lakásából, csak a később hazaérkező, az erkélyen virágot locsoló feleségnek kiabált át panaszkodva. Aki szerint meg jobban járt, amiért ő még nem volt itthon.
Amit még a féktelen jókedven kívül éreztem (hülyére röhögtem magam, amikor mesélték), a határtalan megkönnyebbülés és hála, amiért még két emeletet húztak közénk.

Nektek vannak jó szomszédaitok? Hát rosszak?

2011. május 20., péntek

Szemfogasnak áll a világ

Ez az eset tavaly nyáron történt. Kivételesen semmiféle szempontból nem vettem részt az eseményekben. Ártatlan szemlélő és szórakozó voltam csupán. Üdítő az efféle változatosság.

Némi előzménnyel kell kezdjem, talán hosszú, de csak így lesz érthető néhány dolog. Professore barátom hazalátogatott, majd néhány hét elteltével apukája követte. Sosem járt még kicsiny hazánkban, de nagy szerelmese a magyar történelemnek, így összekötötte a kellemeset a hasznossal.

A problémák már a kommunikációval elkezdődtek. Apuka ugyanis beszél öt különböző nyelven, de sajnálatosan a magyar nincs köztük. Egyből azzal nyugtatott, hogy az én angolom biztosan jobb, mint az ő magyarja, és ezzel ugyan nem oldott meg semmit, viszont kénytelen voltam elismerni, hogy jogos a pont.

Tehát elkezdtünk ismerkedni egymással. Nagyon érdekes történeteket mesélt, amiket szerencsére nagyrészt meg is értettem. Tényleg nagyon jól szórakoztam abban az időben. Professore barátom látva, hogy kialakult egy fajta szimpátia köztünk, még akkor is, ha  a kommunikáció pöttyet döcögős volt ( mármint apuka mesélt én hallgattam), örült neki, ha szervezünk közös programokat. Így esett, hogy apukával elmentünk szabadtéri színházba, operába, vacsorázni, csak kettesben, és amikor közös F1 nézésre hívott, ő főzött és kísért el a buszig.

Természetesen a fiának is meg kellett felelnie a szülői elvárásoknak, ezért kirándulós, nézelődős programokat tervezett, amikre néha engem is meghívott. Az indok, fergeteges személyiségemen kívül, hogy én legalább tudok beszélgetni(Értsd: hallgatni. A végén igaza lesz egyeseknek. Nagyon jól beszélek angolul csukott szájjal.) apukával, valójában alig várta, hogy lelépjen tőlük. Az esetek kétharmadában, illedelmes pudlikként követtük.

Nos, egy ilyen alkalommal Esztergomba tartottunk Bazilika nézőbe.

Igazán csodás, forró nyári napnak néztünk elébe, midőn reggel nyolckor találkoztunk a kikötőben. Bölcs előrelátásról tettem tanúbizonyságot, amiért nagy pakkal jelentem meg. Némi elemózsiát és innivalót ciggőltem az útra. A terhemet természetesen átvették a fiúk, majd együtt felszálltunk a sétahajóra.

A nevére már nem emlékszem, de nagyon csalódtam, hogy a gyerekkoromból ismert hét törpe névvel elhíresült járműveket átkeresztelték. Olyan mókásak voltak. Különösen Szundit élveztem, mert árral szemben valóban egy örökkévalóságig tart az út.  Nem csak egyszer lehet elaludni közben.

Mire felnyomakodtunk  a hátsó fedélzet teljesen betelt.  Szomorúak voltunk, mert az a rész legalább fedett volt, ezért az orrban ültünk le. Azon a hétvégén voltak a Visegrádi palotajátékok is, amiről persze megfeledkeztünk. Csak úgy ezerrel voltak többen az átlagos létszámnál. A nap teljes erővel tűzött. Olyan öt perc alatt leégtem. A hipó reklám, aki én vagyok, viseltessé vált, így, miután a kedves barát lelépett, apukával pedig már kihallgattuk a mögöttünk ülő amerikai nők csacsogását, átköltöztünk a hátsótraktusba.  Professzore valahol kóválygott. Legalább vagy félórája ott ültünk, mire megtalált minket, de ismét nem maradt. Elgondolkodtató, mi folyhat egy ilyen kiránduláson. Mindig akad valami érdekesebb...

Nos, üldögéltünk, a fülledt levegőjű, árnyékos és iszonyat meleg helyen, hiszen csak középen találtunk szabad padot, ahol még a menetszél sem hűtött, és egyszer csak azt vettem észre, mindenki egy pontra figyel.  Nem emlékszem ki látta meg előbb, apuka vagy én, de az biztos, a reakcióink egyformák voltak.

A párocska a húszas éveinek elején járt. A fiún hosszú fekete nadrág volt, fehér, klasszikus buggyos ujjú ing, v alakú kivágással és majdnem derékig ért a  sötétbarna haja. A lány boszorkány cipőcskében topogott, bokáig érő fekete szoknyát, hófehér selyem blúzt, alatta fekete melltartót viselt. A haja rövidre  vágva göndörödött  feje tetején. Már így felöltözve is feltűnést keltettek volna, de volt valami sokkal megdöbbentőbb a rekkenő, agyvizet forrasztó melegben.

Két centis agyarak lógtak ki  a szájukból. Nem azok a guszta, filmes fogacskák, melyek karcsúak, íveltek, gyöngyház felszínükön megcsillan a fény és jóleső borzongás fog el láttukra.  Nagyok voltak, egyenesek és sárgák. Rémisztően csúnyák.

Az állam, amolyan Tom és Jerrysen koppant a fapadlón és a minimum, hogy elfelejtettem levegőt venni. Az én különcségem belülről fakad, ránézésre nem látszik. Talán velem nehezebb a helyzet, mert némi idő kell, míg felfedezik a problémákat. Ellenben ők  örökre beégtek a retinámba. Még most is látom az arcukat.

- Szerelmes vagyok - sóhajtottam fel, lágyan, szemérmesen. Apuka nevetett. Próbáltam elmesélni neki, hogy képzelje csak el azt a pillanatot, amikor hazaállítok a sráccal. Édesanyám dob egy hátast és mikor magához tér rögtön kitagad. Tetszett neki.  Bár azt is hangsúlyozta, hogy New York utcáin sokkal cifrábbakat is látott, de az elkövetkezendő két és fél órában(lehet volt az három és fél is), rendkívül jó témát szolgáltattak.

Engem személy szerint, csalódás ért. Nem azt vártam, hogy felpattanva vérengzeni kezdjenek az utasokkal tömött tutajon, de azért arra odafigyelhetek volna, hogy csak piros italokat fogyasszanak.

Apukával egyetértettünk abban, hogy rém illúzióromboló, ha a vámpírok söröznek(Amikor meggyszörp és bor is van a világon.). Ráadásul kétliteres műanyag flakonból. Az sem tetszett, hogy dohányoznak. Én már csak ilyen régimódi vagyok. Aki nem lélegzik, ne slukkoljon!

Mikor kimentem a mosdóba, ott is róluk beszéltek. Alibisétálok jártak körbe és karikába, miközben jól megbámulták a kis vérszívókat, úgy téve, mintha véletlen pillantottak volna arra.

A kedvencem egy magam korabeli nő volt, aki a fiúval ült egy sorban (Mátkája az előző sorban foglalt helyet, majd lábait átszuszakolva a pad keskeny résén, szembefordult vele.). Valahányszor fel kellett kelnie a helyéről, mosdóba vagy a szemeteshez menet, csak őket nézte merően. Nem figyelte mit csinál, merre halad, csak a párocskára koncentrált, oly tiszta gyűlölettel, amilyenhez foghatót még soha nem láttam.

Az a nap több tanulságot is tartogatott, velük és nélkülük egyaránt. Egy idő után már nem a szemfogas duót, aka szúnyog kórust figyeltük, hanem a környezetük reakcióit. Rettenetesen jól szórakoztam és nem kérdés, hogy ezért én magam is rettenetes vagyok.

Magamban adtam egy pacsit a polgárpukkasztásért, valamint a srác sárkánykarom gyűrűjéért. Szép darab volt. Fájt rá a fogam, bár nálam valószínűleg csak a polcon állna, mivel semmiféle gyűrűt nem viselek.

A teljességhez hozzá tartozik, hogy nagyon élvezték a figyelmet. Mikor felszálltak a haverjaik, népi összeborulás vette kezdetét. Kiderült, hogy nekik is meglepi volt az agyaros kunszt, és eszeveszett fényképezgetésbe kezdtek. Itt megjátszották a kötelezőket. Úgy mint:

" Elfelejtettem mondani, hogy nem látszom a fényképen!

Fokhagyma volt azon a húson?

Eltennéd a keresztedet?

Néha jól esik más vérét szívni.

Inkább nem ülnék a napra."

A legmeglepőbb, hogy látszólag a vampok párban voltak, a lány mégis azonnal rárepült az újoncok közül, az  egyik kicsit idősebb pasira, aki minden látszat szerint teljesen normális volt.  A mosoly, amivel egymást méregették, azonban nem volt az. Vagy ő lett az aznapi vacsi, vagy agyaras barátunkat dobták.

Mindenesetre elmondhatom, már ilyet is láttam, és apuka is elmondhatja, a magyarok épp olyan őrültek, mint az amerikaiak.

Hogy egy régi kolleganőmet idézzem: „Édes Istenem! Hát, hová jutott ez a társadalom?”

A gödör alá kettővel, de a többség legalább élvezi.

2011. május 19., csütörtök

Job 1.2 - avagy véres torkú motivációs levél

Miközben szörfölök az állásajánlatok között és igyekszem hihető motivációs levelet füllenteni (a hazugság olyan csúnya szó), zajlanak helyben is az események. Amit különben össze tudok foglalni egyetlen mondatban. Imigyen: jelenleg egyetlen egy dolog biztos,  hogy  minden bizonytalan.

Mielőtt bárki felhördülne, ez bizony jó hír! Nagyon olybá fest, aki időt nyer, életet  nyer és perpillanat ez a lehető legjobb dolog.

Eme kitérő után, vissza az ördögi és kegyetlen motivációs levélhez!

Aki ezt kitalálta, valószínűleg születése pillanatában (nem kizárt, még előtte), eladta lelkét az ördögnek. Az is lehet, hogy a pokol forró bugyraiból szállt fel erre a mérsékelt, ámbár meglehetős tüzes érzelmeket és helyzeteket produkáló kéregre. A gyehenna ehhez édeskevés. Ha momentán nem is ég az öröklétig, majd fog!

Miről is van szó? A motivációs levél nem kisebb szerepet lát el, mint győzködésünk eszközévé válik minden ismeretlen felé. Alátámasztja tökéletességünket, amivel minden munkáltató álmává válunk. Sőt, álmodni sem mertek ilyen. Nem csak utolérhetetlen, csoportjátékos, önzetlen, a munkájának élő kollegát, de önállóan dolgozó, kreatív, független embert nyertek személyünkben.  Vagyis tudok dolgozni egyedül, de kiváló vagyok társaságban. Magam oldom meg a konfliktushelyzeteteket, miközben hűségesen és pontosan követem az utasításokat.  Ajjaj!
Telve vagyok korszakalkotó ötletekkel, amiket úgy valósítok meg, hogy  nem valósítok meg semmit sem.

Kissé meg vagyok zavarodva. Persze ez nem a jelen helyzetnek köszönhető.  Mondhatnánk, születési rendellenesség, amely mégsem vigasztal.

Egy csomó személyzetis (Ups! HRS, munkaügyes, humán politikás.) teljes lelki nyugalommal arra  kér, hazudjunk neki.  Senki sem gondolhatja komolyan, hogy minden jelentkező kiváló munkaerő, nagyszerű alkalmazott, konstruktív és józan ítélőképességű, problémamegoldó és kerülő! Még a kilencéves unokaöcsém is gyanúsan csillogó szemekkel olvasná e leveleket. Nem a meghatottságtól, ellenben a kétségbeeséstől!
Jómagam is összedobtam két remekművet, és az a minimum, hogy szociálisan magasan érző, etikailag példamutató, munkámat tekintve felülmúlhatatlan vagyok. Vitatkozzon velem, aki akar, bárkit meg tudok győzni (feltéve, hogy behívnak beszélgetésre).

Szinte látom, ahogy a temetkezési vállalkozónál ömlik a sok együtt érző, vigasznyújtó, pszichológiai képzettséggel rendelkező önéletrajz. Valószínűleg senki sem dicsekedik azzal, hogy a kedvenc könyve A nekrofil (Gabrielle Wittkop; ha valaki olvasta mesélje el, mert a címe elrettentett), vámpírirodalmat forgat, Drakulás a pizsije is, és a fogorvosához jövőhónapra van előjegyezve műagyar beépítésére. Ahogyan a munkáltató sem azzal nyit, hogy családi kedvezményt biztosít az első elhunytra.

Olyan ez, mint az első randi. Hiába láttad korábban a partneredet (jó esetben), nem tudhatod, milyen valójában. Amikor hangosan böfög mozi közben, csak az vigasztalhat, a vak sötétben négykézláb kiosonhatsz. Talán észre sem veszi...

Ezzel a gondolattal egy könyves cégnek hosszan ecseteltem, minő gyönyört jelentene számomra ez a munka. Én lennék az ideális, hiszen a könyvek szeretete genetikailag kódolt. Nem csupán munkaként tekintek rá, hanem igazi élvezet forrásként. Nem tértem ki a perverziómra, gondoltam az már sok lenne, és valójában nem is ennyire fellengzősen, de tényleg ezt írtam. Ha ezek után mégsem vesznek fel, akkor van valaki, aki jobban tud vetíteni.

Igen ám, de mi van akkor, ha felvesznek, majd közvetlen utána kiderül, hogy bár nem böfög hangosan, mégis a főcím alatt fújja az orrát, végig kommentálja a látottakat, nevet, ahol sírni kéne, és azt hiszi, egymásnak vagytok teremtve?

Fogas, ravasz kérdés...