2011. május 13., péntek

Szamarat orránál

Tegnap este, a kapuban összefutottam az egyik házban lakó nénikével. Nagyon hangosan, panaszosan és látványosan felsóhajtott. Bár sürgősen mosdóbba kellett volna mennem, megkérdeztem tőle, mi a baj?

- Nagyon el vagyok keseredve - felelte szemlesütve, szomorkásan. - Jaj! Nincs mit tenni!

- Mi történt?  - kérdeztem már kissé aggódva. Lehet meghalt valaki, vagy beteg a néni? Nem mertem konkrétan rákérdezni és nem is volt képem hozzá, hogy otthagyjam, hiába értem az ajtóm elé. Inkább a lábamat préselem szorosabbra.

Kiderült, hogy a két utcával lejjebb lévő napközis nyugdíjas klubba szerettek volna néhányan bemenni, de elutasították őket. Amikor megkérdeztem miért, magyarázni kezdte, hogy be kellene fizetni az ebédet, de ők nem akarnak ott ebédelni (a gyerekei befizették és hozzák neki minden nap),  és  különben is miért mondják, hogy ingyenes, amikor nem az.
- Nem is lenne baj -, motyogta csendesen, a korlátba kapaszkodva - hogy fizetni kell, mert én fizetnék is. Csak nem kérem az ebédet.
- Miért nem tetszik hazahozni és megenni vacsorára? - érdeklődtem praktikus agyammal. Ha már egyszer be kell fizetni, ő meg ott nem akarja megenni, hozza haza. Probléma meg van oldva. Este is enni kell valamit.

Rám nézett, és esküszöm volt valami a néni szemében, amitől kicsit megingott a magabiztosságom. Én itt áthúztam a problémát egy tollvonással, de minek, ha nem vártak tőlem megoldást?  Mosolyt erőltettem az arcomra, a lábam már görcsbe állt az eszeveszett szorítástól, és nem mertem hátat fordítani.
- Megmondták, hogy nem akarnak velem foglalkozni, hátha rosszul leszek és mentőt kell hívni hozzám. Nem akarnak ezzel foglalkozni.
- Hogyhogy? - reagáltam rendkívül elmésen, miközben a szemöldököm átugrott a tartómra. Az előbb mintha az ebédbefizetésről lett volna szó. Ki mondott és mit?
- Ezt mondták. A felelősség - suttogta ismét szégyenlősen. – Pedig mi csak beszélgetni szerettünk volna. Egy kicsit elleni a többiekkel. Nem itthon, egyedül.
- Na de akkor -, igen újabb ötletem támadt, örök rejtély miért nem fogtam be inkább - miért nem tetszenek átjárni egymáshoz?
- Tessék, drágám?
- Azt tetszett mondani, hogy többen vannak. Minden nap valaki másnál lehetnének. Beszélgetni mindenhol lehet, ebédet sem kell fizetni, egyedül sem lennének. Körbelátogatnák egymást! - Meg voltam elégedve magammal. A néni hátat fordított nekem, elkezdte piszkálni a postaládákat, remélem csak a sajátját, majd felsóhajtott. Én balga ezt jelnek vettem.
- Nem lenne egyedül - ismételtem meg. - Ebédelhetne itthon - győzködtem az egyszerű és zseniális tervemről.

- Lehet... Puszi, drágám!

- Csókolom - feleltem illemtudóan, kinyitottam az ajtót és berohantam a mosdóba. Csak öt perccel később, túl a megkönnyebbülésen esett le:

1.  a néni, minden jel szerint füllentett,
2. én bedőltem,

3. a végén még el is bocsájtottak.

Ezt azért nem mindenkivel lehet megtenni. Csupán azzal, aki hagyja.

Rájöttem, hogy hiányzik Eszti néni. Ő soha nem vett palira, pontosan tudtam hányadán állok vele. Ha megláttam, hogy előttem ballag, megálltam a sarkon és vártam tíz percet. Volt, amikor sikerült megúsznom, de volt mikor csak az első lépcsőfoknál járt. Olyankor beszélgetni akart velem.

Mivel a néni döddencs, változatos témákkal szórakoztatott. Egy évben például december 24-én ment el a villany. Vacsoravendégeket vártam, a hús a pulton, krumpli és káposzta előkészítve, hirtelen tök sötét. Kirongyoltam a házba, felmentem egy emeletet és hallottam, hogy a másodikon valaki szentségel. Összefutottunk a folyosón és megállapítottuk, csak egyik standon nincs áram. Hívtam az elektromosokat. Azt mondták kijönnek, de először nézessem meg a gondnokkal, mert ha  a ház rendszerében van a hiba, kifizettetik a kiszállást is. Közös képviselőnek (k.k.) telefonáltam (ez még a vigyél hazás esemény előtt volt), azt ígérte kijön egy órán belül.

Eszti néni ekkor csoszogott be a képbe. Hangosan sipákolt, hogy túl fog kelni a tészta, a gyerekei jönnek vacsorára és nem lesz mit adni nekik. Sajnáltam, mert tudtam, hogy nem jár hozzá senki, mindig csak mondta, de a fia vagy egy éve  a környékén sem járt.

Megnyugtattam, hogy jönnek és megnézik, nincs semmi gond, és mint aki jól végezte dolgát, becsuktam az ajtót. Nekiálltam gyertyafénynél krumplit (csajok és a mécseseik), kacsát pucolni, gondoltam takarítani úgy sem látok, de ne üljek a sötétben egyedül. Szóltam a vendégeknek, nem bánom, ha késnek kicsit. Vacsi ugyan lesz, romantikus körülmények között el is fogyasztjuk majd, de ez nagyjából minden. Műsoros est nem ígérkezik.

Kopogtak. Épp a fürdőt sikáltam öt gyertya rebegő fényénél. Megtöröltem a kezemet és kinyitottam az ajtót. Azt hittem a felmentő sereg.

Eszti néni volt. Megkérdezte mikor jön a k.k. Mondtam nem tudom. Már itt kéne lennie, de hát szenteste és minden, szóval kicsit késik. A néni sopánkodni kezdett, én döbbenten hallgattam, aztán elment.

Épp azon agyaltam, hogy robotgép híján hogyan fogom felmetélni a káposztát (gyalu nincs), szép, egyformán takaros kis csíkokra, amikor megint kopogtak.

Nem k.k, Eszti néni.

Elsírta magát. Már tudja mi történt, zokogta. A fölötte lakó (akinél különben szintén nem volt áram), egy nagyon gonosz ember és direkt tönkretette a világítást, csak azért, hogy az ő karácsonyát elrontsa. Szabotázs! El sem tudom képzelni, mióta vannak haragban. Mert az a férfi olyan gonosz, de olyan... Ó-óó! Hosszú nap lesz, állapítottam meg és mivel csak 11 felé járt az idő, biztosra vettem, nem most látom a nénit utoljára.

Természetesen nem engedtem be. Akkor még mindig itt ülne. Így tíz perc után, nem nagy kedvvel, elballagott. Pont mikor a szomszéd fennhangon panaszkodott, hogy most ki kell bontania egy üveg bort egy deci miatt, ami kell a tartármártásba. Míg a figyelmemet megosztottam Eszti néni, a zugivó lakótárs és a sülő hús között, befutott k.k, a megmentő.

Elkérte a létrámat, megnézte a kapcsolótáblát és kiderült, egy ujjnyi vastag kábel égett szét, nem is biztos, hogy meg tudja csinálni. Elment a cuccaiért. Én bizakodtam, erre ismét felbukkant kedvenc öreglányom.

Az eltelt néhány percben, amikor is távollétével tüntetett, biztosan felhergelte magát, mert szegény megvádolt rongálót válogatott sértésekkel jellemezte. Elnézést kértem tőle, mondtam sül a hús, és becsuktam az ajtót. A kukucskálón át láttam, hogy ott áll még egy darabig, aztán hazamegy.

Úgy félóra múlva őrületes rikácsolást hallottam. Mi a csuda? Szélesre tártam az ajtót. Azt láttam, hogy a közös képviselő létrán állva elveszik a kapcsoló szekrényben, az összes szomszéd kint tobzódik a  folyosón, Eszti néni a lépcsőkanyarban áll és vehemensen kiabál a kapuban álló férfinak, aki szemeteszsákot tart a kezében.

- Maga mocskos tróger! Tudom, hogy maga csinálta. Maga stri… i(A három pötty, itt fütty jel.)! Utolsó szemétláda!

- Persze, persze! Hagyja már abba vén boszorkány! Mit rikácsol? - érdeklődött a felette lakó(f.l.).

- Rohadjon meg! Maga stri...i! Maga... Maga... Felfogom jelenteni! Bu…i!

Szerintem f.l. itt unta meg.

- Kussoljon, vén k...a, mert odamegyek és leba...om a földszintre!

A közös képviselő hátrafordult, és azt mondta: Viselkedjenek kulturált emberekhez méltóan! Karácsony van.

Békés, boldog karácsonyt, gondoltam, és becsuktam az ajtót.

Fél kettőre visszajött az áram, rohamtempóban gyalultam, takarítottam, meg mindent csináltam. A vendégek időben érkeztek. Állítólag a kaja is jó lett, és együtt nevettünk a szomszédjaimon.

Mióta Eszti néni nincs (Nem kell megijedni, életben van, és még tartogatok néhány jó kis történetet róla!), jóval unalmasabb a ház élete. Az eddig ismeretlen öreglányok előbújtak, és hülyére vesznek.

Eszti néni, gyere haza!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...