Emlékszem

Nem tudom, honnan jutott az eszembe. Beszélgettünk édesanyával, és azt mondtam, lassan olyan leszek, mint mama. Nem az anyai nagyikám, mert nála már most ezerszer rosszabb vagyok, hanem az édesapám anyukája, aki már több mint tizenöt éve itt hagyott minket.

Felnőtt voltam, létező, eleven emlékekkel, mégis a korábbi időkre emlékszem vissza szívesen.

Sokat gúnyolódtunk rajta, nem igazán gonoszságból, mint meg nem értésből.

Minden nyáron eltöltöttem néhány hetet édesapám húgáéknál. Ott, volt két fiú unokatestvérem és velük élt mama is. Az ő feladata volt a főzés. No meg, minden ügyeletes nagyi feladata, a sütés.

Zseniálisan sütött. Zserbó, nyolcfonatú kalács, bukta, szilvás gombóc (amit ugye főzünk), palacsinta, túrós táska és egy sor más süti, amiknek a nevére sem emlékszem, csak az ízük maradt a számban.

Mama cukros volt. Soha nem kóstolta meg azt a süti, amit nekünk készített. Ha néha eljött hozzánk, minden nap sütött, cserébe a családom engem jelölt kis arra a feladatra, hogy vasárnap hajnalonta eljárjak vele templomba. Vallásos volt. Egész életét meghatározta, de ahogy idősödött, egyre inkább azzá vált.

Hetente kétszer gyónt. Egyszer vasárnap, és egyszer csütörtökönként, amikor a pap kijárt a falu időseihez.

Nem értettük, most sem értem, milyen bűnei lehettek.

Édesanya mindig azt mondja, hogy az ő anyósa nagyon jó asszony volt. Soha nem bántotta meg, soha nem szólt bele az életünkbe. Türelmes, csendes volt. Mindenkinek ilyen anyóst kíván.

Ez igaz is. Ritkán veszekedett, vagy kiabált, de nagyot csattant a tenyere, ha elloptuk a mazsolát, amit a sütibe szánt, a hangját pedig az egész utcában hallották. A mazsolát, azt nagyon sajnálta.

A nagynéném mondta, hogy ne kiabáljon már és elment venni vagy öt csomaggal.

Ostorral csapkodtuk a sövényt, mikor kijött, épp az én kezemben volt. Ki máséban lett volna?! Sosem tanultam meg rendesen használni a karikást, de az unokatestvérem, mind fiúk, és a barátaik tudták. Szóval gyakoroltam. Aztán menekültünk, mert jött a mama mérgesen.

Csúzliztunk, néha a szomszéd ablakát ki, és a kukoricásban, búzában, mikor mi volt vetve a házzal szembeni földön, kergetőztünk.

Az én kezemben ostor, a fiúk meg ahányan voltak, annyifelé menekültek. Akit utolértem, arra rávágtam.

Bevallom, egy olyan családban, ahol hosszú idő óta csak fiú unokák születtek, helyzeti előnyel indultam. Mindenki az én kegyemet kereste, a főzés, sütés döntőszavával és ezzel, tejhatalommal rendelkeztem. Csak ne mindig krumpliszedési szezonban nyaraltam volna! Gyanítom, minden nem lehet tökéletes.

A fiúk sosem védekeztek. Bárkit megverhettem. Talán szerettek is, ezt nem tudom, de néhány éve, egy családi rendezvényen, ahova beszabadult néhány régi barát is, az egyikük azt mondta, akadozó, fél üveg pálinka teremtette dialektussal:

- Én úúúúúgy féltem a puszidtól!

- Már nem?

- Már nem, de vőlegény vagyok.

Sokat játszottunk, fociztunk, jártunk a tanyára állatokat etetni, és akkor azt mondtam, ha nagy leszek, tanyán fogok élni. Annak egész más hangulata van. A bocik orra sokkal finomabb és puhább, mint a lovaké (sajnálom Csillagom), és nem kellett attól sem tartanom, hogy megharapnak, mint a hátasok. Imádtam őket.

Aztán este hazamentünk és ha a nagynénémék elmentek valahova, mi ott maradtunk mamával. Három gyerek, három egyéniség.

Az idősebbik unokatestvéremet érzem a mai napig a legközelebb magamhoz, de nem vele voltam közösen a csibészségben. Az öccse egy évvel idősebb nálam. Mai napig megkapjuk, hogy egyformák vagyunk, és valóban mutatunk némi rokoni azonosságot.

A nagyis felügyeletek estéin, mama átjött tévézni a gyerek szobába, ahol mi rajcsúroztunk. Neki fekete-fehér tévéje volt, és nem akarta lecserélni. Sajnálta rá a pénzt. Mint a mazsolát. Tehát, beült hozzánk. Néztük színesben a Dallast és olyan hangosan, hogy máig rejtély, miért nem süketültem meg tőle.

Minket nem érdekelt. Ketten, a gengszter pajtásommal, lökdösődtünk, nevetgéltünk, mindenre figyeltünk csak oda nem. Mama mindig hátrafordult, mert hogy az elsősorban ült. Annál közelebb nem volt szék.

- Maradjatok már csendbe! – korholt minket.

Hogyan hallhatta meg, azt nem tudtuk. Én sokszor a saját gondolataimat sem hallottam.  Aztán véget ért a film. Kikapcsolta a tévét és imádkozni kellett.

Hol én lökdöstem, hol engem löktek, de pukkadoztunk a nevetéstől. Ekkor kezdtek el repülni a különböző tárgyak.

Rubik kocka, az asztalról díszek, távirányító(menő tévé volt ám az akkoriban), a papucsa. Jobb aztán a bal is. Minden, amit felért és elkapott. Egyszer az egyik fiú új, németből kapott walkmanje is. Volt ám berzenkedés:

-De mamaaaaa!

A szent unokatestvérem illedelmesen imádkozott, csúnyán nézet ránk, mi meg az ima végén visszaszolgáltattuk a használati eszközöket.

Elkezdtünk römizni, mama elment lefeküdni, de tudtuk, hogy még egy jó darabig nem alszik el. Rózsafüzért imádkozott.

Hatszor felvettük a két paklit, visszapakoltuk (Közülünk a  legidősebbnek, gyakran több lap marad  a kezében, mit ahogy kezdte, aztán egy óra volt, mire visszatette ugyanúgy. Jó sokat kiabáltunk vele.)

Aztán igyekeztem csendben beosonni a szobába. Mamával aludtam ugyanis. Ő egy hatalmas, kétszemélyes, régi, epedás ágyban, én egy kis, új heverőn. Ritkán aludt még.

Fáradhatatlanul imádkozott, és én nem szerettem volna zavarni. Csendben vetkőztem le, bújtam be pokrócom alá, amire nehezen lecseréltem a paplanomat, és hallgattam őt. Szinte örökkévalóságig, amíg el nem aludtam. Mi Atyán, Isten, Üdvözlégy Mária.

Amikor meghalt, a szüleim már elváltak. Édesapám nagyon összeomlott. Természetes volt. Elmentünk a temetésre és édesanyám is eljött külön, nagyikámmal. Szerették mamát. Mindenki szerette.

Furcsa, hogy mik maradnak meg.

A mazsola, a fantasztikus sütik, ahogy kiabált, hogy hallgassunk már, minden reggel a fogsora  a pohárban, az imái és a kereszt, amit a kenyérbe karcolt megszegés előtt. Amikor kenyeret sütök, a nyers tésztába vágok épp olyan keresztet, és eddig a pillanatig nem is láttam az összefüggést.

Már vagy öt éve eltemettük, amikor édesapa talált egy üveg szilvalekvárt. Minimum nyolc éves volt. Késsel vágtuk, és sírva ettük. Életem legjobb lekvárja volt.

Én magázom, magáztam a nagyszüleimet. Így neveltek, és nekem így szép. A szüleimet tegezem, ezért, ha lesznek gyerekeim, ők is tegezni fogják őket, és ez kicsit bánt. Valami végleg véget ér.

Mostanában sokszor eszembe jut, ha itt imádkozna mellettem, biztosan jobban aludnék. Nem virrasztanék át egy éjszakát sem. Egyszerűen álomba ringatna a folyamatos duruzsolása.

Fel kellett nőjek hozzá, hogy azt mondhassam: Hiányzik! Sokad gondolok mamára és nem bánnám, ha megint hozzám vágná a rubik kockát. Nem fájt, tényleg nem.

Szeretném azt hinni, hogy figyel rám, hogy néha büszke is. Csak egy kicsit. Nem olyan lány lettem, amilyenben mind reménykedtek.

A nagy részét hallgatag asszony idős éveit, kicsit megkeserítettük. Nem voltunk jó unokái, de gyerekek voltunk. Nem hiszem, hogy haragudott ránk, sem amikor kinevettük, sem amikor rosszak voltunk, vagy elfutottunk előle a kukoricásba, de úgy halt meg, hogy nem tudta, szeretjük.

Ezért most mindenki menjen oda a nagyszüleihez, szüleihez és ölelje meg őket. Ölelje meg, amíg még megteheti. Mindegy hányszor vitatkoznak, hányszor szidnak le. Tiniként nem láttam be, hogy akármennyi éves leszek, mindig is a szüleim gyereke, a nagyim unokája maradok. Olyan igaz, csak amikor már elvesztettük, akkor tudjuk meg, mit ért.