Nem hitte, hogy valaha is hozzászokhat az új környezetéhez. Egyszer telt meg a hold és fogyott el félig, mióta erre a szép tanyára hozták. Tisztán, bolhamentesen.
A nevét lassacskán megszokta, bár a gyereknek volt egy kisebb testvére, aki csak Bünek szólította. Megbocsájtható, hiszen kölyök.
A napok teltek. Körbejárta a portát, őrizte a házat, játszott a kicsi emberrel, aki megfürdette, és aki azóta is megosztotta vele a párizsis valamijét.
Simogatta, dobált neki botot, vakargatta a hasát, és gyakran magával hívta, amikor a közeli patakhoz ment kavicsot dobálni. Sokat csavarogtak az erdőben is. A kicsi ember nagyon szeretett kirándulni, ő pedig hálás és szerető szívvel követte.
Azonban az élet a tanyán mégis csak más volt. Rászóltak, vagyis inkább kiabáltak, amikor megkergette azt a háromszínű álnok macskát, aki az első nap belemart az orrába. Nem igazán értette mit követett el, de a biztonság kedvéért farkát becsapva eloldalgott.
Azt akarták, hogy terelje be a birkákat, de fogalma sem volt róla, mit kéne tennie. Ahogy közelített feléjük, úgy futottak szét, kivéve a kost, aki nekirontott. Megint csak lehajtott fejjel kullogott el.
Letaposott két virágot. Nem direkt tette. Egyszerűen csak nem vette észre őket. Ráadásul rájuk is feküdt, végképp elnyomva bennük az életet. A kisgazda nőstény főnöke meg seprűvel kergette meg miatta. Hallotta, hogy panaszkodik az átokverte bolhás krocsra, kacsra? Korcsra! Mindegy, őt szidta ez a lényeg.
Akkor most mit csináljak? Mindenhol haszontalan vagyok. Csak bajt okozok. Itt sincs rám senkinek szüksége. Bár... – állt meg egy pillanatra, - ez nem igaz. A gyereknek hiányoznék. Miatta fogadtak be. Nélküle már nem élnék.
Sietve futott a kapuhoz, mert biztosan tudta, új gazdája hamarosan hazaérkezik.
És ekkor történt a baj. Ahogy boldogan, nyelvet lógatva befordult a ház mögött és becélozta a kaput, az istállóból kivezettek valamit. Ijedten fékezett le, de már nem tudott megállni. Az állat négy lábról kettőre állva ágaskodott, rémült hangot adott ki, furcsán magasat, nyihogót és megpróbált közben rátaposni.
- Menj innen, Beü! Mi ütött beléd? Már megint csak láb alatt vagy!
Ijedten szaladt vissza a házig, majd a sarokról kukucskált elő. A nagy ember, akit a gyerek apának szólított, szíjat fogott a kezében, és azt rángatva próbálta megfékezni a hatalmas, izmos állatott. Folyamatosan hajtogatta, hogy hóóó. Sok idő telt el, mire minden elcsendesedett. Óvatosan ellopakodott és tisztes távolságból követte az eseményeket.
Az új állatot lassan körbevezették az udvaron. Hatalmas volt. Barna szőrén csillogott a nap fénye. A feje túlnyúlt apáén is, két hegyes fülét rémülten fogadta, hatalmas szemeivel meredten nézet, a szájában meg nagy lapátalku fogak ültek, azokat villantotta minden hangadásnál. Izmos nyaka erős, széles mellkasba futott, és valami repkedett a fején, valahányszor megrázta azt. Haja van? Mellső lábai, melyek feketék voltak térdtől lefelé, kecsesen kapálták a földet, ütemesen koppanva minden lépésnél. Teste henger alakú volt, a bordái szabályosan kilógtak bőre alól, de hátsócombjaiban mégis reszkettek a vastag izomcsomók. A farka… Sosem látott ilyen szépet. Nagyon hosszú volt, barna szőrszálak borították, amivel folyamatosan csapkodott.
Nagyon rémültnek látszott. Sokáig leste a jelentett, mire apa odaléphetett az állathoz, és megsimogatta a homlokát, majd az orrát, végül az oldalát.
Percek teltek el ismét, mire a férfi hátrafordult és egyenesen rá nézett.
- Beü, gyere ide!
Engedelmeskedni kellett, de ahogy talpra állt a lábai megremegte. Ez a valami nagyon nagy. Biztos vagy benne, apa? Én szívesen maradnék itt.
- No gyere! Meg kell ismernetek egymást. Egy megvadult ló nagy pusztítást képes okozni. Meg kell tanulnia, hogy nincs mitől félnie. Gyere, ha mondom!
Lassan lépkedett előre. Tekintetével végig a lovat leste, aki szintén nem tévesztette szem elől. Minden lépésnél megrázta a fejét és ismét elhangzottak a hóó, hóó szavak.
- Állj meg, Beü! Ne gyere közelebb!
A hatalmas hátas szüntelen rázta a fejét. Szót fogadva lefékezett alig négylépésnyi távolságra. Apa megfordult és szíjjal elvezette az állatok, aki még mindig nagyon nyugtalannak nézett ki, de már nem dobolt a földön.
Tehát ilyen egy ló! Milyen gyönyörű! Erős és nagy! Bárcsak én is… Kisgazda!
Boldog csaholással szaladt a kapuhoz. A gyerek most fordult be a földútra. Hamarosan itthon lesz. Igen, érzi. Mindjárt itt lesz! Ugye megyünk sétálni? Megyünk? Megyünk?
A kisember hamarosan kinyitotta a kaput, rögtön megsimogatta a fejét, aztán egyenesen az apja felé indult.
- Ó, de gyönyörű! Ő az új lovunk, apa?
- Kicsit le van gyengülve, de így is szép, igaz? Úgy hívják, Üstökös.
- Üstökös!
Az csodálattal ejtett szó összeszorította Beü szívét. Valami furcsa dolog kezdett el kavarogni benne. Odaszaladt a gyerekhez és ráugrott. Hozzá nyomta a pofáját és megnyalta kézfejlét.
- Menjél innen! Teljesen összekoszolsz. Beü, rossz kutya! Rossz! Hagyj békén! – kiabált rá.
Farkát becsapva elszaladt, majd bánatosan földre rogyott. Milyen áhítattal ejtette ki a ló nevét, engem meg elzavart. Már nem szeret. Nem… már nem kellek.
Nedvesség gyűlt szemében, lecsurgott rövid, fehér bundáján. Végül is, nem baj! Tudja, jól mi a dolga. Őrizni a házat. Mást nem kell tennie.
A gyerek felé nézett, aki nevetve simogatta a ló lapockáját.
Amikor éheztem, tudtam, hogy előbb-utóbb meghalok, mert a testem egy napon nem lesz képes mozogni. Most jól táplálnak, nem szenvedek hiányt élelemben, de a szívem darabokra tört. Lehet élni szív nélkül? Tudok majd mozogni, ugatni, nélküle?
Lassan felállt és elsétált a kapuig.
Itt lesz az új helyem. Ez az én dolgom. Nem szeretni, nem rajongani. Csak megvédeni mindenkit. Igen, ezt fogom tenni.
Szomorúan fülelt, kémlelte a környéket. Hallotta, hogy a kisember bemegy a házba, anélkül, hogy hozzászólt volna. Anélkül, hogy megsimogatta volna. Nem hívta magához, nem kiáltotta a nevét.
Öreg vagyok. Lecseréltek valami fiatalabbra, szebbre. Nem baj! Majd… majd nem gondolok rá!
A gyerek nem jött ki estig, akkor is csak az istállóba ment, megetetni a lovat. Neki apa hozott vacsorát. Lehajolt hozzá, megpaskolta a fejét.
- Jó kutya vagy, Beü! Okos kutya! Egyél csak.
Még megvakargatta futólag fültövét, aztán ő is otthagyta és bement az istállóba.
Kedvetlenül kezdett enni. A vacsora teli volt hússal, de most ez sem derítette jobb kedvre. Otthagyta a tálját és lefeküdt a kapu tövébe. A csendes éjszakába fülelt. Várta a napfelkeltét.
Reggel lett és apa még a kakasszó előtt felkelt. Megetette az állatokat, a nyulakat, a tyúkokat, kihajtotta a birkákat, hozott neki friss vizet és az álnok macskának is adott tejet. Amit viszont ő ivott meg, mert az a gonosz karmos jószág nem került elő. Ne vesszen kárba! Szeretem a tejet!
- Beü, az nem a tiéd! – fedte meg apa, nem túl szigorúan. – Szereted a tejet? No, adok neked is. Gyere!
Hálásan követte a saját táljáig.
- Mi a baj? Nem ettél! Tele a tálad.
Nincs semmi baj. Nem voltam éhes. Valami nagyon-nagyon fájt itt bent.
- Kiöntöm és kapsz helyette tejet, ha azt szeretnél.
Igen, nagyon!
Boldogan, fark csóválva lefetyelte. Finom volt. Hálásan dőlt apa lábához, aki megpaskolta az oldalát. Aztán beült a négykerekűbe és ekkor előjött a kicsi ember is.
Nem nézz rám! Miért nem nézz rám?
- Álmos vagy, fiam? Ne haragudj, hogy korán megyünk ma, de sok dolgom van. Reggelizel majd az iskolában.
- Rendben van, apa!
Becsukta az ajtót, felbőgött a motor, majd elmentek. Anélkül, hogy a szájába nyomta volna a fél párizsis izét, ahogy mindig. Anélkül, hogy megsimogatta volna. Anélkül, hogy köszöntötte volna.
Elment! Itt hagyott!
A kertkapu nyitva maradt. Lassan, komótosan sétált ki rajta. Nem is fogják észrevenni, hogy elmentem. Senkinek sem fogok hiányozni.
Az erdő előtt megállt és visszanézett. Látta a hófehér falakat, az istállók meszelt oldalát és a veteményest. A seprűs nőstényt, aki mindig mérgelődött vele, és aki most az udvar közepén állva forgolódott.
Belépett az fák közé, és szinte kedvtelenül haladt előre. Az sem fájna jobban, ha megvertek volna. Ezzel a fájdalommal nem tudok élni. Ha már nem vagyok hasznos, ne legyek teher, kenyérpusztító kolonc sem.
Nem is emlékezett rá, hogyan került a patakhoz. A lábai automatikusan vitték oda, ahol annyira boldog volt. Ahol kavicsokat túrhatott az orrával és ahol a gyerek őt átölelve feküdt a földön.
Szomorúan nézte a kilógó szikladarabot, amin fel le ugráltak néhány napfelkeltével ezelőtt. Lefeküdt a tövébe. Alszom itt egy kicsit, mielőtt… mielőtt…
Nem merte kimondani, nem mert rá gondolni sem arra a szóra. Pedig tudta jól, mi az igazság. Elmegy.
- Beü! Beü! Beü!
- Már mindenhol kerestelek! Jaj, de jó, hogy nincs semmi bajod!
A gyerek nedves arca hozzápréselődött pofájához és megérezte mennyire nyugtalan.
Nincs semmi baj, gazda. Csak elmegyek. Nem kell aggódnod. A ló miatt…
A kicsi karok olyan erővel szorították, hogy felvonyított fájdalmában.
- Mi ütött beléd, hogy így elmentél? Azt hittem... már attól féltem, hogy elütött egy autó vagy belestél egy régi kútba. Soha többé ne csavarogj el! Megértetted?!
Kis kezén felemelt mutatóujjal hadonászott az orra előtt, szipogva. Szörnyen mérgesnek látszott, és még mindig víz folyt a szeméből.
- Megértetted? -ismételte lágyabban. – Menjünk haza!
Haza?
Sötét volt az erdőben, a gyerek kezében ott volt a világító, kerek valami, de így is lassan haladtak.
- Ne haragudj, hogy tegnap nem jöttünk sétálni. Nagyon fáradt voltam. A mamánál ebédeltem, azért volt rajtam a szép nadrágom, amit utálok. Anya nem engedi meg, hogy fára másszak benne, mert elszakad - fintorgott. - Aztán meg sok leckém volt. Dolgozatot írtunk, de holnap kijövünk majd, jó?
Csak csóválta a farkát.
- Te vagy a legjobb barátom. Nagyon megijedtem, amikor azt mondták, hogy nem találnak sehol. Egész délután kerestelek.
Nem értett mindent, de azt igen, hogy szeretik. A legjobb barát... Milyen szép szó a barát. A bundájába matató ujjacskák boldogsággal töltötték el. Nem is értette miért jött el. Honnan vette, hogy már nem kell? Milyen egy ostoba, öreg kutya!
Nekem is te vagy a legjobb barátom. Ugye nem felejted el soha? Szükségem van rád, kisgazda. Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése