2011. augusztus 22., hétfő

Frászkarika

(Fright Night)

színes, fekete-fehér, magyarul beszélő, amerikai horror-vígjáték, 120 perc, 2011

rendező: Craig Gillespie
forgatókönyvíró: Marti Noxon, Tom Holland
zeneszerző: Ramin Djawadi
operatőr: Javier Aguirresarobe
producer: Michael De Luca, Michael J. Gaeta, Keith Melton, Alison R. Rosenzweig
vágó: Tatiana S. Riegel

szereplő(k):
Anton Yelchin (Charley Brewster)
Colin Farrell (Jerry Dandrige)
Toni Collette (Jane Brewster)
David Tennant (Peter Vincent)
Dave Franco (Mark)
Christopher Mintz-Plasse (Ed Thompson)
Imogen Poots (Amy Peterson)
Reid Ewing (Ben)

Nem vádolhattok slendriánsággal. Még tegnap éjszaka letöltöttem az eredeti 1985-ös változatot, hogy legyen összehasonlítási alapom, és hogy tudjam, amit eme film érdemeinek ismerek el, az ténylegesen érdeme-e vagy csak új formába öntötték a régi poénokat.

Nos örömmel jelenthetem, nem öntött senki sehonnan és semmit. Az alapsztori fő vonalát tartották meg és semmi mást. Azaz, adva vagyon Charlie, aki az egyedülálló édesanyjával él, van egy csini barátnője és szépen csordogál az élete mindaddig, amíg új szomszédot nem kapnak Jerry személyében. Mire ráeszmél, nyakig ül a bajban, hiszen Jerrynek van egy aprócska kis szenvedélye. Vér junkie. Ha jól bele gondolunk, ez természetes is, hiszen vámpír, így a mi fiúnknak nincs más lehetősége, mint felvenni vele a harcot, amihez  segítségül hívja Peter Vincentet, a vámpírvadászt.

Ezenkívül minden más. A helyszín, az emberek, a barátok, Vincent foglalkozása, szóval minden, amitől kerekké válik egy történet.

Bár eredetileg is egy horror-vígjáték volt, az inkább a kornak szólt. Akkoriban ugyanis nem voltak ennyire népszerűek a kis vérszívó barátaink. Néhány film, főként B kategóriás horror született, egészen 1992-ig, amikor Coppola megajándékozott minket Draculával. Aztán jött az Interjú a vámpírral '94-ben, majd a 1998-as John Carpenter: Vámpírok filmje. Bár véleményem szerint, igaz nem vagyok szaktekintély, születtek közben is jó témanyúlások, de a címeket már befedte a feledés homálya.

Arra az évtizedre sok feldolgozás jutott és persze az Alien, ami tagadhatatlanul kimagasló mind közül. Tehát ebben az időszakban a Fright Night csak egy laza kis szórakozást akart nyújtani. Leginkább pózolásokkal, mint verbális poénokkal.

Lefújva róla a port azonban jó alapanyagnak bizonyult. Azt semmiképpen nem merték meglépni, hogy egy igazi horrort hozzanak össze, bár az sem lett volna kivitelezhetetlen, hiszen a vázon kívül semmi nem maradt meg(azaz egyetlen kis jelenet úgy nagyjából átkerült). Helyette kis vérfrissítéssel, tipikus kertvárosi idillel, iskolai kasztokkal, önimádó bűvésszel, néhány vadonatúj és látványos trükkel, valamint több mint húszperces kurtítással maivá varázsolták.

A poénok jó helyen, jó időben hangzottak el és még szórakoztatóak is. Azaz, hangosan nevettem rajtuk. Egy-két alkalommal még frászt is kaptam, azaz a horror része is rendben van.

Colin Farell megtalálta a bőrét. Mint már említettem, nem vagyok különösebben elájulva tőle és színészként sem tartom sokra, de most azt kell mondjam, le a kalappal. Vagy az van, hogy az öregedéssel egyenes arányban javulnak a képességei vagy esetleg, és szerintem ez a valószínűbb, jól áll neki a szemétláda szerep. A harmadik lehetőség, amit szintén nem zárhatok ki, hogy az agyarak miatt van az egész, mert tény, egy  tündéri kis rohadék. Persze nem tudtam rá igazán haragudni, de ez az én hibám. A legtöbb vámpíros filmben(mármint a jobbakban) a vámpíroknak drukkolok akkor is, ha igazi nyomingerek.

Amin külön mosolyogtam, az az almás jelenet volt. Tagadhatatlanul volt benne valami Alkonyatos, de tegnap éjszaka (azaz inkább ma) kiderült az is, hogy az eredeti filmben Jerry szintén gyakran majszol almát, ahogyan egyéb gyümölcsöket is.

David Tennant karaktere jóval színesebb, viccesebb és elevenebb lett az eredetihez képest. Nem kiöregedett horror színész, hanem egy igazi világklasszis illuzionista, mocskos szájjal, hisztis asszisztensekkel, rengeteg piával és giga méretű egóval. Kicsit későn kerül a képbe, amikor viszont jelen van, nem lejátszható, elszürkülő kispolgár. Rá kérem oda kell és érdemes is figyelni.

Anton Yelchint az Angyali melóban és a Star Trekben láttam. Chekovra emlékszem, aranyos volt, de tininek nekem kissé furcsa. Viszont szó nem érhette  a ház elejét, teljesen egybeolvad a karakterével.

Összességében egy pörgős horror-vígjátékot láttam (köszönöm Annalee), amin jól szórakoztam, borzongtam és nevettem felváltva. Nálam legalább még egyszer, ha nem többször, nézős lesz. Kategóriájában magasan verte a mezőnyt. Nem csak azért mert jelenleg egyedül van. Ott volt a Vámpíros film is, aminél rosszabbat ritkán láttam és sok horrort oldanak humorra, úgyhogy minden nézőpont kérdése. Talán azért szólt nálam nagyot, mert hiába remake, a története legalább egyedi. Nem csöpög a romantikától, nem itatja át teljesen a szexualitás és annak kezeli a vámpírt, ami valójában, azaz egy igazi vérszomjas ragadozónak.

Természetesen, mivel 1985 még a vámpír romantika előtt volt (Az Interjú a vámpírral '76-os és '85-ben megjelent a Lestat, a vámpír is, de mivel Anne Rice könyvei egészen rendben vannak, a mítosz torzulásának szempontjából nem számítanak.), nem rakódott rá egy csomó felesleges vámpírium. Azaz a film alapvetően a Dracula örökséghez hű. Ahogy Annának  mondtam tegnap, viszonylag kevés benne a bullshit. Akad azért, ami a "modernsége" miatt került bele, de lényegesen kevesebb, mint hasonszőrű testvéreiben, így a Vlad Tepes fanok sem fognak fanyalogni a végén.

8,7/10



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...