Tulajdonképpen, ez a tegnapi bejegyzés folytatása. A téma, ami a Tükörképtelenséget ihlette, tovább gyűrűzött azokon a fórumokon, ahol erre illetékesek firkálnak. Ennek során azt vettem észre, két külön, ámbár egyoldalú véleménynyilvánítás indult el. Míg a kettes csoport áthallással érti az egyesek problémáját, és képes elemeket elfogadni belőle, az egyes csoport három majmot játszik. Se nem lát, se nem hall, se nem beszél. Vagyis ez utóbbit visszavonom. Beszél, azaz ír. Túl sokat, ha engem kérdeztek.
Persze nem kérdezett senki, de szerencsére ez az én blogom. Így, még ha néhányan unni is fogják, kifejtem a véleményemet. Pont!
Ezek szerint, írni könnyebb, mint olvasni. Látszólag mindenki az adott kérdésre válaszolt, a többség mégsem értette mire és miért. Csak írt. Nem mondom, eleinte szórakoztató volt, de amikor a huszadik, elemeiben megegyező reagát olvastam, erős gyanú támadt bennem, nem beszélek magyarul. Vagy esetleg, nem írok. Ugyanis nem lehet más oka annak, hogy negyven emberből huszonkilenc olyan témával támad, ami eleve nem volt vita tárgya.
Zotyov barátom (bocs főncsi) igen jól összefoglalta a lényeget. Egyszerűsíteni kell a könyveket, mert a megoldás, amint az ismert, megoldás abban az esetben is, ha csak fél. Gyors meló, azonnali eredménnyel szolgál. Ellenben, egy egész nemzedéket tanítani, emberpróbáló feladat.
Igaz az is, a kommentelők bizonyos része ilyen-olyan kapcsolatban él. Ami feltételezi, hogy legalább tizenhat évesek elmúltak (A gyám engedélyével ugyanis megköthető a frigy.), én mégis inkább saját korombelieknek becsülöm őket. Akkor most kezdjem szidni a régi/új oktatási rendszert? Én is abban nevelkedtem. Meglehetősen kirekesztő volt velem szemben. Nem vette figyelembe a nehézségeimet, bele akart húzni egy skatulyába, megalázott a pörgető R betűkkel (Igen, még raccsolok is.). Bajaimnak se vége, se hossza, olvasni mégis megtanított. Jobban mondva értelmezni azt, amit olvasok. Amikor már kibetűztem...
Az oly sokat szidott képolvasás, talán nem volt jó a diákok nagy részének, de nekem nagyon bejött. Az agyam kicsit máshogy működik. Nem csak betűket keverek össze, de ki is egészítem a hiányosságokat. Pláne, amikor én követem el azokat. Olvasáskor tutira látom, hogy ott van az a t, pedig nincs.
Annyi flepnim van, mint égen a csillag, ráadásul nem is igen szégyellem, mert a szövegértésemmel legalább nincs gond. Amikor valaki szép, összetett mondatokban beszél hozzám, nem ragadok le az elejénél. Hallom, értem bizony a végét is. Lehet, hogy ezt az olvasásnak köszönhetem? Lehet, hogy a sok ponyva, amit mindenki szid, és ami ellen időnkét felszólalnak, mégis lehet hasznos? Emlékszem mennyire felháborodtak a Harry Potteren, de sosem látott tömegeket fordított az írott szó felé. Olyanokat, akik azelőtt nem, vagy alig olvastak.
A feliratos filmek ellen pont ez a legnagyobb kifogás, olvasni kell. Aha! A maximum 2x40 (avagy harminc, ha hivatalos munkát nézünk) karakterből álló feliratok megterhelőek. Ezt el is hiszem! Mire felfogja az illető mit olvas, addigra már jön a következő rész főcíme. Vagy ez nem gond? Akkor mitől nehéz feldolgozni többször negyvenet ugyanezen fajtából, ha azok logikusan felépített rendszerbe, mondatokba helyezkednek el?
Nem lehet, hogy esetleg a kutyát nem érdekel, miről beszél a másik, mert úgy gondolja, csak neki és senki másnak nincs, nem is lehet igaza? Ez esetben a képlet tovább bonyolódik.
Van ugye egy funkcionális analfabéta réteg, akiket esetleg leverhetnénk a pedagógusokon, de nem érdemes. Az információ dömpingről, a könnyebb utat választókról, és a lustákról nem tehetnek. Túlterheltek, rosszul fizetettek, ráadásul a szülők őket nyaggatják, amiért nem nevelik meg gyermekeiket. Pedig ez utóbbi nem is az ő feladatuk lenne!Aztán itt vannak nekünk a kényszeresek, akik abban a téveszmében élnek, hogy a nap miattuk kel fel. Ezért aztán minden, amit kiejtenek a szájukon isteni kinyilatkoztatás. Ezen polgártársainkkal nem lehet vitatkozni. Egyértelmű, hogy igazuk van, és ha a fejem tetejére állok, akkor sem tudom meggyőzni (Csak halkan súgom, nem is érdemes.) őket. Nem jutunk egyről a kettőre. Beragadunk, mint az Időtlen időkigben.
Azzal a különbséggel, hogy Phil Connors mutatott némi jellemfejlődést. Az istenkomplexusosok nem fognak. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs elég türelmem. Sokszor ugyanis, amikor már a sokadik variációban magyarázom el ugyanazt, aztán rájövök, hogy kifogytam a lehetőségekből, és még az én a híres (hasogassatok fát a hátamon) természetem is elindítja a visszaszámlálást. Ilyenkor a válaszom mindig attól függ, milyen napom van éppen. Néha nekifutok újra, máskor viszont azt mondom: Ne haragudj, én ezt nem tudom máshogy elmondani. Így van és kész!
Tán a sok flipemnél (kolléga szerint, fogyatékos kollegina vagyok) nem is kaphattam volna jobbat? A végén még kiderül, én vagyok a szerencsés, vagy csak istenkomplexusos...
Megoldás az nincs, csak egy mindennapos probléma, ami csak azoknak az, akik csinálnak belőle. A jelek szerint, én csinálok, mert nem szeretek a falnak beszélni. Csak számomra rejtély, hogy a macskám miként lehet értelmesebb egyeseknél? Nem tud ugyan olvasni, de az ő esetében ez nem is elvárás. Mindet el tud érni, ha kitartóan nyivákol, viszont némi dorombolással jutalmaz munkámért. Tehát, képes kommunikálni velem és még meg is köszöni!
Emberiség, van még hova fejlődni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése