2011. szeptember 29., csütörtök

Orhan Pamuk: A nevem Piros

Ez ez első könyv, amit olvastam a Nobel-díjas írótól. Nem sokat tudtam róla, csakhogy török nemzetiségű és negyven nyelvre fordítják le könyveit. Ez ugye semmi, de elolvastam a tartalmát és azt gondoltam nekem való!  Hamar kiderült, hogy meglehetősen becsapós a szöveg, nem mintha nem arról szólna, nem mintha nem lenne benne ez is, de ugye nem egészen így, nem egészen azért. Hulla igenis van, ami azt illeti, meg is szólal a kedvünkért, de nem a gyilkosság a legfontosabb momentum, viszont összeköti a kanócot a puskaporral.

Fekete tizenkét év után tér haza Isztambulba, 1591- et írnak ekkor. Soha nem felejtette el első szerelmét, Sekürét, akit ugyanúgy szeret, mint mikor elhagyta a várost, bár az arcát már elhomályosították az évek. A lány időközben felcseperedett, férjhez ment és szült két fiút. Férje már négy éve nem tért haza egy csatából és mivel tart hitvesének öcsétől, visszaköltözik az atyai házba. A apja, akit csak Sógorként neveznek, a szultán megbízásából olyan könyvön dolgozik, ami megmutatja a nyugatnak az uralkodó hatalmasságát. Magához hívja a legjobb miniátorkat, és olyan képeket rendel tőlük, melyek tiltottak.

Felkéri Feketét, hogy írjon történetet a már elkészült képekhez, majd amikor kiderül, hogy a díszítő, Finom efendi, nem csupán eltűnt, hanem halott,  meg kell találni gyilkosát is. Sógornak el kell döntenie, mi a fontosabb.

Fekete alighanem bármit megígérne, hogy ezzel közelebb kerülhessen Seküréhez, azonban útban van Hasszán, az eltűnt férj öccse,  az egyik fiú, és talán a Sógor maga. Szóval feladat van bőven. Felkeresi Oszmán mestert, hogy többet tudjon meg a lehetséges elkövetőkről, akik a festőműhely legjobbjai, Lepke, Gólya és Olíva.

Természetesen nehezen várhatjuk egy Nobel-díjas szerzőtől, hogy afféle Agatha Christie féle krimit rittyentsen nekünk ide, néhány oldalban. Ez egy rendkívül összetett történet. Hosszasan elidőzik olyan apróságok, mint az ezerötszázas évekbeli Törökország, a miniatúrafestők mindennapjai, tanulmányai, tanuló évei, viszonyuk egymással, a mesterük iránti feltétlen imádatuk, gyakran súrolva, vagy ép megjelenítve az egymás iránti szerelmüket, vonzalmukat. A szexualitás éppen annyira eleven, mint a korán tanításai, tiltásai. A vallási áhítat át meg  átszeli a festők életét, de nem feltétlen Isten iránt éreznek ennyire odaadóan, inkább a nagy ősök előtt tisztelegnek, akik lefektették művészetük alapjait és akik megvakították magukat, csakhogy ne kelljen új úrnak, stílusnak behódolniuk.

Folyamatosan felbukkan egy kávéházi mesélő, akiről nem sokat tudunk. Csupán a történeteit ismerjük meg, amiket megoszt a közönségével és ezáltal velünk is.

Számomra nagyon furcsa volt a számtalan párhuzamosan futó szemlélet, érzelem. Pamuk nem mesél, meséltet. Sok hosszabb-rövidebb fejezetből áll össze ez a könyv, amelyek mind így kezdődnek: Én vagyok Fekete; Sekürének hívnak; Gyilkosnak fognak nevezni; A Sógorotok vagyok és a többi. Minden fejezetben egy adott szereplő gondolatait ismerhetjük meg, így szépen lassan kialakul a globális kép. Megértjük, kit és mi mozgat. Sógor reményeit, Fekete vágyait, Seküre számítását, a festők rátartiságát, önmaguktól eltelt hitüket, Oszmán mester aggodalmait, a gyilkos pszichózisát, indokát, de még a mesélő alakjait is. A kutyát, az ördögöt és még sorolhatnám.

Elkövettem azt a hibát, hogy a szokásomhoz híven három könyvet olvastam egyszerre. Nem lehet. Annyira szerteágazó, aprólékos, hogy leköti az olvasó teljes figyelmét, és ennek ellenére, vagy épp ezért, lassabban is haladtam vele.  Oly sok az információ, a hirtelen szemléletváltás és a mégis azonosként felbukkanó gondolatok, hogy teljes odafigyelést követel. Például a miniátorok személyisége nem egyforma, más és más az ok, amiért azt gondolják, ők  a legkiválóbbak, mégis nagyon hasonlóan gondolkodnak, hiszen egy festőnek nem lehet stílusa, csak és kizárónak a műhelynek lehet, amiben mind együtt dolgoznak. A nyugati stílus betolakodása felborítja tökéletes életüket, és hogy mi a bűn Allah szemében, nehéz megítélni.

Az események alakulásában mindenki kiveszi a szerepét, ki erre, ki arra húzza a szálakat, de a végén valahogy mind összetalálkozik.  A kávéházi mesemondó, a gyilkos, Fekete, Seküre.

Orhan Pamuk ezzel az egyik kedvenc írómmá lépett elő. Nagyon szerettem ezt a könyvet. Érdekesnek találtam.  Egy darabka történelmet is kaptam, mindennel, ami hozzá tartozik. Elbűvölt a miniátorok világa, a kor mássága, a szerelem, érzékiség, emberi kapcsolatok szövevénye. A szépség relativitása, a gondolatok finomsága vagy épp közönségessége. Üdítő volt ugrálni a fejekben, mindig más szemével látni az eseményeket és elmerülni a pókhálószerűen szerteágazó sokaságban.

10/10

Magyar kiadó: Ulpius-ház Könyvkiadó

Fordította: Tasnádi Edit

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...